Báró Petrichevich Horváth Emil: a Mogorovich nemzetségbeli Petrichevich család története és oklevéltára. A Petrichevich család ál…
Báró Petrichevich Horváth Emil: a Mogorovich nemzetségbeli Petrichevich család története és oklevéltára.
A Petrichevich család általános története.
A Petrichevich család általános története.
Első rész. I. kötet. 1069–1526. Budapest, 1934. 8°. 372 l. Különálló melléklet: A Mogorovich nemzetség és a Petrichevich-család leszármazása.
Családtörténeti monografiáink ritkán és csak az esetben számítottak általánosabb érdeklődésre, ha a családok emelkedésükben akár több nemzedéken, akár csak egy tagon is keresztül eljutottak arra a fokra, amikor az ország politikájában jelentősebb szerepet töltöttek be. Ez esetben a nevezetesebb tagok életrajzát, emelkedésének fokozatait, közéleti szereplését és elért eredményeit bőven megtaláljuk a monografiában. A kiválóbb tagok életrajzán keresztül a monografia keresetté vált a történettudomány többi ágait művelők számára is. A kis családok története viszont a régi tárgyalási mód, az adatok szárazsága és élettelensége következtében kevés igényt tarthatott tudományos érdeklődésre, legfeljebb a leszármazásuk iránt érdeklődők forgatták esetleges nőági kapcsolatok felfedezésének reményében
A leszármazási és életrajzi adatokat nemcsak a középkorban, hanem még az újkor javarészében is nagyrészt a birtokjogi vonatkozású oklevelek szolgáltatják a családtörténeti monografiákhoz, ezek kapcsán többnyire kapunk is valami birtoktörténetfélét, de azok az adatok, melyek a település-, társadalom-, jog- és gazdaságtörténetírót érdekelnék, legtöbbször kiaknázatlanok maradnak és nem mutatják meg az egyes korok emberét gazdasági, társadalmi törekvéseikben és elért eredményeikben. Nem látjuk a családfőt házon belüli és kívüli cselekvéseiben, főleg a korrajzot, a keretet találjuk meg ritkán helyesen méretezve. Ezeket a szempontokat tekintve főleg a kisnemesség történetéről kapunk ritkán megfelelő feldolgozásokat. Családtörténeti monográfiáink különböző nagy fogyatékosságának oka, hogy a munkát gyakran a család valamelyik tagja végzi el, sok esetben hiányos tudással és módszertani készültséggel, amit rendesen sulyosbít az egyébként is nehezen kiküszöbölhető családi elfogultság.
A súlyos módszertani fogyatékossággal megírt családtörténeti monográfiák mellett a Petrichevich-család története igazán nagy nyereséget jelent a családtörténeti irodalom szempontjából. A munka szerzőjének neve most nem tűnik fel ugyan a genealogiai irodalomban, ennek ellenére azonban munkáját meglehetős módszertani jártasság és éles kritikai érzék jellemzik. Külön elismerést érdemel az a tökéletes anyaggyüjtésre valló törekvés, amellyel a könnyebben hozzáférhető központi levéltárak, a budapesti és zágrábi Országos Levéltár, a bécsi Staatsarchiv adatain kívül összegyüjtötte a távolabbi levéltárakban: a garamszentbenedeki konvent, a zágrábi káptalan levéltárában, sőt a ma már nehezebben hozzáférhető leleszi konvent, a gróf Zichy- és báró Jósika-családok levéltárában található családtörténeti vonatkozású okleveleket is.
A Petrichevich-család története már úgy a család régisége, mint közéleti szereplése, mind pedig sorsának változatossága miatt közérdeklődésre tarthat igényt. A család a dalmát tengerpart közelében, a Velebit-hegység lejtőin megtelepedett ősi, horvát eredetű Mogorovich nemzetségből szakadt ki, amelynek első nyomai visszanyúlnak a IX. századba a horvát nemzeti királyság korába. Még a középkor folyamán több ágra szakadt Petrichevich-család szakadatlan leszármazása a XIII. század közepén élő Raduch-i Jánostól vezethető le, akinek szépunokáját, Jakabot nevezik az oklevelek először Petrichevichnek. A család és egyes tagjainak története ettől az időtől kezdve egyre bővülő okleveles anyaggal nyomon kísérhető. A török előnyomulása és ősi birtokainak elfoglalása következtében a család a XVI. század elején szétszóródott. Egyik tagja, Miklós a XVI. század közepén Erdélybe költözött és megalapítója lett a Petrichevich-család ma is virágzó széplaki-ágának, míg a másik, szintén a XVI. század közepén Erdélybe vándorolt komlódi ág a XVII. század közepén kihalt.
A többi horvát eredetű és a török elől Magyarországba menekült családokéhoz hasonlóan a Petrichevich-család története is anyagi és társadalmi helyzetét illetőleg erős hullámzásnak volt ugyan kitéve, mindamellett azonban csaknem minden nemzedék adott egy olyan tagot, aki szűkebb hazájának életében, sőt gyakran még az országos eseményekben is jelentősebb szerepet játszott. A Mogorovich nemzetség első ismert őse, Petrich a horvát nemzeti királyság korában bán volt, Raduchi János IV. Béla tanácsosa volt, Disislavich Péter Károly Róbert korában, 1322-ben Carlopago kormányzója volt. Az első Petrichevich, Jakab a turini béketárgyalásokon Zára követe volt, majd pedig mint Nápolyi László tanácsosa előkelő szerepet tölt be. Petrichevich Pál a Habsburg-ház trónöröklését elismerő 1492. évi oklevelet megpecsételő horvát nemesek között szerepel.
A munka egyik fő érdeme, hogy nem száraz genealogiát ad, hanem élettel tudja telíteni a leszármazást és néhol túlságosan is bő keretben tárgyalja az egyes nemzedékek életét. A család horvát, Mogorovich nembeli eredetével kapcsolatban ismerteti a horvát nemzetségek és azon belül a Mogorovich nemzetség eredetét, politikai és magánjogi berendezkedését, annak fejlődését. Majd rátér a Mogorovich nemzetség és a Petrichevich-család részletes történetére, utána pedig külön-külön ismerteti a munkához mellékelt leszármazási táblán folytatólagosan sorszámozott családtagokat a megfelelő irodalmi és levéltári adatok alapján. Az egyes tagok életrajzi adataival kapcsolatban mindenütt adja a keretet, a kor történetét, az események rajzát, mely leghelyesebben tünteti fel az egyes családtagok szereplését és jelentőségét.
A háttér sokszor feleslegesen bő rajza nem mindig szolgál a munka előnyére. A tárgyalt családtag gyakran elvész az eseményekben, a gyakori kitérések nehezen 105olvashatóvá és végigtekinthetővé teszik a munkát. Egész értekezések lefordítása (15–25. és 30–46. ll.) és a gyakori szövegközlések helyett elegendő lett volna rövid tartalmi ismertetés és «A Petrichevich-család története a szakirodalomban» című 20 oldalas fejezet helyett egy-két lapalji forrásutalás. Túlságosan tömötté teszi a munkát az okleveleknek szövegközti közlése is; ezeket sokkal helyesebb lett volna az áttekintés szempontjából is külön, függelékként közölni. A horvát nyelvből történt fordításokat ellenőrizni nem tudjuk, azonban a magyar szövegben nagyon idegenül hangzanak a Talovač Matya (Thallóczi Máté) és Toma archidjakon (Tamás főesperes) nevek.
A Frangepán-oklevéltár II. kötetét többször idézi a szerző, éppen ezért nem tudjuk megérteni, hogyan kerülték ki figyelmét az I. kötetnek a Mogorovich-nemzetség Disislavich-ágát három nemzedékkel továbbvezető adatai.
Ezek mellett a módszertani és egyéb apróbb fogyatkozások mellett is Petrichevich munkája sokoldalúságánál fogva olyan értéket jelent, melyet nemcsak a családtörténetírók, hanem a jog-, társádalom-, település- és gazdaságtörténet kutatói is sok haszonnal forgathatnak.
Fekete Nagy Antal.
