Kosztolányi Dezső: ÚTON
A jégvirágos ablak szürke még.
Lezárja a nehéz pillát az álom,
a lámpabél lassan, sercegve ég.
röppensz be s nyájasan nézel reám,
a kékderengésű fülkének árnyán -
tejarcú, éjszemű magyar leány!
te tisztalelkű, vidám, egyszerű,
csókold meg ajkamat és hagyj el aztán,
de ülj ölembe most te gyenge, hű.
honnan jövök s hová mék, ne kutasd,
simíts, ölelj sugárzó hókezeddel
s ringasd el a sötét, komor utast.
hogy üldözött és száműzött legyek,
ölelj, ne lenne bár drágább ez emlék
neked, mint eldobott vasút-jegyed!