Egyházak, politika, egyházpolitika
Egyházak, politika, egyházpolitika
A II. világháború utáni új Magyarország sem hozta meg a vallások és egyházak politikamentes létezésének korát. A kormányzásban kezdettől komoly befolyással bíró kommunisták döntően politikai ellenfélnek, a régi Magyarország jelképének tekintették a hazai történeti egyházakat. Veszélyérzetüket csak fokozta, hogy miközben ideológiai-világnézeti meggondolásokból eleve a vallásosságnak a társadalom életéből való kiiktatására törekedtek, a háborút követően a hitélet megélénkülésével találták magukat szembe. Az egyházak és a magyar állam közötti konfrontáció első alkalmát az 1945-ös földreform szolgáltatta, amely hagyományos anyagi bázisától fosztotta meg az egyházakat. A legsúlyosabb veszteség a katolikus egyházat érte; nem meglepő, hogy annak vezetői, Mindszenty bíborossal az élen, a földreform, illetve annak kártalanítás nélküli módja ellen foglaltak állást. A kereszténység közéleti befolyásának megsemmisítését célozta az is, hogy már 1946-ban sor került – mondvacsinált ürüggyel – a keresztény egyesületek, egyletek és szervezetek felszámolására, 1947-től pedig nagyszabású, a keresztény inspirációjú pártokat a politikai életből eltávolítani akaró kampány indult.
1947-48 hatalmas tömegeket megmozgató hitbuzgalmi eseményei a hatalomra törő kommunistákban csak megerősítették, hogy az "egyházi reakció" felszámolása nélkül nem lesznek képesek megvalósítani hatalmi célkitűzéseiket. 1948-ban az egyházi iskolák államosítása körüli csatározások jelentették a hazai egyházakkal való politikai leszámolás nyitányát. A koncepciós perek igénybevételétől sem visszariadó közhatalom 1948 nyarán végrehajtotta az államosítást, amelyre az egyházi tanszemélyzet az állami kezelésbe vett iskolák elhagyásával válaszolt. Ezt követte állami részről a gyengébb ellenfelek megtörése; 1948 folyamán Ravasz László lemondatásával a református, Ordass Lajos letartóztatásával pedig az evangélikus egyház vezetésében sikerült a kommunista hatalommal együttműködni kész vezetőket pozícióba juttatni. E lépés eredményeként nem csupán a két protestáns egyházat sikerült passzivitásra kárhoztatni, hanem azok kijátszhatóvá lettek a katolikus egyház ellen is. 1948 folyamán megállapodások aláírására került sor a református és evangélikus egyház, valamint a magyar állam között: e dokumentumok deklarálták az egyházak szabad működését – valódi garanciák nélkül -, cserébe viszont a szerződő egyházak a templom falain kívüli tevékenységük jelentős részét feladták. Az azóta hírhedtté vált "szalámitaktika" bevált; 1948 második felében heves antiklerikális kampány bontakozott ki a katolikus "egyházi reakció" ellen.
1948 végén a belügyi szervek letartóztatták Mindszenty bíborost és néhány munkatársát, majd látványos kirakatperben államellenes tevékenység vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A katolikus egyház megtöréséhez azonban ez az ítélet sem bizonyult elegendőnek; 1950 nyarán megkezdődött a szerzetesek tömeges internálása, a papi békemozgalom zászlóbontásával pedig létrejött az állammal kollaborálni kész "egyházi ellenzék", amely ettől kezdve kitűnően manipulálható volt a püspöki kar sakkban tartása érdekében. Ezeknek a kényszerítő körülményeknek a hatására 1950 augusztusában a katolikus püspöki kar is megállapodást írt alá az állammal. Ebben politikai lojalitását és a papi békemozgalom tudomásulvételét garantálta, cserébe pedig a vallásszabadságot megerősítő – de valójában semmitmondó – ígéreten kívül négy szerzetesrend és nyolc középiskola fenntartására kapott lehetőséget. A megállapodás aláírását követően az állam megvonta a katolikus szerzetesrendek működési jogát: mintegy két és fél ezer férfi és tízezer női szerzetes került egyik napról a másikra az utcára. Volt, akit sikerült egyházmegyei szolgálatban elhelyezni, ám hamarosan megteltek a börtönök "illegális szerzetesekkel", akik a rendi életet és a lelkipásztori munkát a tiltás ellenére tovább folytatták.
