HOGYAN JUTOTT SZENT EDUÁRD ANGOL KIRÁLY UNOKAÖCCSE A MAGYAR KIRÁLYI CSALÁDDAL ROKONSÁGBA?
39HOGYAN JUTOTT SZENT EDUÁRD ANGOL KIRÁLY UNOKAÖCCSE A MAGYAR KIRÁLYI CSALÁDDAL ROKONSÁGBA?
Idestova két század óta keresik, kutatják angol és magyar történetírók az 1017-ben száműzött angol királyfiak sorsát és nem tudják megállapítani, hogyan, mikor kerültek Magyarországba s minő rokonságban állottak a magyar királyi családdal!
Már 1776-ban azt írja az egyik élesszemű, erős logikájú történettudós, Cornides Dániel, hogy ez a lehető legösszekúszáltabb ügy s azt a régi angol tudósok annyira összekúszálták, hogy a nehézségek sűrűségéből nem található a kivezető út.*
Rerum Hungariae genealogia 232.
Az 1886–96-os években sokat fáradozott a száműzött angol királyfiak sorsának felderítésén egyik Londonban élő magyar történetbúvár, Kropf Lajos, részint saját jószántából, részint egy amerikai kutató, V. Felch kérésére. Neki ott Londonban rendelkezésére állott az összes angol és amerikai irodalom, de, bár óvatos volt és jó irányban indult el, végleg ő se tudta megoldani a rejtélyt. Nevezetesen pedig azt, ki volt Ágota, Eduárd angol királyfi neje és Skót Szent Margit anyja? megfejtenie neki sem sikerült.*
Századok 1887, 783. – 92. Turul 1896: 47–55.
40Újra kell tehát kezdeni a rejtély kibogozását, még pedig úgy, amint azt már Cornides is, Kropf Lajos is hangoztatták, csakis a közelkorú és jól értesült írók tanuskodásait kell rostálgatni s azonkívül az időrendet is szigorúan szem előtt kell tartani.
A magyar közönség tájékoztatása végett előrebocsátjuk, hogy azon Edmund és Eduárd nevű angol királyfiak sorsáról lesz az alábbiakban szó, akik a rövid ideig uralkodó és 1016 végén elhalt Ironside (Vasoldalú) Edmund angol király fiai voltak s legfeljebb az 1013–14-ik években születtek s 1016 végén vagy 1017 elején elfoglalván a dánok atyjuk országát, már nagyon kicsiny korukban száműzetésbe jutottak.
Addig megegyeznek egymással a XI–XII. századbeli írók, hogy Nagy Kanut, a dánok királya a kisded angol királyfiakat Skölkonung Olaf svéd királyhoz küldötte. Már azon megjegyzését egyes íróknak, hogy Nagy Kanut azért küldötte volna a kicsiny fiúkat Svédországba, hogy ott megöljék, bajos elhinni, mert hiszen, ha ezt akarta volna Kanut, biztosabban a maga országában elvégezhette volna.
Még nagyobb gyanuval kell fogadnunk a XII. századbeli, tehát az eseményeknél később élő íróknak azt a tudósítását, hogy az angol királyfiak Svédországból egyenesen Magyarországba menekültek. E később élő írók ugyanis biztosan tudván azt, hogy a második fiú, Eduárd, 1057-ben Magyarországból tért vissza hazájába, nagyon könnyen eshettek abba a tévedésbe, amelyet post hoc ergo propter hoc-nak nevez a bölcselet. Azaz így okoskodtak, mivel Eduárd Magyarországból tért vissza, tehát Svédországból mindjárt oda is ment.
Csakhogy 1017-től 1057-ig 40 esztendő telt el s ez idő alatt az angol királyfiak sok országot bejárhattak.
De megtudjuk, hogy Skölkonung Olaf svéd király 1022-ben meghalt s ha ettől kezdve az angol királyfiak nem maradhattak Svédországban, akkor mindjárt nem kereshették fel a magyar királyt, hiszen 7–8 éves gyermekek lévén, annak akkoriban még hírét sem hallották, nemhogy maguk erejéből odamehettek volna.
A XII. századbeli angol írók állításával szemben arra nézve, hová jutottak az angol királyfiak Svédországból, ellenkező tudósítás található Brémai Ádám művében. E tudós és a skandináv országok állapotait jól ismerő kanonok határozottan állítja, hogy Ironside Edmund fiait Oroszországba való száműzetéssel sujtották (in Ruzziam exilio damnati sunt).* Már pedig az ő tudósítása sokkal biztosabb, sokkal hitelesebb, mint a később élő angol íróké.
Idézi Kropf: Turul 1896, 49. l.
Megállapítható tehát, amint ezt már Kropf is megállapította, hogy az angol királyfiakat Skölkonung Olaf halála után nem Magyarországba, hanem Oroszországba vitték.
De miért vitték oda? Miért nem a közelebb eső Németországba vagy Lengyelországba? Ennek okát Kropf nem kutatta. Pedig nagyon egyszerű oka volt s ez az, hogy az angol királyfiak volt pártfogójának, Olaf svéd királynak leánya, Ingegarda Oroszországban, Kievben lakott, még pedig nem úgy, mint valami kis hercegnő, hanem úgy, mint az oroszok nagy fejedelmének, Jaroszlónak neje.
Az, hogy e kisded angol királyfiakat először a svéd királyhoz, azután pedig annak leányához viszik őrzés és nevelés végett, arra a feltevésre utal bennünket, hogy az angol királyfiak anyja, Eadgilt a svéd királynak leánya, Ingegard orosz nagyfejedelemné testvére volt. E kisded királyfiakat tehát nagyatyjukhoz, Skölkonung Olafhoz s ennek halála után pedig 1022-ben nagynénjükhöz vitték.
Erre mutat még egy másik feltünő körülmény is. Jaroszló orosz fejedelem egyik leánya a francia királyhoz, másik leánya a dán királyhoz ment férjhez, sőt 1036 táján az orosz nagyfejedelemhez menekülvén a száműzött magyar trónkövetelő, I. András magyar fejedelem mindjárt nőül kapta Jaroszló első leányát, Anasztáziát. Csak Edmund és Eduárd angol királyfiak nem kaptak e leányok közül egyet sem, pedig nekik talán még nagyobb reményük lehetett az angol királysághoz, mint Andrásnak a magyarhoz.
De ha Jaroszló nagyfejedelem neje, Ingegarda az angol királyfiaknak, Edmundnak és Eduárdnak nagynénje volt, akkor mindjárt érthető, hogy nem vehették nőül Jaroszló leányait, mert hiszen akkor ők és Jaroszló leányai első unokatestvérek voltak. Már pedig a XI. században a másodfokú vérrokonság oly nagy házassági akadály volt, hogy az alól egyik keresztény egyház se adott fölmentést. Az akkori keresztényeknél első unokatestvérek között a házasságról szó sem lehetett.
41Csakis az oroszországi tartózkodás magyarázza meg, hogyan jutottak Edmund és Eduárd a magyar királyi család tagjaival ismeretségbe, majd rokonságba.
1036 táján, de mindenesetre 1038 aug. 15. előtt a megvakított Vászoly fejedelemfinak fiai: András, Béla és Levente Oroszországba menekültek. Ezek közül Béla két év mulva Lengyelországba ment, de András és Levente Oroszországban maradtak egész 1046-ig. Mivel pedig a balsors közelebb hozta egymáshoz az embereket, egész természetes, hogy a két magyar Árpád-ivadék és a két angol királyfi között szoros barátság fejlődött ki. Egyformán száműzöttek és üldözöttek voltak, körülbelül egyidősek is voltak s együtt kellett gyakorolniok magukat a fegyverforgatásban, a lovaglásban és vadászatban, az akkori fejedelmek főfoglalkozásaiban.
Nem csoda tehát, hogy e szoros barátság folytán 1046-ban, midőn I. Andrást a magyarok hazájába, az őt megillető trónra visszahívták, Edmund és Eduárd felajánlották segítségüket I. Andrásnak és 1046 második felében vele együtt jöttek Magyarországra.
A magyar trón elfoglalása sikerült és I. Andrásnak módjában állott, hogy angol barátait és segítőtársait olyan uradalommal jutalmazza meg, amely az ő tisztességes megélhetésüket biztosította.
Itt Magyarországon Edmund nemsokára, tehát az 1047–48. években meghalt (ki tudja, hol porladnak csontjai?), Eduárd pedig rangjához illő házastársat keresett és azt, ha nem is Magyarországon, annak közvetetlen szomszédságában meg is találta Ágota személyében.
De ki volt ez az Ágota? A legrégibb tudosító e tekintetben az 1118-ban már nem élő és 1100 táján író Florentinus Wigorniensis (Worcesteri Florentin). Ő a nyugati (Angol-, Francia-, Németországok, Flandria, Lotharingia) országok lakosai számára írta művét s ennélfogva Ágota származásának előkelőségét és rokonságát azzal akarta megértetni, hogy azt a híres-neves, az ő napjaiban még nagyon emlegetett III. Henrik császárral hozta kapcsolatba s azért ezt írta: Eduardus autem Agatam, filiam germani imperatoris Henrici, in matrimonium accepit.*
Szóról-szóra idézi Cornides i. m. 234.
A későbbi írók az e mondatban előforduló «germani» szót «német» értelemben vették, mintha Florentin a görög császárral ellentétben e helyütt a német császárról beszélne.
De ez nagy tévedés, Florentin tudta nagyon jól, hogy III. Henrik nem német, hanem római császár volt s német császárról akkor még senki sem álmodozott. Florentin tehát a szót nem nemzetiségi, hanem eredeti, latin értelemben használta s egy tőről (germen) sarjadt embert ért alatta. A germanus szó pedig latinban testvért, a középkori latinságban pedig főleg anyai ágon levő unokatestvért jelent. Az idézett tétel tehát így fordítandó le: «Eduárd pedig Henrik császár testvérének (unokatestvérének) leányával lépett házasságra».
Ámde az úgynevezett Saalii császári család nemzedékrendjét a német kútforrásokból bőven ismerjük és így tudjuk, hogy III. Henrik császárnak fiútestvére nem volt. Unokafiútestvére, Wormsfeld (Wormser), a karinthiai vagy magyarosan korontál herceg 1039-ben utódok nélkül elhalt.
Ha azonban III. Henrik császár anyai ágon való rokonai között széttekintünk, könnyen megtaláljuk azt az előkelő családot, amelyből Eduárd neje, Ágota származott.
III. Henrik császár anyja, Gizella I. Herman híres sváb hercegnek, II. Henrik vetélytársának leánya volt. Ha már most ez I. Herman leszármazóit a különféle tudósításokból összeszedjük, a következő családfa tárul elénk:*
Hirsch: Jahrbücher des deutschen Reichs unter Heinrich II. Berlin 1862–64. I. 150., 272., 464–65., II. 312., III. 316.
I. Herman sváb herceg † 1003 ~ Gerberga, Konrád burgundi király leánya; Gizella 1. ~ Werla Bruno 2. ~ Babenberg Emeszt 3. ~ Saalii Konrád 1024–39 római császár; Mathild ~ Wormsfeld Konrád karinthiai herceg † 1011; Beatrix ~ Eppenstein I. Adalbero 1011–35 karinthiai herceg; II. Herman sváb herceg † 1018; III. Henrik császár szül. 1017 okt. 28 † 1056 okt. 5. 1. ~ Gunhild 2. ~ Ágnes; II. Konrád 1035–39 karinthiai herceg † 1039; II. Adalbero 1054–57 bambergi püspök; N. fiú karinthiai; IV. Henrik császár szül. 1050 nov. 11 † 1106 aug. 7; II. Márkvárd 1072–74 karinthiai herceg; N. leány ~ András magyar király; Ágota ~ Eduárd angol királyfi
42E nemzedékrendből első pillanatra látható, hogy III. Henrik anyai ágon közel rokonságban volt az Eppenstein, hercegi hivatalig emelkedett, bajor családdal.
Az Eppenstein család első birtokai a Felső-Mura völgyében voltak ugyan, maga Eppenstein vára Judenburg és Sankt Lambrecht között állt, de első ismert tagja, I. Márkvárd felsőkarinthiai (későbbi nevén steieri) határgróf lévén, csakhamar szerzett birtokot a Közép- és Alsó-Mura mellett és így szomszédos lett Magyarországgal.
Ez Eppenstein család második tagja, I. Adalbero 1011-ben elütötte a karintiai hercegséget Wormsfeld I. Konrád fiának kezéről s e miatt a Saalii család és Eppenstein család közt nagy veszekedés keletkezett. A német birodalom történetéből ismeretes, hogy Saalii Konrád, a későbbi császár 1016-ban elnyervén Gizellának, I. Herman sváb herceg leányának kezét, ha már nem szerezhette vissza unokaöccsének, II. Wormsfeld Konrádnak a karinthiai hercegséget, legalább annak anyai örökségét igyekezett megszerezni, s e miatt oly heves harcba keveredett sógorával, Eppenstein Adalberóval, hogy 1019-ben Ulmnál valóságos csatát vívtak és Adalberót a sváb földről kiszorították.*
Hirsch id. m. III. 116.
Saalii Konrád elnyervén a császárságot, addig áskálódott sógora, Eppenstein Adalbero ellen, míg 1035-ben megfosztotta őt a karinthiai hercegségtől.*
Huber–Baróti: Ausztria története I. 185.
Nem foszthatta azonban meg őt és családját váraitól, birtokaitól s nem akadályozhatta őt és családját, hogy volt hercegségük visszaszerzésére minden eszközt meg ne ragadjanak. Ilyen eszköz kínálkozott 1048-ban vagy legalább is 1049-ben a magyar királlyal, Andrással és a nála időző Eduárd angol királyfival való házassági összeköttetésben. Az olyan nagyralátó és nagy összeköttetésekkel rendelkező család, mint aminő volt az Eppenstein, lehetetlen, hogy ne tudta volna, hogy Angolországban a dánok uralma már véget ért és ott már Szent Eduárd, a száműzetésben élő Eduárd nagybátyja uralkodik.* Amint tehát odaadta I. Adalbero névleg nem ismert fia, III. Henrik germanusa, azaz unokatestvére egyik leányát I. Andrásnak, a magyarok királyának, hogy tőle az őket üldöző III. Henrik császár ellen védelmet nyerjen, akként adta oda második leányát, Ágotát Eduárdnak, mert számíthatott arra, hogy leánya majd angol királyné lesz.
Weiss Ker. János: Világtörténelem. IV. 418.
Megerősíték Worcesteri Florentin tudósítását az egykorú német írók is, mert ezek II. Adalberót, a bambergi püspököt, Ágota atyjának édes testvérét, más latin szóval élve, III. Henrik «consobrinus»-ának, azaz unokatestvérének nevezik.* De megerősíti ezt egy másik hírneves angol író, az 1144 táján elhalt Malmesbury Vilmos is, írván «Ubi (in Ungaria) aliquo tempore benigne habiti, maior diem obiit, minor vero reginae sororem, Agatam, in matrimonium accepit», azaz «Itt (Magyarországon) egy ideig szívesen látták őket s a nagyobbik (Edmund) meghalt, a kisebbik pedig a királyné nőtestvérével, Ágotával lépett házasságra*». Már pedig I. András és fia, Salamon német összeköttetéseiből bizonyos, hogy az akkori magyar királyné Eppenstein leány volt, tehát nővére, Ágota is csak az lehetett.
Hirsch id. m. III. 312.
Cornides id. m. 235–37.
Csak így lehet azután megmagyarázni az 1130 táján Normandiában (tehát nem Angliában) író Ordericus Vitalis apátnak azt a tévedését, hogy a száműzött Eduárd a magyarok (Hunorum) királyának, Salamonnak leányát vette nőül. Ezen, Magyarországtól távol élő apát úr hallott valamit az ő ifjúkorában oly nagy feltűnést keltő, nyakas és borzalmas végű Salamon magyar királyról s azt is tudta, hogy Eduárd gyermekei ezzel rokonságban voltak, s Salamon viszontagságos életéből azt következtetvén, hogy e király hosszú ideig élt, megtette Eduárd nejét Salamon leányának,* holott ez valóságban Salamon magyar királynak nagynénje volt. Nem azt kellett volna írnia Ordericus apátnak «filiam Salamonis, regis Hunnorum», hanem «materteram Salamonis» s akkor eltalálta volna a valót.
Cornides id. m. 237.
Az, hogy a száműzött Eduárd I. András magyar királlyal sógorságba, jutott Eppenstein Ágotát vevén nőül, okozta, hogy megnősülése után is még legalább hét évet itt Magyarországon kellett töltenie.
Tudvalevőleg III. Henrik császár I. András magyar királyt meg akarta buktatni és Magyarországot újra elfoglalni. E végből 1051-ben és 431052-ben két nagy hadjáratot vezetett Magyarország ellen. Ennélfogva III. Henrik császár ellenségének tartott mindenkit, aki I. Andrást és a magyarokat segítette. Hogyan eresztette volna tehát országán és annak hűbérein keresztül a száműzött Eduárdot, I. András segítőtársát?
De meg III. Henrik császár örökölte atyjától az Eppensteinok iránt való gyűlöletet is. Hogyan engedhette volna meg, hogy hazájába visszatérjen az, akinek Eppenstein leány a felesége?
Éppen azért 1054-ben még hiába küldött Szent Eduárd angol király követeket az ő unokaöccséért, a Magyarországon élő Eduárdért. A követek Kölnnél tovább nem juthattak, onnan a császár parancsára vissza kellett térniök Angolországba.
Csak 1056 okt. 5. után nyilt meg a száműzött Eduárd számára a visszatérés útja. E napon meghalt III. Henrik és özvegye, Ágnes, mint hat éves kis fiának, IV. Henriknek gyámja, megjelenvén előtte I. András magyar királynak békét sürgető követsége, elhatározta, hogy kibékül mind az Eppensteinokkal, mind I. András magyar királlyal.
E nagyszerű békét, nyugalmat teremtő elhatározásnak lőn azután következménye, hogy Eduárd családjával együtt megindulhatott Németországon keresztül hazája felé. Kölnbe érkezve maga a császári család – eddig ellenség, most szerető rokon – adott hajókat, hogy a száműzött Eduárd és családja a Rajnán lehajózva és a tengeren átkelve végre megláthassa ősei földjét.
A nemzetek erőszakos terjeszkedései, az angol, magyar, német uralkodócsaládok irgalmatlan veszekedései okozták tehát, hogy Szent Eduárd unokaöccsei évtizedeken keresztül a száműzetés keserű kenyerét ették. A magyar nemzet adott ezeknek először nyájas otthont s a magyar nemzet közvetítésével sikerült az ifjabbiknak, Eduárdnak végre is hazajutnia.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.
