Fémpróbázók
Fémpróbázók
Az első honi vegyészek között találkozhatunk a nemesfémvizsgálókkal, a fémpróbázókkal is, hiszen a Magyar Királyságban 1325-től, Károly Róbert korától már forgalomban volt aranypénz is, amelyet bizony folyamatosan ellenőrizni kellett az ún. kupellációs módszerrel, nehogy hamisítványok is forgalomba kerüljenek. Az uralkodó létre is hozta az ezeknek a műveleteknek az elvégzésére szakosodott hivatalokat, s tudjuk, hogy a honi fémpróbázók a 14. században az arany és az ezüst szétválasztásához a salétromsavat hívták segítségül. Magáról a próbázásról egy 1342-ből fennmaradt királyi rendelet intézkedik is, a salétromsav alkalmazásáról pedig Zsigmond király 1405-ös rendelete óta van tudomásunk, de e módszer nyilván már korábban is ismert volt.
Az első olyan fémvizsgáló, akinek már a nevét is ismerjük, Steckh Baltazár volt, ő Selmecbányán dolgozott, a fennmaradt irat pedig 1498-as keltezésű. Az ezt követő századokban a vegyész elsősorban a pénzverdék és a bányák munkáját segítette, míg az uralkodók szívesen fogadtak udvarukba alkémistákat, azaz aranycsinálókat, pontosabban fogalmazva – a végeredményt ma már jól ismerve – arany-nemcsinálókat. A vegyészetet becsületesen művelő fémpróbázók tehát nem tévesztendők össze a nem ritkán "hétpróbás" alkémistákkal.
Már Károly Róbert idejében évente mintegy évi másfél ezer kilogramm aranyat termeltek, s majd tízszer annyi ezüstöt, tehát igenis szükség volt az arany és az ezüst ellenőreire. (Ne feledjük, hogy akkoriban a legtöbb aranyat Afrikában bányászták, mégpedig évi 3000 kg-ot, mi tehát ily módon csak a szerény második helyre szorultunk!) Zsigmond 1405-ben azt is rendeletbe foglalta, hogy tilos a pénzzé nem alakított ezüstöt és aranyat kivinni az országból, sőt kimondja, hogy "az aranynak ezüsttől »vízzel« való elválasztása mesterségét se gyakorolja senki, csak azok, akiket evvel a tisztséggel megbízni akarunk". Nyilván az e művelethez használt választóvíz nem közönséges kútvíz volt, hanem az a vegyi anyag, amelynek titkát csak a vegyész bírhatta, s e titkot tovább nem adhatta. E vegyület ugyanis a salétromsav volt, amely oldotta az ezüstöt, de nem oldotta az aranyat, szóval választani tudott a két fém között.
Fémekhez értő szakembereket a rézbányászat is alkalmazott, ők a 15. századtól kezdődően a rézfinomítást irányították, s ekkor már lángkemencék is rendelkezésükre álltak. Maga az eljárás a rézaffinálás volt, mely kezdetben csak salakképző anyagok felhasználásával történő többszöri megolvasztást jelentett, s erre azért is szükség volt, mert ha egyszerűen a nyers rezet exportálták, akkor az abban lévő, nem kis mennyiségű ezüst is a vevő tulajdonába ment át – lényegében ingyen. Később a még gazdaságosabb kitermelést segítendő, a lángkemencék mellett kifejlesztették az ún. cementálási eljárást is, melynek során a rézbányászatkor képződött rézsótartalmú bányavizekből is ki tudták nyerni a rezet, ha azokba vasrudakat lógattak. A régi vegyészeti irodalom minden olyan eljárást cementálásnak nevez, amelynek során egy fémet a mellette található szennyező fémektől megtisztítanak.
Ez az eljárás tehát nem más, mint a fémtisztítás, amelynek módszerét több leírás között a legrészletesebben talán Kolozsvári Cementes János kézirata őrizte meg számunkra – a szerző nevében is ott a "cementálás" szó -, s a nagybányai, majd nagyszebeni finomító munkatársának e kézirata 1530 és 1586 között íródott. Jól ismerte az aranytisztítás módszerét, pl. az ezüsttől való megszabadítását, midőn ezt írja: "A tégla, só hathatós anyagok annyira, hogy ha valami ezüst az aranyban vagyon, azt magokba kiszívják. Az ón és az veres réz pedig az ezüstöt, melyet az tégla és só kivont és magához szítta az aranyból, megtartják és oltalmazzák." A magyar vegyészet hőskora tehát a honi ércbányászat, ércolvasztás korai eredményeivel párhuzamosan írható le, de mellettük lassan-lassan megjelent a városi vegyész, a királyi probátor (próbázó) is.
Károly Róbert korától kezdődően a nemesfém-monopólium a kincstárt illette meg, s a Magyar Királyság volt az egyetlen európai ország a középkor századaiban, ahonnan a nyugatiak tudtak aranyat importálni. A kincstár azonban – mint említettük – csak a feldolgozott arany, vagyis az aranypénz forgalmát engedélyezte. Aranytermelés Körmöcbányán, Abrudbányán és Offenbányán folyt, továbbá Nagy- és Felsőbányán, valamint Körösbányán, Kisbányán, és Bócán. Erdélyben emellett divatos volt a fövenyarany mosása is, pl. Szászsebesen, Torockón, Tordán de a Csallóközben és a Szepességben is voltak aranymosók.
