Isoz Kálmán: Latin zenei paleográfia és a Pray-kódex zenei hangjelzése. Budapest, 1922. 8°, 128 l.
Isoz Kálmán: Latin zenei paleográfia és a Pray-kódex zenei hangjelzése. Budapest, 1922. 8°, 128 l.
A hazai tudományos kutatás a zenei paleografiával eddig nem foglalkozott behatóbban. A külföldi, nagy terjedelmű irodalommal szemben a magyar irodalom alig tud egy nehány e nembeli terméket felmutatni. Bartalus István, Bogisich Mihály, Hofecker Imre, Szentimrényi Imre, Molnár Géza művei volnának jóformán azok, melyek a középkori hangjegyírással, a neumákkal foglalkoznak. Isoz Kálmán munkája örvendetesen gyarapítja a gyér magyar irodalmat, s becse abban rejlik, hogy a Halotti beszédet tartalmazó Pray-kódexek zenei hangjegyeinek kérdését tisztázza.
Isoz munkája három főrészre oszlik. Az első a latin zenei paleografiával általában foglalkozik és az e tárgyra vonatkozó tudnivalókat nyolc fejezetben foglalja össze. Ez a rész a vonatkozó irodalom figyelmes felhasználásával a latin zenei paleografia lényegének rövid összefoglaló ismertetését adja. E fejezetek közül a hetedik foglalkozik annak a kérdésnek meghatározásával, hogy mit kell neuma alatt értenünk. Szerző az e kérdésre vonatkozó definitiók alapján a neumának következő meghatározását adja: «Neumák a zenei hangjelzést szolgáló, ama pontokból, vonalkákból és horgocskákból szerkesztett grafikus ábrák, melyek valamely dallam vonalát viszonylagosan, vagy a sor (kulcs) fellépésétől kezdve a dallam egyes hangjainak helyét a hangsorban pontosan jelzik, a nélkül, hogy az egyes hangok időbeli értékét is megállapítanák.» E definitiót szószerint idéztük, mert a magyar irodalomban tudtunkkal ez adja meg először a neuma pontos meghatározását.
A munka második része a Pray-kódex zenei hangjelzésével foglalkozik. Ez a rész négy fejezetre oszlik. Az első a Pray-kódexről való eddigi ismereteinkről szól, a második a kódex tartalmát a zenei paleografia szempontjából vizsgálja, a harmadik a zenei hangjelzést író nyolc kéz írásának taglalását adja, míg a negyedik fejezet az eredményeket foglalja össze. Azokra a gondos vizsgálatokra, melyeket a szerző e részben végez, nem terjeszkedtünk ki részletesebben, ez nem tartozik folyóiratunk keretébe. Elég lesz, ha a szerző megállapította eredményeket ismertetjük, melyek a következők.
A Pray-kódex neumáiban nyolc kéznek írása állapítható meg, melyek valamennyie német iskola neveltjére mutat. Ez a körülmény megnehezíti a kormeghatározást is, miután, mint szerző kimutatja a német zenei hangjelzés a legkonzervativabb, mely az újabb neumaformákkal és rendszerekkel együtt használta a régit. Hasonmásokkal való összehasonlítás alapján ugyanis kitűnik, hogy a Pray-kódexben előforduló formákhoz hasonlóak a külföldi kódexekben a XI. század 36végétől a XIII. századig terjedő időközben találhatók.
A nyolc kéz közül az A és B kéz a legrégibb és a XIII. század elejéről való. E kettőhöz csatlakozik az F kéz is. A C kéz valószínűleg a XIII. század közepéről, az E kéz e század második feléből való, a D kéz pedig közvetlenül csatlakozik az E kézhez. A G kéz átvezet a XIV. századba és ennek a folyamáról való a H kéz által írt rész.
Az istentiszteleti énekkönyveknek csak egy része neumázott és a zenei hangjelzésnek majd egy, majd más helyen való alkalmazása rendszeres zenei másolás helyett a mindenkori szükséglethez alkalmazkodó neumázást mutatja, a kiegészítő jelek, főleg a liquescentiát jelentő neumák rendkívül ritkák. A zenei hangjelzést írt kezek száma eléggé nagy és ezek időrendben egy századot töltenek be. E megállapítások alapján szerző azt következteti, hogy a Pray-kódexet valamely hazai kolostorban oly magyar szerzetesek neumázták, akik német vidéki bencés kolostorokban vagy onnan bevándorolt tanítómesterektől tanultak, amivel együtt járt, hogy veszendőbe ment a sokféle kiegészítő jel és díszesebb énekmód, és feleslegessé vált a magyar fül előtt idegen liquescens énekmód és annak grafikai ábrázolása. E szerint tehát a végeredmény abban a három pontban foglalható össze, hogy a Pray kódexet a XIII. század elején írták, legalább másfél századon keresztül állandóan használták hazánkban, hogy ezen időszakon belül magyarországi bencés szerzetesek írták zenei hangjelzéseit.
A mű harmadik része a neumatologia fejlődését és könyvészetét adja. Ez utóbbi becsét nagyban emeli az a körülmény, hogy a szerző az egyes műveknél azok tartalmára is rövid indikaciót ad.
– y.
