Kisfaludy Károly: Alkonyi dal.
A nap remegő sugára leszáll,
És tiszta gyepágyon lágy pihenésre
Oly biztosan int a berki homály.
S hű párja körül a fülmile zeng,
És illatözönben zöld koszorúkkal
A boldog aranykor képe dereng.
A földi szokás rabféke szakad:
Csak a szerelmemnek égi hatalma
Vesz kényeket és uj kénybe ragad.
A feldagadó habba vegyül,
Ugy kéjledez éltünk egybe ömölve,
Mig a gyönyörűség mélyibe dül.
A holdnak ezüst világa ragyog:
A eljesülés szép álma felettünk
Mág bájos alakban lengeni fog.
S a fülmile nyájas zengzete múl,
Majd éji leheltén a komor ősznek
A csermelye fagy, a rózsa lehull.
És a liget ernyős rejteket ad,
Most éljük az éltet, hervad is az bár,
A multnak azért emléke marad.
Mely érzeni és szeretni tanít!
O hadd szemeidben visszaragyogni,
Mit lelkem epedve s égve gyanít.