Két- és többszólamúság, hangszeres zene
Két- és többszólamúság, hangszeres zene
A zenei élet átalakulása azonban még jobban követhető a többszólamú ének terjedésében. Alaprétegként, legegyszerűbb lehetőség volt a gregorián dallamok kétszólamú előadása, az ún. "binátim éneklés". Ezt a praxist bizonyára már korábban ismerték, a 14-15. századból mindenesetre kottás feljegyzések dokumentálák az ország több vidékéről: díszes karkönyvekben, egyszerű papírkottákban, falusi diákoknak szánt kottás füzetekben egyaránt találkozhatunk ezzel a technikával.
Ennél feljettebb többszólamúság az, mely önálló, ütemezett-ritmizált dallamokhoz fűz tetszetős második vagy harmadik szólamot – egy Közép-Európában sokfelé ismert stílust és repertoárt idézve. Ide tartozik néhány olyan tétel is, mely – legalábbis eddig – Magyarországon kívül nem került elő, talán hazai alkotás. Ezt a stílust is elég sokfelé művelhették az országban, elsősorban a városi diákok, polgárok körében.
A harmadik fokozat a 14. és 15. század magasabb műzenéjének tükröződése: gregorián dallamokhoz adott önálló, ritmikailag komplikáltabb ellenszólamokból létrejövő háromszólamúság. A fennmaradt példák szerint szerzeteskolostorokban, székesegyházakban, esetleg modernebb városi iskolákban vagy jámbor társulatokban ismerkedhettek ezzel a zeneirodalommal.
Végül a többszólamúság negyedik, legfejlettebb fajtája a királyi főpapi, esetleg itt-ott főúri udvarokban volt hallható: a korabeli olasz, burgundi, németalföldi motetta stílust magas fokon adták elő a főként külföldről felfogadott zenészek, de mellettük – a magas szólamokban – magyar fiú gyermekek is. Bizonyára ebből az "iskolából" kerültek volna ki a 16. századi magyar műzene itthoni mesterei, ha a történelem nem akasztja meg az elindult fejlődést.
Ehhez a többszólamú kultúrához kapcsolódhatott a hangszeres zeneművészet is, de arról kotta nem maradt fenn, csak közvetett adatok beszélnek róla. Továbbra is gyakran említik a királyi és főúri bandériumok fúvósait, dobosait. Mellettük azonban hallhatunk az urakat és a városi polgárokat gyönyörködtető-szórakoztató lantjátékosokról, hegedűsökről, saját örömükre zenélgető vagy másokat tanító klavikordjátékos diákokról, papokról, tanítókról; olvashatunk orgonákról és orgonásokról, s tudjuk, hogy Mátyásnak és utódainak udvarában zenészek csoportjai átszottak különféle hangszereken kamarazenét – bizonyára többszólamú kórusok hangszeres átiratait.
Kétségtelen, hogy Magyarország – az első századok gyors nekifutása után – elmaradt Nyugat-Európa mögött (sőt Csehország mögött is) a műzene fejlődésében, alkotó művelésében. Ennek oka az, hogy nem alakult ki nálunk sem az a műveltséget igénylő főúri osztály, sem az a kultúrát támogató erősebb városi polgárság, mely tanult zenészek tömegét eltarthatta volna. Ilyen fejlődés jeleit a 15-16. század fordulóján tapasztalhatjuk csupán – a magyar történelem balsorsa miatt már későn. Viszont a magyar zenei élet dicséretére elmondhatjuk, hogy a gregorián magaskultúra talán sehol nem volt oly "demokratikus", oly széles körben elterjedt, mint hazánkban.
Jelképes, hogy amikor a mohácsi vész után Zápolya János bevonul Budára, az elmenekült papság helyett ő és világi környezete énekli el az aznapra esedékes vecsernye gregorián énekeit.
