Zene a késő középkorban
Zene a késő középkorban
Azok a nagy társadalmi változások, melyek az Anjou-királyok, majd Zsigmond, később Mátyás és utódai alatt végbementek, a zenei életre, még a régi gregorián zenekultúrára is hatottak. A zenei írás-olvasás a műveltség szerves részévé vált.
Zenélő angyalok a csegöldi (Szatmár megye) oltárról, 1494
A középkori magyar hangjegyírás legjobb tanúja: az esztergomi hangjegyes missale (Missale Notatum) a 14. század elejéről
A régi városok és egyházi központok mellett most új városok virágzanak fel és jutnak nagyobb szerephez, a főként kereskedelemből, iparból, bányászatból élő peremvidéken (részben vegyes nyelvű lakossággal: Pozsony, Körmöcbánya, Eperjes, Bártfa, Lőcse, Kassa, Kolozsvár). Kialakul egy erősödő polgárréteg, mind szélesebb körökre terjed és világi foglalkozásokra is előkészít az iskolázás, a hadi erények mellett növekszik a jólét és kultúra megbecsülése a királyi és főúri udvarokban. Az egyházi műveltség utat talál a kicsiny falvakba is, másrészt viszont megjelennek a külföldi hatásokat közvetítő új, "városi" szerzetesrendek (ferencesek, domonkosok).
Az átalakulás még a régi gregorián zenekultúrát is érinti. A város polgársága maga gondoskodik templomáról, a benne folyó liturgiáról és zenéről: alapítványokat tesznek énekes misékre, díszes kóruskönyveket rendelnek és fizetnek, 1300 után mind több város készíttet orgonát gótikus stílusban átépített és megnövelt templomai számára. Peremvidéki helyzetük és külföldi kapcsolataik a templomaikban művelt gregorián zenén is nyomot hagynak: külföldről befogadnak új, divatos darabokat (pl. népszerű szentek új stílusú zsolozsmáit, új, dallamosabb allelujákat stb.), olykor külföldön megrendelt kóruskönyveik a régi dallamokat nálunk eddig ismeretlen változatokban közvetítik. A megváltozott érdeklődés még a kotta külalakjában is tükröződik: új, külföldi eredetű, modernebb kottaírások kerülnek a magyar énekes szeme elé. A képet színesítik az új szerzetesrendek, akik olasz, francia gregoriánváltozatokat telepítenek hazánkba, s behozzák Magyarországra az ugyanezen vidékre jellemző kvadrát, négyzetes gregorián kottaírást. A régi hagyomány békésen megfér az új áramlatokkal: míg az előbbit a régi templomok és iskolák őrzik és fejlesztik, addig az utóbbit a ferences, domonkos szerzetesek, s a most felvirágzó városok művelik.
A kétféle hagyomány ritkán keveredik. De a kottaírás terén mégis volt hatása az új áramlatoknak a régi szokásokra, mert jobban összhangban álltak a kor követelményeivel. Díszes, művészi értékű kódexek írására, a messzebbről is ]ól olvasható, nagyalakú karkönyvek készítésére alkalmasabb volt az importált német-osztrák vagy cseh írás. Megismerésük mégsem vezetett a hagyományos magyar notáció elhalásához. Ellesve az új írások előnyös tulajdonságait a hagyományőrző könyvfestő műhelyek átalakították a hagyományos magyar hangjegyírást s egy új, praktikus keverék notációt hoztak létre. Mellette tovább élt, sőt terjedt az eredeti magyar notáció is, de új funkcióban: a magán jellegű ("kurzív") zenei feljegyzések eszköze lett. A 15. század elejétől kezdve ilyen "kurzív" kottafeljegyzések tömege mutatja, hogy az iskolázottak széles körében a zenei írás-olvasás a műveltség szerves részévé vált.
A korszak legjelesebb emlékei: a 14. század elejéről való, szép írású esztergomi kottás misekönyv, a 15. századból való budai, esztergomi díszkódexek (pl. a Bakócz-graduál) a hagyományos magyar dallamanyaggal; a kassai, kolozsvári, brassói stb. graduálok a peremvárosok szokásait tükrözik. A kurzív kottaírás gyakorlatának tanúja – számos zenei feljegyzés, lapszéli kotta mellett – néhány kis egyház karkönyve (pl. nyitrai, gyöngyöspatai graduál), vagy még szemléletesebben egy sárospataki, 13-14 éves diákgyerek, Szalkai László nagyszerűen kottázott zenei jegyzetfüzete Mátyás király idejéből.
