Kisfaludy Károly: Erzsébet.
Erzsébet.
Gyászravatal készül, a nép gyűl, tompa harangszó
Megholt Endre király! vele Árpád törzsöke dőlt ki,
Mely rab-utált szivvel hinté törvényi malasztit,
És ellenhadakat tapodó fejedelmi erőben
Elhunyt a hősvér! de miként a bús döledék közt
S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit iszsza,
Igy maradott egyedül Erzsébet, puszta tetőjén,
S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,
Igy leve tömlöczczé elődei fénypalotája:
Oltalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,
S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját
"Hunnia, légy boldog! s bár nincs maradásom öledben,
Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Ezt rebegé a szűz, nemzője porára borulva,
És ott hol komoran barnultak az ősi koporsók,
Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől
Elvált! s kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,
A vigadók zajait s a kéj szabad ömledezésit
Rettenő csere! mily türelem mulhatja fel e súlyt,
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,
S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől,
Nem, nem a délczeg inú paripák nyilröptü szökésit
Párduczos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,
A győztes seregek dalait most váltja karének,
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,
S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,
A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!
Igy hervad szomorún örökös gyászkörbe szorulva,
Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma marad hív,
Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak
Mig Rozgony mezején Károlynak fegyvere győzvén
S miglen az uj fénynek hódolt s örvendeze a nép -
Mint a nyári lebel sivatag közt, hunyt el ez élet;
Igy hala Erzsébet, nagy szerzőnk hív unokája;
Nyugodj, áldott sziv! emlékedet élteti a könny,
| Zúg, s keseregve hazánk bérczei visszanyögik. |
| Melynek négy század látta csodálta diszét; |
| A szabados népnek nagyra emelve hirét; |
| Büszke hatalma jelét messze időkre füzé. |
| Néha tenyész egy bájillatozásu virág; |
| Míg a fergeteg őt kegyetlen összetöri: |
| Pártos lelkü felek durva csapatja között, |
| Mely önnön fiain edzi dühödve vasát. |
| Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért. |
| Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát. |
| Válni örökjétől, mely nem örökje tovább. |
| Mig piheg e sziv, csak - te utánad eped. |
| Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én." |
| Nagy koronázottink hajdani békehelyén, |
| Honjától ott vőn sziv-szakadozva búcsút. |
| S könnyén népének lassu halála remeg. |
| Most távol rejtek néma homálya fedi. |
| Most halavány szinnel váltja monostori csend. |
| Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant! |
| Léte kies tavaszát zárja halotti magány, |
| Harsány tárogatók nyers riadalmi között, |
| Csengni aczélon aczélt, vivni erővel erőt. |
Párduczos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,
| A gyönyörű létnek kelleme, szépe, oda! |
| Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül; |
| Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát. |
| Mely lágy vonzattal hű szerelemre hevít; |
| Minden földi öröm kéjözönébe merit. |
| És rokonult lélek őt nem enyelgi körül. |
| S álma derültében képe alélva letün. |
| Igy a forró sziv a hideg élet alatt. |
| Nyujtva töviskoszorut bíbora éke helyett. |
| Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét; |
| Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt: |
| Messze vidéken szép csillaga éjbe borult. |
| Végjele áldás volt, végrebegése: haza! |
| És hidegült hamvát nem fedi honi virág. |
| Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt. |
