Ketrzynski, Stanislaw: Zarys nauki o dokumencie polskim wieków srednich. I. k.
Ketrzynski, Stanislaw: Zarys nauki o dokumencie polskim wieków srednich. I. k.
Warszawa, 1934. VII. + 480 ll. (A lengyel oklevéltan történeti vázlata.)
A varsói egyetem diplomatikai tanszékének tanára az oklevelek tudományos vizsgálata iránti szeretetet már a szülői házban szívta magába, ahol nagynevű apjának diplomatikai munkásságát korán figyelemmel kísérte s az ő nyomdokain haladt. Apja indította meg 1891-ben kiadott művével az igazi lengyel diplomatikai kutatást. Az ifjabb K. e téren nagy munkásságra tekint vissza s különösen vitán fölül állanak a XV. és XVI. század okleveles gyakorlatának vizsgálata alapján írt tanulmányai. Jelen munkája a lengyel oklevél történetét tárja elénk a XVI. századdal bezárólag. A lengyel szaktudósok egyöntetűen elismerték e könyv nagy értékeit s ezért nem lesz érdektelen, ha a külföldi fejlődést is figyelemmel kísérő e folyóiratban foglalkozunk vele. Szükségesnek tartjuk ezt annál is inkább, mert a lengyel 106okleveles gyakorlat igen sok hasonló vonást mutat a magyar okleveles fejlődéssel, sőt, mint látni fogjuk, több esetben némely kapcsolatos lengyel intézmény egyenesen magyar hatásra jött létre. Idegen könyvről lévén szó, legcélszerűbbnek látszik, ha az egyes fejezetek tartalmi kivonatát közöljük.
Az első fejezet a kérdés bibliografiáját tárgyalja tág horizonton, de helyenként kifelejtve olyan neveket, amelyek a diplomatika történetében, ha nem is volt irányító jelentőségük, mindenesetre számottevőek, mint pl. Krzywiński, Laski, Konarski, Jan Zamoyski. A könyv második fejezete meghatározza az oklevél fogalmát s ebből kiindulólag a diplomatikának tudományos helyét és feladatkörét is. A harmadik a lengyel írásbeliség elterjedésének kérdésével foglalkozik. Megállapítja, hogy szélesebb körökben, egyházi és világi kancelláriákon csak a XIII. század második felében kezdett elterjedni az írásbeliség, mert a XI. században K. felfogása szerint egyáltalán nem volt írásbeliség. Új az a megállapítása is, hogy a benedekrendiekkel szemben a cisztercitáknak volt elsősorban szerepük az írásbeliség terjesztésében. A lengyel szakkritika, különösen Wl. Semkowicz krakkói egyetemi tanár bírálata (Kwartalnik Historyczny 1935. 1–55. l.) határozottan cáfolja K. azon állítását, hogy a XI. században nem volt okleveles gyakorlat Lengyelországban. Semkowicz magyar és cseh példákra, valamint a császári kancellária oklevélíróinak az európai udvarokban kimutatható működésére hivatkozva, annak a felfogásnak ad kifejezést, hogy tekintve Chrobry Boleslaw nagy hírnevét és udvarának magas színvonalon tartását, teljesen kizárt, hogy a régi alapokon, esetleg idegen oklevélíró és koncipista alkalmazásával ne adott volna ki okleveleket. Az bizonyos, hogy semmi nyoma sincs a feltehető okleveles gyakorlatnak, de Semkowicz szerint az argumentum silentii korántsem elég a teljes negatívum feltételezésére. Ezek után azt kell mondanunk, hogy K.-nek az írásbeliség kezdeteire vonatkozó megállapítása nem fedi a történeti valóságot s így az ő eredményei ellenére is igazat kell adnunk a régebbi kutatóknak, köztük Maleczyńskinek is, akik azt állítják, hogy a XI. századi lengyel okleveles gyakorlat a magyar gyakorlattal párhuzamosan kezdődött. Kétségtelen, hogy a XIII. század második felében szervezni kezdett kancelláriában kialakult okleveles gyakorlat, ami a formákat és az írás külsejét illeti, teljesen eltér a XI. századitól, mert hiszen a magánoklevelek szkémáin épül fel míg a XI. századi Karoling hagyományokból táplálkozott. A negyedik és ötödik fejezet logikusan folyik a harmadik fejezetből. Azt a kérdést tárgyalja, mikor kezdődött és hogyan fejlődött az oklevelek jogi ereje. A XIII. század előtt az arbiter és a tanuvallomások döntötték el a jogi cselekményeket s csak a XIII. század vége felé kezdett az írásbeli bizonyíték a szóbeli vallomással egyenértékűvé válni. Az oklevelek jogi erejének tárgyalása kapcsán K. bizonyítani akarja, hogy a pápai, illetve egyházi okleveleknek nem volt a világi hatalmaktól eredő oklevelekkel egyenlő értékük. Ezt a megállapítását is visszautasítja a lengyel kritika. Ismételten utalunk Semkowicz említett bírálatára, nehogy megtévesztő legyen K. megállapítása. A hatodik fejezet az oklevél létrejöttének különböző körülményeivel foglalkozik. A hetedik magát az oklevél szerkesztését tárgyalja. Magyar szempontból ki kell emelnünk, hogy Lengyelországban 1372. augusztus 6-án Nagy Lajos király Krakkó számára adott kiváltságlevelében fordul elő először az «ad mandatum domini regis» kifejezés. Nagy Lajos uralkodása alatt azután is többször találkozunk ezzel a kifejezéssel, utána azonban ismét eltűnik, hogy csak Jagello Kázmér uralkodásával, a XV. század második felében tűnjék fel újra. K. nem vette észre, de Semkowicz bírálata – Szentpétery Imre és Szilágyi Loránd munkáira hivatkozva – megállapítja, hogy ez a kifejezés magyar eredetre mutat. Állítja, hogy az ilyen kifejezéssel előforduló oklevelek a magyar kancelláriából származtak s ez alapon nemcsak hasonlóságról beszélhetünk, hanem a magyar kancelláriának a lengyel okleveles gyakorlatra való kifejezett hatásáról. Sőt Semkowicz bírálata annyira ment, hogy kétségbevonta Nagy Lajos idejében bármiféle lengyel kancellária működését. De a kérdés még nincs eldöntve és a magyar diplomatikának éppoly fontos lenne kutatásokat végezni e téren, mint a lengyelnek. A könyv nyolcadik fejezete az oklevelek tisztázásának lefolyását vázolja, megállapítva hogy a tisztázó rendszerint maga a koncipista volt. Nagylelentőségű az a kijelentése, hogy a «datum per manus» kifejezés valójában nem az író személyére, hanem az oklevél helyességét ellenőrző egyénre mutat. A lengyel diplomatika ugyanis eddig azt a meggyőződést vallotta, hogy a «scriptum», illetve «datum per manus» az oklevél tényleges írójára vonatkozik, ezért K. eredményei e tekintetben újabb vizsgálódások kiindulásául szolgálhatnak. Az utolsó fejezet a kancelláriai könyvekről és az oklevelek regesztrálásáról szól. Erre nézve is Semkowicz bírálatára utalunk, aki K.-vel szemben azt állítja, hogy az oklevelek hátára rávezetett Rm vagy Rta forma szintén Nagy Lajos kancelláriájának működését bizonyítja és nem tételez fel önálló lengyel gyakorlatot. E kérdés különben még teljesen megoldatlan.
Összefoglalva áttekintésünket, megállapítjuk, hogy K. könyve a maga nemében kiváló értékű, és ha helyenként – a lengyel kritikák alapján is – kifogásokat emeltünk azok sohasem érintették a könyv lényeges megállapításait.
Komoróczy György.
