Szent István
Szent István
A királyi cím felvétele és a keresztény hit maga és népe számára való elfogadása, a magyar állam és a magyar egyház bölcs megszervezése önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy államalapító királyunk a szentek sorába emelkedjék. Tudjuk azt is, hogy a kor, amelyben élt és uralkodott, kemény és könyörtelen kor volt, az erélytelenség pedig amúgy sem tartozott István vonásai közé. Határozottan számolt le trónjának ellenfeleivel, és véres belharcokban építette fel keresztény-európai királyságát. Népét törvények szigorával is kényszerítette a keresztény hit el- és befogadására: büntette a pogányságban megmaradókat és az abba visszaesőket, az egyházhoz hűtleneket és a templomból elmaradókat. Gondosan ügyelt rá, hogy egyháza elegendő szerzetest és papot kapjon külországból, de elvárta azt is, hogy munkálkodásuk nyomán népéből is gyarapodó számban töltsenek be egyházi hivatásokat. Felállította a magyar egyházszervezet gerincét jelentő püspökségeket, ellátta őket birtokokkal és tizedjövedelmekkel, székesegyházakat, templomokat emelt országa városaiban. Hartvik életrajzi legendájából és a hagyományból azonban a keménykezű király és hadvezér, a kereszténység felvétele mellett politikai számításból döntő politikus, a törvényalkotó-szervező alakja mellett vagy éppen annak ellenében egy másik István képe is kibontakozik. A nappalok sikeres uralkodója mellett feltűnik az éjszakák gyötrődve tépelődő vagy buzgón imádkozó királya, aki vezekel és alamizsnát osztogat, szent könyveket lapoz vagy fiának szánt, a hit, az erkölcs és az egyház magasabbrendűsége mellett érvelő munkáját, az Intelmeit írja. E mű soraiból is a mély meggyőződés ereje árad: "Ha a királyi koronát meg akarod becsülni fiam, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak; enélkül bizony tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondhatnak. Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük."
A hosszú uralkodás 1038-ban véget ért; "eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet maga épített az Örökszűz Mária, Istennek anyja tiszteletére, ahol sok jel és csuda történik ezen Szent István király érdemeinek közbenjárásával és Urunk Jézus Krisztus dicsőségére..." Ám az életmű még ingatag, az utódlás bizonytalan volt, belháborúk robbantak ki, így a király testét a díszes szarkofágból kiemelték, és a templom padlózata alá rejtették. Ekkor választották le róla a jobb kart is, amely Biharba került, s hamarosan István leghíresebb ereklyéjévé, Szent Jobbá lett. Az 1080-as években László király kezdett hozzá az elődje közbenjárására történt csodák összegyűjtéséhez. 1083. augusztus 19-én került sor István sírjának felnyitására, az oltárra emelésre. László és a nép egész éjszaka a templomban imádkozott, közben több csodás gyógyulás történt, majd kiemelték a maradványokat a "balzsamillatú" vízből, és díszes ládába zárták. A király kultuszának első elismerésére a következő évben került sor, 1106-ban pedig II. Paszkál pápa végérvényesen a szentek sorába iktatta Istvánt.
A Szent Jobb – István király karereklyéje – Budapesten, a Szent István bazilikában
