Kosztolányi Dezső: ÉJJEL
mint óriás, vérestollú madár
s zúgó fejem kemény párnámra hajtom:
s zajgó keservvel és kétségb'esetten
panaszkodom, a kínok kínja vár.
Hogy így epedjek lázas éjjelen
s kimondhatatlan bút hordjak szivemben!
szenvednem a göröngyös földhatáron -
s tudom, sötét sorsom reménytelen.
csak öntüzében hervad el szivem
s látom, mit épiték régente, már rom.
Arcom tüzét hűs könnyel enyhitem
s egy vasmarok ragadja meg a torkom,
mert nem vigasztal, nem gyújt semmi sem...
Minek rohanjak éppen én elő,
ki napjaim fáradtan járva hordom?
a nagy tusákra már ásítva nézek,
másé a rózsakedv, a gyenge nő