Lukács György
Lukács György
A 20. századi marxista gondolkodás kétségkívül egyik legjelentékenyebb alakja, egyben századunk világviszonylatban legismertebb magyar gondolkodója Lukács György. A századelő lázadó nemzedékének tagjaként pályáját irodalomkritikai és esztétikai munkákkal kezdte, s kora életfilozófiai szemléletének hatása alatt jelentős esszéírói munkásságot fejtett ki. Az 1910 körüli időtől Németországban Simmel és Max Weber baráti köréhez tartozott, hogy megvalósítsa átfogó művészetfilozófiai programját, amelynek fő kérdése a műalkotások létezésének lehetőségére irányult. Ebben az időszakban kerül a hegeli és a kierkegaardi filozófia hatása alá, közben pedig regényelméleti művön dolgozik. 1918 végén, hazatérését követően radikális fordulattal a KMP tagjainak sorába lép, és hozzákezd a marxizmus gondolataival való megismerkedéshez. E periódusában a bolsevizmusban döntően erkölcsi kérdést lát, a munkásmozgalom küldetését pedig messianisztikus módon értelmezi. A Tanácsköztársaság idején politikai szerepet vállal, aminek következtében emigrációba kényszerül. Bécs, Berlin, majd Moszkva életútjának további állomásai. A húszas évek elején írt Történelem és osztálytudat című munkája Marx elidegenedéselméletének a hegeli dialektikus módszerrel való összekapcsolása; fő tézise a proletariátus osztálytudatának a polgári gondolkodás önellentmondásos szerkezetével való szembeállítása. Kiterjedt politikai, mozgalmi és irodalomkritikusi tevékenységet folytat, főként németországi tartózkodása idején, a Szovjetunióba kerülve viszont a realizmus problémáit elemzi, és Hegel bölcseletét dolgozza fel. A második világháború idején jelentős írásokat tesz közzé a németországi fasizmusról és annak szellemi előzményeiről, már ekkor is eltúlzott módon a német filozófiai múltat téve meg bűnbakká a nemzeti szocializmus létrejöttében. E korszak legszámottevőbb eredménye Hegel ifjúkorát elemző könyve, amelyet – egyes megállapításainak problematikussága ellenére – a Hegel-kutatás ma is számon tart.
1945-ben, hazatérve Magyarországra, bekapcsolódik az itthoni politikai, ideológiai és tudományos vitákba. Utólag tekintve fellépése gyakran nem szerencsés; elhamarkodott és értetlen bírálata a Nyugat nagy nemzedéke felett, támadása Bibó István és más demokrata gondolkodók ellen a hazai kulturális és tudományos élet "marxista átalakításának" fontos állomása. Alig valamivel a tudományos élet nem-marxistáktól való megtisztítása után, amelyben komoly szerepet vállalt és amelyért jelentős felelősséget visel, már ő kerül bírálatok kereszttüzébe a realizmusról, a szocialista realizmusról és a művészet pártosságáról vallott nézetei miatt. A bírálatok eredményeképpen a tudományos élet perifériájára szorul és elveszíti politikai befolyását. Ebben a korszakban készül el a német irracionalista bölcselet történetét elemző munkájával, amely ismét elmarasztalja a német gondolkodók sorát – gyakorlatilag Schellingtől Heideggerig – a fasizmus létrejötte miatt; mindez Lukácstól szokatlanul primitív formában és kategorikus hangnemben történik meg ebben a könyvben. 1956-os rövid miniszterségét belső politikai és szellemi száműzés követi, közben azonban hozzálát régi terve, egy átfogó esztétika kidolgozásához. Az esztétikum sajátossága – a tervezett mű első része egyike századunk legjelentősebb esztétikai szintézisének, amelyben Lukács a művészet és a valóság viszonyát és a művészi tükrözésformák elméletét építi fel. Következő lépésként marxista etika kidolgozásához kezd, végül azonban csak az ennek bevezetőjéül szánt, de önálló művé terebélyesedő Ontológia készül el. Időközben végbemegy a nyugat-európai marxizmus megújuása. Az ezt képviselő gondolkodók forrásuknak és példaképüknek tekintik Lukács életművét. Idehaza az 1956 utáni kitaszítottságot az óvatos tudomásulvétel periódusa követi; művei ismét megjelennek, de a hazai filozófiai életre – hivatalosan – alig van befolyása. 1968 után – nem kevés ideológiai kellemetlenséget okozva – kiáll a szocializmus demokratizálása mellett.
Lukácsot már az 50-es évek elejétől – többszöri mellőzése ellenére – tanítványok népes csoportja veszi körül, olyanok, mint Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Hermann István és mások, a hazai marxista filozófia új nemzedéke.
Ennek a tanítványi körnek a szétzilálására, ellensúlyozására különösen az ötvenes évek végén, valamint a Lukács halálát közvetlenül megelőző és követő időben tesz a hazai tudománypolitika lépéseket. A hivatalos politika csak a halálát közvetlenül megelőző egy-két évben oldja a gondolkodó elszigeteltségét, halálát követően viszont éveken át nagyszabású kampány folyik azért, hogy Lukács életművét – a nyugati, "revizionista" marxizmus ellenében – sikerüljön a magyar és a kelet-európai szocializmus számára kisajátítani.
Lukács György nagy történeti munkája: A fiatal Hegel
Lukács György élete egyik fordulópontján, 1917-18-ban
