Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. (173. l. XXIII. tábla.)
Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. (173. l. XXIII. tábla.)
A kedvezőtlen körülmények megakadályozták eddig, hogy ez irodalmunkban úttörő kísérlettél foglalkozzunk; olyan figyelemreméltó jelenségnek tartjuk azonban, hogy még ma is érdemesnek látszik reá visszatérni.
A XII– XIII. századi oklevélírással foglalkozik a szerző, s e kort azért nevezi az «írásbeliség felújulása» korának, mert szemben a X – XI. századokkal kezdték megbecsülni az okleveleket s ennek következtében több oklevél is készült. A X – XI. századok a kolostori kultura korszakai voltak s a kolostorok lakói elsősorban könyvírással foglalkoztak. Ennek eredménye a könyvírás elterjedése volt, amelyet minden 35nehézkessége ellenére oklevelek írására is felhasználtak. A XII– XIII. századok új kulturát teremtenek, melyek székhelyei a városok s az azokban keletkezett egyetemek. Ennek az új kulturának új oklevélírás felelt meg s ezt az új oklevélirást tette vizsgálat tárgyává a szerző.
Vizsgálatait részben eredeti oklevelekre, részben oklevélhasonmásokra alapította. E közben az írások jellegét nem csupán nagy vonásokban hanem aprólékos részletekben is elemezni törekedett, amire könyvében egész sereg bizonyítékot találunk. Vizsgálatai arra a meglepő eredményre vezettek, hogy a XII–XIII. századi magyar oklevélírás és az egykorú francia oklevélírás ugyanazon jelleget mutatják.
E tünet magyarázatát az oklevélíró papokban találta meg, kik az akkori világhírű hittudományi főiskolában, a párizsi egyetemen tanultak s onnan nem csupán hittudományi ismereteket, magisteri címet, hanem sajátos írásjelleget is hoztak magukkal, amely a hazai királyi kancelláriában divatossá lett. E magyarázat érdekes perspektívát nyujt az akkori kulturális viszonyokra s tagadhatatlanul elfogadható elméletnek látszik.
Ezzel szemben azonban aggályaink is vannak, amelyeket a felsorakoztatott palćografiai érvek nem tudnak ellensúlyozni. Ilyen elsősorban az, hogy a XII. századból aránylag kevés oklevelünk maradt s azok egy része is könyvírással van írva, tehát a XII. századra nézve nélkülözzük az elegendő magyar okleveles anyagot. Ezenfelül a szerző elméletének érvényessége esetén nem csupán az írásban, hanem az okleveles formulákban is azonosságokat kellene találnunk. Érezte ezt a szerző is s megkísérelte ennek a kimutatását, inkább csak általánosságokat mond azonban, amelyek nem kielégítők. Végül a könyvírással is foglalkoznia kellett volna, mert a könyvírás megtanulására több alkalmuk nyilt a párisi egyetemen tanuló magyar papoknak, s mégis alig hihető, hogy e téren is azonosságot lehetne kimutatni. Amikor tehát nagy általánosságban elfogadjuk a szerző rendkívüli szorgalommal végzett megfigyeléseinek eredményeit s elismerjük, hogy a párisi egyetemen tanult magyar papok sajátos írástípust hozhattak magukkal, amelynek nyomai okleveleinkben láthatók; kénytelenek vagyunk egyes részletekre vonatkozó aggályainkat fentartani, amelyekre a szerző kielégitő magyarázatot nem adott.
Formai szempontból végül kifogásolnunk kell, hogy sok magyartalanság, helyesebben idegenszerűség van a munkában, amelyeket el lehetett volna kerülni. Így nyilvános jegyzőt ír közjegyző helyett, benszülött iskolákat hazai iskolák helyett, általános érvényű írást közhasználatú írás helyett, oklevelezést oklevélbe foglalás helyett stb. Sok német munkát olvasott s ezek hatásától nem tudott szabadulni.
Gárdonyi Albert.
