Darvasy Mihály: Középkori városaink címereinek eredete és fejlődése. Palaestra Calasanctiana. A piaristák doktori értekezései az …
46Darvasy Mihály: Középkori városaink címereinek eredete és fejlődése. Palaestra Calasanctiana. A piaristák doktori értekezései az 1932. évtől. 39. szám. Budapest, 1942. 8°, 64 l., 6 táblamellékleten 35 pecsét fényképes hasonmásával.
A magyar címertani irodalom gazdag, külföldi viszonylatban is magas színvonalú értékekre tekinthet vissza. Tanui ennek az eddig megjelent nagy összefoglaló és a heraldika egyes ágazatait ismertető művek, valamint az idevonatkozó tekintélyes számú forrásközlések, önálló kiadványokban, vagy a szakbeli folyóiratok hasábjain. Ezek során a városok cimereiről is jelentek meg szép számban értékes közlemények, de tudományos értékű összefoglaló ismertetést eddig nem adott róluk senki. Ez nemcsak nálunk van igy, hanem a külföldi heraldikusok sem igen forditottak munkát a városi címerek ily módon való feldolgozására. Ezért a szakemberek kétségkivül örömmel és mint a heraldikai tudományág jelentős nyereségét fogadják Darvasynak ezt a nálunk e területen, tudományos szempontból tekintve, egyedülálló művét, melyben városaink címereit egységes keretbe foglalva tárgyalja a középkorból, vagyis abból az időből, amelyre azok keletkezése, fejlődése és kialakulása esik.
Bevezető sorai után, melyekben többek között röviden megemlékezik a cimszerzés módjáról, a pecsételésnek a városi életben való szükségszerű kifejlődéséről tárgyát két nagy részre osztja: 1. a városi pecsétek, 2. a városi armálisok. Helyes érzékkel és a tudományos heraldikai vizsgálódásra legmegfelelőbb módszerrel a pecsétek ismertetésénél nem a chronologiai rendet választja, hanem a pecséteken előforduló ábrák szerint való csoportosítást szemmeltartva a fejlődési folyamatot. A városok részére adományozott címeresleveleket ellenben időrendben tárgyalja. Ezek fejlődésének bemutatására ez a képzelhető legcélszerűbb mód. A városnevekre mindkét részből a könyv végén közölt betűrendes mutató utal.
A városi pecsétek eredetét illetőleg megállapitja, hogy azok önkényes felvételek, melyeket utóbb a szokásjog szentesített; majd kifejti későbbi módosulásukat, amikor a pecsétábrákat már pajzsba foglalták, rámutatva arra, hogy bár a XV. század óta királyi joga címeradományozás, a pecsétekből fejlődött címerek ezután is megmaradtak. A pecséteket véseteik szerint a következőkép osztályozza: a) védőszentet, b) városrészt, c) országcímert, d) foglalkozásra utaló eszközöket ábrázoló, e) beszélő és f) általános heraldikai jeleket feltüntető pecsétek. Közülök legelterjedtebb a város védőszentjét ábrázoló pecsét, ami a kor vallásos érzületéből folyik. Újbánya, Vác, Podolin, Szond, Fiume pecsétjei a Boldogságos Szűz képét mutatják; Munkács pecsétje Szent Mártonét, Nagyszombat, Kisszeben, Strázsa és Olaszi pecsétjei Ker. Szent Jánosét, Bakabánya és Kecskemét Szent Miklósét és így tovább. Az e csoportba tartozó pecsétek – mint szerző kimutatja – több mint negyedrészét (39 városét) teszik ki a középkori városi pecséteknek. Ezt a körülményt a már említett okon kívül, úgyszintén azt is, hogy a város látképét jelképesen ábrázoló vár, torony, templom a védőszentek után a legáltalánosabb pecsét-motívum, arra vezeti vissza, hogy városi pecséteink többnyire közvetlen szemléletből merítették az ábrázolásokat. Az utóbb említett csoportban az ismertek közül legrégibb Selmec 1275-ből származó címeres pecsétje, melyben ormos falon ormos torony látható. Az Árpád-korba nyúlik vissza az effajta ábrázolások sorában Sopron város időközben elveszett, I. Károly király engedélyével 1340-ben újra vésett pecsétje is, mely háromtornyú várat ábrázol. 28 ilynemű várospecsétet ismertet. E csoporthoz legközelebb az illető város főfoglalkozására utaló jelképes ábrázolásokat (például bányavárosoknál bányaeszközöket) és az ezekkel rokon, szoros értelemben vett beszélő, vagyis a város nevére utaló alakokat feltüntető pecsétek kategóriája áll. Legrégibb beszélő pecsétje Kecskemétnek van: Szent Miklós püspök pásztorbotjáról lecsüngő kecskefej. Azoknak a városoknak a pecsétjeiről, amelyek az országcímer első változatát, a vágásokat vagy másik lényeges címeralakját, a kettős keresztet mutatják, az a nézete, hogy ezek alkalmazása királyaink engedélyén, esetleg hallgatólagos beleegyezésén alapulhat, s kitüntetés jele lehetett. Ez nincs kizárva, de konkrét bizonyítékok híján csak feltevés marad; kivált, mikor maga is megállapítja, hogy első előfordulásuk önkényes felvételre mutat. A vágásos magyar címer városi pecséteken való alkalmazásának legrégibb (1269) példáját Esztergom városnak – a városi pecsétek között évszám szerint általában is elsőnek ismert – pecsétjén találta, a kettős kereszt legrégibb ismert használatát pedig a szepesi városok XIII. századvégi pecsétjén. Művének ezt az első részét az általános heraldikai alakokat (oroszlánt, sast, emberfőt, kart, állatokat stb.) ábrázoló városi pecsétek ismertetésével zárja, és az eredményeket összefoglalva kimutatja, hogy nálunk már igen korán, a XIII. századból ismeretes számos városi pecsét, s így ezek hazánkban semmivel sem tűnnek fel később, mint másutt Európában.
A második fejezetben a városok középkori armálisait veszi tárgyalás alá. Az elsőt Kassa kapta Nagy Lajos királytól 1369-ben. Az adományozott címer azonban Zsigmond király 1405. és V. László 1453. évi bővítései és megerősítései után csak II. Ulászlónak 1502-ben kiadott címerbővítő oklevele alapján kapta meg végleges és ma is használt képét. A többi ide sorolható ily királyi adomány: Nagy Lajosnak Kolozsvár részére háromtornyú várral ellátott pecsétet adományozó oklevele 1377-ből, Mária királynőnek Trau város számára szóló pecsétadománya, Zsigmondnak 1436-ban Pozsony, V. Lászlónak 1453-ban Eperjes, ugyanebben az évben Bártfa, s bizonytalan időben Tolna, I. Mátyás királynak 1463-ban Késmárk, 1464-ben Varasd, továbbá 1465-ben a trencsénvármegyei Lednic, II. Ulászlónak az 1490-es években Buda-Felhévíz, 1502-ben Zenta részére szóló pecsét-, illetve armális-adományai. Mindezeknél a szerző nem szorítkozik csupán a címerleírások, cimerformák ismertetésére, hanem a címerstílusok magyarázatába, a külföldi hatások kimutatásába is mélyed; sok érdekességet figyel meg az armálisok szövegezésében; nyomon kísér a fejlődést, kivizsgálva mely már korábban is használt ábrázolások kerültek a pecsétekről a címeradományozó oklevelekbe és fordítva, melyek ezekből a pecsétnyomókra. A Lednic mezőváros részére 1465 (nem 1464!) július 2-án adományozott címert Áldásynak egy másoló feljegyzéséből vett közlése 47alapján ismeri. Elkerülte figyelmét, hogy az eredeti címerkép fényképes hasonmása a Turul 1934. évfolyamában (75. l.) közre van adva. A tárgyára vonatkozó forrásokat egyébként úgyszólván teljesen kiaknázta és azokat saját levéltári kutatásai alapján sok új adattal jelentősen kiegészítette. Anyagát beható kritikával kezeli, s annak szakszerű elrendezésével és feldolgozásával szemléltetően rajzolja meg úgy az egyes városok címereinek eredetét, fejlődési menetét és kialakulását, korrigálva a korábbi téves megállapításokat, mint az ezeket összefogó csoportok keretében kialakított és az egész mű felépitettségében egységessé váló képet, ami ilyen, sok aprólékos vizsgálatot igénylő heraldikai munkánál nem könnyű feladat. Teljes elismerés illeti a szerzőt, hogy ezt a feladatot vállalta és sikeresen meg is oldotta. Műve nemcsak a Palaestra Calasanctiana legjobb dolgozatai, hanem a magyar heraldikai irodalomnak is megbecsült értékei mellé sorakozik. Becsét növeli a mellékletben közreadott, kitünő 35 fényképes pecsét-facsimile, minthogy ezzel lehetővé teszi a szövegben közölteket szemmelláthatóan is megismerni.
Czobor Alfréd.
