Fekete Nagy Antal: Trencsén vármegye. Budapest, 1941. 415 l.
Fekete Nagy Antal: Trencsén vármegye. Budapest, 1941. 415 l.
A M. Tud. Akadémia tervbevette Csánki Dezső félbemaradt nagy művének – Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában – kiegészítését. Az Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából Fekete Nagy Antal vállalta el e sorozat IV. köteteként Trencsén vármegye történelmi földrajzának feldolgozását.
Történelmi bevezetésében vázolja, mint szabták meg a földrajzi viszonyok a vármegye birtokbavételének menetét a magyarság részéről amely itt elszórt szláv telepeket talált. Kniezsa feltevésével szemben, aki a XII. századra teszi a magyarság megjelenését, Fekete Nagy adatai kétségtelenné teszik, hogy ez legkésőbb mára Szent István halálát követő évtizedekben indult meg. Itt nyoma sincs a gyepürendszernek; ennek helyét a Vág és a Nyitra völgyében egyaránt a várvédelmi rendszer foglalta el. A XII. század végére a magyarság már birtokába vette a vármegye egész területét. A földrajzi tájegység kezdettől megszabta a vármegye politikai határát, de I. Károly uralkodásától kezdve egy századon át többféle kísérlet mutatkozik közigazgatási egységének megosztására. Részletesen és egyenkint megrajzolja az egységes királyi váruradalomból kiszakadt nagyszámú váruradalom kialakulását. A XIII. században ezek nagyrésze magánkézbe kerül, de a XIV. század elején a nagyobb uradalmak, a XV. század közepére pedig valamennyi, újból a korona birtokába jutott. Zsigmond adományaival indul meg újra a királyi várbirtokok magánkézre jutása, mit Trencsén várának a Zápolyai-család részére való eladományozása fejez be a XV. század végére. Ezzel kapcsolatban ismerteti a szerző a birtokos családokat és a XIII. századi társadalmi átalakulást. Végül a trencséni nemzetiségek szerepének ismertetésével zárja be történelmi bevezetését.
Külön méltatást érdemelnének új megállapításai a gyepürendszerrel párhuzamosan fennállott várvédelmi rendszerről, az első váraknak: Bolondócnak és Trencsénnek feltűnéséről, az átmeneti vágbeszterci várispánságról; a Turul olvasóit azonban elsősorban család- és társadalomtörténeti megállapitásai érdekelhetik. Ebben a vonatkozásban sem sorolhatjuk itt fel a váruradalmak birtokába jutott családok neveit, hanem csak annak megemlítésére szorítkozunk, hogy a történeti bevezetésben a nagy- és középbirtokosok teljes összeállítása mellett élénk példákon mutatja be a kisnemesség kialakulását és szerepét is a vármegye életében, közöttük a legnagyobb szerepre hivatott, kisnemesi eredetű, Podmaniczky-család emelkedésének útját. Míg a nagy váruradalmak között alig volt lehetősége kisnemesi; de még középnemesi réteg meggyökerezésének is addig a megye déli részén a kisnemesi falvaknak szinte egymásba kapcsolódó láncolata és a kisnemesség nagy száma már a középkorban jellegzetessé tette Trencsén-vármegyét.
Határozottan kijelöli a szerző a praedialisoknak mindeddig ingadozó feltevések homályába burkolt helyét középkori társadalmunk rétegződésében. Eszerint a praedialisok azok a teljes szabadsággal rendelkező várnépi elemek, akik várbirtokokon katonai kötelezettségük épségben maradása mellett megtartották korábbi szabadságukat. A praedialis tulajdonképpen hűbéres, de hűbéri kapcsolata sohasem köti személy szerint a vár urához, hanem mindig a váruradalomhoz, mint jogi személyhez.
A németlakta vidékektől eltérően fejlődött Trencsénben a soltészség. A praedialisokhöz hasonlóan az örökös földbirtokkal rendelkező soltészi családok a XV. század végére szintén beolvadtak az egységes nemesi osztályba.
A nemzetiségek közül a szlávoknak már a legkorábbi időktől kezdve katonai szolgálatot vállaló elemei, a magyar határőrök utódaival együtt, a várispánságok felbomlása után a kisnemesség rétegében helyezkednek el. A társadalmi és vagyoni viszonyok egyenlő volta mellett azonban a magyarság nagyrészt csakúgy felszívódott a nagyobbszámú tótságba, mint a Zsolna környéki németség. A magyarság itt is, mint mindenütt és mindenkor, ugyanolyan társadalmi és gazdasági helyzetet biztosított nemzetiségeinknek – Trencsénben az őslakó szlávság és a később betelepített németségnek – mint amilyent maga élvezett.
A történeti bevezetés alapját alkotó forrásanyagot négy fejezetben dolgozza fel. Betűrendben csoportosítja egy-egy fejezetben a vármegye várainak és városainak, helységeinek és főbb birtokosainak történeti szerepét. A negyedik fejezet Trencsén vármegye főispánjainak archontologiáját tisztázza és egészíti ki.
A genealogust különösen a főbb birtokosok fejezete fogja sok fáradságos és sokszor meddőnek bizonyuló levéltári és könyvtári kutatástól mentesíteni. A mű írója nemcsak az oklevéltárak és egyéb forrásmunkák, nemcsak az Országos Levéltár különösen diplomatikai és családi levéltárainak tömegében szerzett ritka otthonosságot, hanem kiaknázza a számbajöhető egyéb levéltárokat és felkutatja a történeti irodalomnak nehezebben felkereshető, idevágó vonatkozásait egyaránt. Nehézséget és fáradságot nem kímélő energiája tiszta ítélettel párosul, ami adatainak teljességét és megbízhatóságát szavatolja. 1934-ben megjelent nagy munkája: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása is már ezekkel a tulajdonságokkal biztosított osztatlan megérdemelt elismerést, s azóta ernyedetlenül folytatott tudományos munkássága már előre szavatolta, hogy az Akadémia megtisztelő megbízása méltán fordult feléje, amikor a középkori történetünk kutatóinak nékülözhetetlen «Csánki» folytatásáról volt szó.
A munka mellékletét, Trencsén vármegye 1:300,000-es arányú történeti térképét szerző és Glaser Lajos a modern térképészeti technika eszközeinek igen szerencsés kiválogatásával tervezték. A térkép fínom és mégis határozott hipszometrikus színskálával a domborzat plasztikus érvényesülését biztosítja anélkül, hogy valamennyi pontosabban meghatározható hely – szembeszökő térképjelekkel megkülönböztetve egymástól községét, várat, várost és megerősitett várost – tiszta topográfiáját megzavarná.
Taborsky Ottó.
