Magyar nóta

Teljes szövegű keresés

Magyar nóta
A nóta – Kodály Zoltán szavaival élve – "a népkultúrából már kinőtt, de a magas kultúráig még el nem jutott, átmeneti embertípus" zenéje. Magyarországon, mint máshol is a világon, másfél évszázada ebből az embertípusból termett a legtöbb. Kodály ezt is mondta nótakincsünkről: "Szép dalok, jó dalok is vannak közte – szeretem őket, bennük nőttem fel én is -, az én lényemnek is kitéphetetlen részét képezik."

Bihari Sándor: Az ő nótája (olajfestmény)
A latin eredetű nóta a magyar nyelvben is elsősorban dallamot jelent. A 19. század elején magyar nótának a verbunkos dallamot nevezték. Mai értelemben azt a népdalszerepre szánt romantikus dal műfajt jelöli, melynek stílusát a 19. század második felének polgárosodó magyar társadalma alakította ki. E dal műfajt századunk elejéig népdalnak nevezték. Attól fogva azonban a tudomány a parasztság közt gyűjtött dalokat tekinti népdalnak, s ettől a népdaltól való megkülönböztetésül a magyar nóta vagy egyszerűen csak nóta a szaknyelvben a népies dal nevet kapta. Népszerű nótakiadványokban azonban – például a Szól a nóta sorozat füzeteiben – olyan népies dalok, melyeknek szerzője ismeretlen, változatlanul "népdal"-nak vannak jelölve. Ugyanakkor a falusi ember ma is elhúzatja vagy "elfújja a nótát" akkor is, ha történetesen népdalról van szó.
A magyar nóta kialakulásának ugyanaz volt az ösztönzője, ami korábban a verbunkos zenéé is: a társadalom magasabb rétegei nem érték be azzal a zenével, amit a paraszti rétegek a régmúltból őriztek meg és alakítottak saját ízlésükhöz. A korszerű európaihoz jobban igazodó, a magyar polgári – egyben nemzeti – törekvéseket is jobban kifejező dalkincset akartak. A városi és városiasodó rétegeknek természetesen korábban is volt saját, részben a parasztság dalaival is érintkező, dalkincse. Erről leginkább a 18. században, református kollégiumok diákjai által összeírt és kéziratban fennmaradt dalgyűjteményekből – melodiáriumokból – tájékozódhatunk. A melodiáriumok közé sorolható a már nem diák Pálóczi Horváth Ádám 1813-ra letisztázott és lezárt Ötödfélszáz énekek... című gyűjteménye. A 19. század első felének felszínen levő dalairól pedig egyebek közt és leginkább éppen az Arany János által összeírt és 1952-ben kiadott – zeneileg Kodály által gondozott – népdalgyűjteményből tájékozódhatunk. E dalok nem csekély része idegen eredetű és idegen zenei ízlésről tanúskodik. A nemzeti öntudatában erősödő polgárság mindennapi zenéjében olyanféle színvonalra és magyarságra törekedett, ami Petőfi és Arany idejére az irodalmi népiességben megvalósult. Csakhogy Petőfi és Arany költészetének kibontakozása idején a magyarországi zenei élet még messze mögötte volt az irodalminak. Nem voltak zenei intézmények, alig voltak zenéhez értő magyarok. Különben is, a népies dalnak – magyar nótának -, kezdettől fogva a magyar "tömegműfaj" szerepét kellett betöltenie. Ennek megteremtésében dilettáns szerzők járhattak és jártak elöl. A fogyasztók pedig ugyancsak zeneileg igénytelen tömegek voltak (és maradtak mindvégig). Magas zenekultúrát – szimfonikus zenét, kamarazenét, operát – igénylő "tömegek" sehol sincsenek a világon. Általában olyanok vannak, melyekre zenei igényesség dolgában ráillik a fenti bevezetőben említett jellemzés, amit Kodálytól, elmarasztaló hangsúllyal szokás idézni: "a népkultúrából már kinőtt, de a magas kultúráig még el nem jutott, átmeneti embertípus". Idézzük tovább Kodályt, aki Magyarság a zenében című tanulmányában 1939-ben a népies dalról megállapítja, hogy az "az első tömeges megjelenése egy közérthetően magyar népszerű zenének, amit még ma is mindenki annak érez." Továbbá: "Különösen magyar a 19. század népies dalirodalma. Már általános elterjedése is bizonyság, mennyire magára ismert benne a nemzet."

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT