Kosztolányi Dezső: REGGEL FELÉ
elég a búból, itt a reg',
borzongva a bús lángba bámul
és álmosan sápasztja meg.
te meggyötört, szegény fiú,
az arcodon mélyen sötétlik
a csontemésztő éji bú.
Úgye lecsüng merev kezed?
Úgye fáj a dal, hogyha ríkat
s te már, te már nem érezed?
minden hazug, hiú, bohó,
mondd, hogy vetődtél e világba,
te barnaarcú álmodó?
vaj' mennyivel vagy boldogabb,
hogy már becsülik szűzi nótád
s számlálod a tallérokat.
hogy a mezők földjét taposd
s most selymes túlvilági hanggal
kihízelegsz pár rongy hatost.
a bús magyar, a céda lány,
mily részegen, sápadt gyönyörrel
dőzsöl szivednek szűz dalán?
hogy az otthon estente szép,
mikor a bársonyos teremben
felsír borús álom-zenéd?
nem hí a kedves árnya itt
poros viskóknak oldalában
hajszolni aranyálmaid?
És csendes éjjel, hogyha halkan
susognak a falun a fák,
nem hajt-e lelked kedvesedhez
elhúzni az ő bús dalát?
a sátor-árny, a dáridó,
döglött malacról, csirkecombról
az üst körül álmodni jó.
- akár az ifjú s az öreg -,
teknőket, vályogot csinálni
s foltozni horpadt üstöket.
megöl az átkos, kába harc,
szakítsd le ezt az úri rongyot,
álmodj, dalolj, mikor akarsz.
ezer borús remény epeszt.
Siess, talán nincs még ma késő.
Légy! - én mondom tenéked ezt!