Kisfaludy Károly: Pipadal.
Édes pipám! tégedet,
Hű vitézed én mindenkor
Pártul fogom ügyedet.
Te vagy éltem kisérője,
Egészségem hévmérője,
S játszi bodor füstöddel
Búmat vigan üzöd el.
Ezer kinnal mozogni,
S büszkén rázva bilincseket
Üres fényben ragyogni;
Reád gyujtok s azt gondolom:
Szánandó, kit ily átok nyom!
Lepje bár arany ezüst,
Léte mégis hiu füst.
Néz, szalad, int, áldozik,
Hevül, fázik, nyugtot nem lel,
Hold felé sóhajtozik.
Én rád gyujtok, azt gondolom:
Szánandó kit ön szive nyom,
Mert a szép szó s leánykegy
Vajmi hamar füstbe megy.
Magát hírbe kürtöli,
Fényleni vágy nagy erővel,
S más érdemit elöli;
Én rád gyujtok, s azt gondolom;
Itt legtöbbet az idő nyom,
S koszorúdat neveddel
Füst gyanánt oszlatja el.
Felfürtözött üres kép,
Szűk elméjü, de elbízott,
Nagy gőgösen hozzám lép;
Magát, javát fitogtatja,
Drága időm elragadja:
Fegyver leszen pipámból,
Kifüstölöm szobámból.
Szivcserére kész velem,
Szembe nem méz, hátul nem mar,
Nyiltan leli kebelem;
Sokat ugyan nem adhatok,
Legfeljebb egy dalt mondhatok,
De felcsapván jobbjával,
Megkinálom pipával.
Máskép nem idegenek,
Csak a szegény pipafüsthez
Oly igen kegyetlenek:
Pedig mennyi gazt táplálunk!
Én ugy vélem: dohány nálunk,
Bárki mit állitana,
A legjobb indigena.