Trónöröklés az Árpádok alatt.
Trónöröklés az Árpádok alatt.
Az Árpád-ház alatti magyar trónörökléssel az utóbbi időben két érdemes tudósunk is foglalkozott.
Fraknói Vilmos «A királyi trónöröklés rendje az Árpádok korában» cz. alatt a m. tud. Akadémia második osztályának 1912 november 9-iki ülésén értekezett* s a látszólag nehéz probléma megoldását – mint magát kifejezte – a legegyszerübb, mondhatni a legkezdetlegesebb módszer alkalmazásával, az Árpádházból származó uralkodók névsorán végigmenve, az összeadás és kivonás műveleteinek végrehajtásával kisérelte meg s ily módon arra az eredményre jutott, hogy mivel huszonhét uralkodó közül tizenkettőt elsőszülött fia váltotta föl a trónon, tizenkettő pedig nem hagyott hátra maga után fiút s így összesen csak három esetben mellőzték a meghalt király fiát (I. Endre után öcscse, I. Béla, utána a fia, I. Géza helyett I. Endre fia, Salamon s I. Géza után fia, Kálmán helyett Géza öcscse, Sz. László következett): világosan feltüntethetők az ősi trónöröklési rend körvonalai s ezekből megállapitható, hogy tizenkét uralkodó nem a nemzet királyválasztása, hanem az elsőszülöttségi örökösödés jogczimén foglalta el a trónt.
Kivonatosan közölte az Akadémiai Értesítő. XXIV. 2. 1913. febr. füzete.
S ha mégis kisérlet történt a XII. század 20közepe táján ezen harmadfélszázadon át (tehát Árpád óta) uralkodó és érvényesülő jogi felfogás elméletben és gyakorlatban való megdöntésére, midőn t. i. Mánuel görög császár az ellenkirályoknak feltolt II. László és IV. István bitorlók érdekében azt hirdettette magyarországi hivei által, hogy a királyi trón nem apáról fiura, hanem a bessenyő örökösödési renddel egyezően az elhunyt uralkodó életben levő testvérére száll, hát ez Mánuel azon czéljával függött össze, hogy az eszközökül felhasznált II. László és IV. István által kiterjeszsze hatalmát Magyarországra.
Fraknói fejtegetéseinek eredménye nagyon ellenkezik azzal, amit jogtudósaink vallanak, a kik szerint az örökösödési jog csak Árpád ivadékaira szoritkozott, de a nemzetnek soha sem szünt meg azon joga, hogy a királyi család tagjai közül szabadon válaszszon uralkodót, mert a családon belül nem volt megállapitva az öröklési rend, ha észrevehető is az a törekvés, hogy az utódot a király válassza meg, aki természetesen a saját fiának adott elsőbbséget a testvérek fölött.
Ferdinándy Géza felelt Fraknói fejtegetéseire az 1913 április 14-iki akadémiai ülésen «A trónbetöltés kérdése az Árpád-házbeli királyok korában» cz. értekezésével* s kifejti azon szempontokat, melyek megingatják Fraknói elméletének helyességét; kimutatja statisztikájáról, hogy hiányos, nem az összes ismert adatok alapján van összeállítva, mert pl. figyelmen kivül hagyja a 950 körül uralkodó Falist, Jutasnak a fiát, Zoltánt tehát nem a fia követte; arról is hallgat, hogy az ilymódon tizenegyre leszállitott esetben, midőn az uralkodót a fia váltotta föl, nyolcz esetben nem is következhetett más, mint a fia, mert nem is volt más, nála idősebb és az Árpád véréből fiágon leszármazó férfi, a kit megválasztani lehetett volna; azt a fontos körülményt is mellőzi, hogy IV. László magát V. István király fiának mondja, tehát IV. Istvánt törvényes királynak tekintették, nem pedig bitorlónak. S bár Kézai, Kun László udvari papja, ugy IV. Istvánról, mint bátyjáról, II. Lászlóról azt mondja, hogy bitorolták az országot és koronát, mindamellett II. Lászlót királyaink sorába számítja, ellenben kihagyja Imre fiát, az 1204-ben megkoronázott s félév mulva elhalt Csecsemő Lászlót és Imre után mindjárt II. Endrére tér át s ennek megfelelően urát, Kun Lászlót nem II. Lászlónak, nem is IV.-nek, hanem III. Lászlónak írja, mint az esztergomi káptalan is 1292-ben (Cod. Dipl. VI, I. 220.), holott ha II. Béla fia bitorló volt, Imre fia pedig nem számított királynak, bár nemcsak tulélte atyját, de meg is volt koronázva, tehát Fraknói elmélete szerint Imre után ő volt a törvényes király, Kun Lászlót II. Lászlónak kellett volna nevezni.
Kivonatosan megjelent az Akadémiai Értesitő XXIV. köt. 6/7. vagyis 1913. junius–juliusi füzetében.
Végeredményül kimondja Ferdinándy, hogy a történeti igazsággal eddig is hirdetett nézetét tartja megegyezőnek, amely szerint nem fejlődött ki az Árpádok korában megállapodott trónöröklési rend, hanem rendesen az előkelők választották a királyt Árpád fimaradékai közül; az elsőszülöttség rendje csak mint erkölcsi momentum és csak III. Bélától kezdve jut érvényre, de ahhoz a nemzet jog szerint nem érezte magát kötve, miért is még életükben igyekeztek a királyok biztositani a trónt elsőszülött fiuk számára az által, hogy még saját életükben megkoronáztatták. Épen azért, mert nem volt kifejlett trónöröklési rend, vehette Mánuel császár azt a bátorságot, hogy a király tesvérének öröklési jogát vitassa a királyi fiával szemben, de époly önkényes és hamis föltevésre volt épitve a Kinnamosz-féle öröklési jogszabály mint az elsőszülöttségi rend szerinti trónöröklés.
A két elmélet közül mindenesetre Ferdinándyé jár közelebb az igazsághoz, de azt hiszem, a hogy tévedt Fraknói, ő is téved a Kinnamosz-féle adat megitélésében, midőn azt állitja, hogy önkényes és hamis föltevésre volt épitve.
Kinnamosz sokat vitatott sorai a következők II. Gézának két testvére volt, László és István, a kik valamivel megsértették bátyjukat, a miért ez nagyon megharagudott rájuk, úgy hogy menekülni voltak kénytelenek. Sok bujdosás után végre Mánuel császárhoz jutottak, ki Géza halála után azon igyekezett, hogy visszavigye őket hazájukba, hol törvényes szokás szerint egyiket a királyi szék illette meg. Az a törvény van ugyanis a hunnoknál, hogy a korona mindig 21az életben maradt testvérre száll.* De Géza megvetette az ősi törvényt s az uralkodást fiára, Istvánra ruházta. A humok azonban részint a törvény tiszteletéből, részint azért, mert tartottak a császár bejövetelétől, megfosztották Istvánt, Géza fiát a tróntól s az egyik testvérnek, Lászlónak adták át, a másik testvért, idősb Istvánt pedig fölruházták az Urum (Uram) méltósággal. Ez a méltóságnév ugyanis a trónörököst jelenti a hunnoknál.*
νομος γαρ ουτος παδα τοις Ουννοις εστιν επι τους πεδιοντας αει των αδελϕος διαβαινειν. (Cinnamus. V. 4.)
Ουννοιτοινοντο μεν τι τουτον αιδεσαμενοι τον νομον, το δε και την βασιλεως ειλαβηϑεντες εϕοδον, Στεϕανον τον Ιατζα της αδχης παδαλυσαντες ϑατερϕ των αδελϕων τω Βλαδισϑλαβω ταυτηϖ απεδοσαν τω γε μην Στεϕανω, ϕημι τω πρεσβυτερω, την Ουρουμ απεκληρωσαν τυχην, βουλεται δε τουτο παρα Ουννοις τον την αρχην ϑιαδεξομενον ερμηνενειν το ονομα. (Cinnamus. V. 4.)
Kinnamosz nem tudja, mivel sérthették meg Gézát az öcscsei, a miért annyira megharagudott rájuk, de nyilván akkor kezdődött köztük a viszálykodás, midőn Géza – «megvetve az ősi törvényt» – 1152 körül uralkodótársnak vette maga mellé alig négy-öt éves fiát s ezzel igyekezett biztosítani részére a trónt.*
Egy 1152-iki oklevél mondja: «Regnante Geysa una cum filio suo Stephano duce.» (Árp. Uj Okl. I. 62. és VI. 101.)
Csakhogy ebbe nem nyugodtak bele öcscsei, különösen a 19–20 éves István. Egyelőre ugyan még nem került szakításra az ifjak között – maga Géza sem volt több 22–23 évesnél, de a viszály magva már el volt vetve.
Mert ha jól volt értesülve Kinnamosz s nem valami önkényesen és czélzatosan kigondolt öröklési jogszabályról beszélt: akkor tulajdonképen egy, a nyugotitól eltérő trónutódlási rend volt a kutforrása azoknak a viszályoknak, melyek mindannyiszor ismétlődnek, a hányszor nemcsak fia, hanem öcscsei is voltak az uralkodónak. Ezt vitathatta István Gézával szemben s ez mérgesítette el köztük a helyzetet.
Ne feledjük, hogy a magyar-ág a középázsiai törökség környezetéből szakadt mai hazájába. Ennek a törvényeit és szokásait hozta magával keletről, ugy hogy a régebbi bizanczi irók egyenesen turkoknak nevezték őket, a mely elnevezésre – tekintve, hogy a tiszta török nemzetiségü uzokat (oguzokat) sohasem említik «turk» néven – többször kifejtett véleményem szerint nemcsak a törvényekben, erkölcsben, szokásokban, viseletben, hadviselési módban stb. való hasonlóság adott okot, hanem ha nem is az egész nemzetnek, (a hogy Vámbéry vitatta), a vezéri nemzetségeknek mindenesetre turkoknak, altaji turkoknak kellett lenniök.
Már pedig a törökségnél nem az egyenes fiági leszármazási rend szerint történt a trónutódlás, hanem a testvérek vagy unokatestvérek kor szerint követték egymást az uralkodásban.
Itt van szemünk előtt élő példának Ozmán háza.
Csak jámbor óhajtásnak merült föl eddig a törököknél az ősi trónöröklési rend olyatén megváltoztatása, hogy ne a család legidősebb tagja, hanem a szultán fia legyen a törvényes utód; de nem merték megbolygatni. Azt megtehették, hogy öcscseiket kivégeztették, mint III. Mohammed (1595–1603.), ki trónraléptekor 19 öcscsét fojtatta meg; ezt elnézték, de ennél tovább nem mentek.
Tudjuk, hogy keleti szomszédainknál, a bessenyőknél is az oldalág örökölte a fejedelmi méltóságot.
Róluk ugyanis azt írja Konstantinus császár, hogy a fejedelem halála után a fejedelmi méltóság unokatestvérére szállt. Mert köztük az a törvény és ősi szokás, hogy nem szabad a gyermekekre vagy testvérekre szállitani a méltóságokat, hanem azok, a kik viselik, elégedjenek meg azzal, hogy életfogytiglan uralkodnak, haláluk után pedig vagy unokatestvérük, vagy unokatestvéreik fiai következzenek, nehogy folyvást a nemzetség egyik ágán szálljon végig a méltóság, hanem részesüljenek és következzenek a tisztségben az oldalágiak is.*
A honfoglalás kútfői. 116. oldal.
Mellőzve a különböző tatár dinasztiákat Turkesztánban s Kipcsakban, a hol szintén a testvérek és unokatestvérek váltották föl az uralkodásban a khánokat s nem a fiaik, csak még az altaji turkokat említem meg s idézem Bilge kágánnak († 734.) és öcscsének, Külteginnek, († 731.) csaknem azonos szövegü Orchoni sirfeliratából azokat a sorokat, melyekben Bilge az apja, Ilteresz kágán halála után áttér a nagybátyja, Kapagán kágán alatt történt dolgokra s ezt mondja:
«(Midőn atyám) a kágán meghalt, nyolcz éves koromban maradtam vissza, fönnálló szokás szerint nagybátyám lett a kágán.»*
«Kagan ucstukta özüm szäkiz jasta kaltim ol törüdä özä äcsim Kagan olurti.» Dr. Radloff' W.: Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. Sz.-Pétervár. Neuc folge. 1897. 133. l.
Mindezek arra mutatnak, hogy Kinnamosznak igaza volt s a hagyományos örökösödési rend szerint a fivért illette a trón s nem a király fiát. A zavar a kereszténység fölvétele után következett be, de akkor azután teljes mértékben.
Nem is két-, hanem három trónöröklési rend került egymással szembe. A kereszténységgel együtt az idegen papok és lovagok megismertették és a fejedelemmel természetesen meg is kedveltették a nyugaton akkor már kialakulófélben levő szabályt, hogy az uralkodót fia követi a trónon. De mint a Turul 1908. évfolyamában kifejtettem, a Géza és Sarolta közti házasságkötés Árpád házának a turkoknál szokásos férfiágbeli örökösödésével szemben aktualissá tette a magyarság egyik ágának, a fekete ungroknak azt a Kelet-Európa határszélén tanyázó régi törzseknél még a masszageta-szarmata-korból fennmaradt s a mondai amazonokra visszavezetett jogszokását, mely az ú. n. fiu-leány örökösödési jogát vallotta a mellékágbeli férfiakkal szemben. Péter nemcsak a püspökökre és német lovagokra támaszkodhatott Vazullal és Szár László fiaival szemben, hanem a magyarság azon részére is, mely benne látta, mint Sarolt unokájában azt a személyiséget, kinek legtöbb jogosultsága van Sz. István után a királyi szék betöltésére. S midőn Péter magára haragította a magyarságot és elkergették, felesége és fiai hasonló jogigényei után a kunkabar, vagyis a fekete-ungrok fejedelmi házából származott Aba foglalta el a trónt. Neki már nem volt meg az a támasza a püspökökben és idegenekben, mint a mi volt Péternek s az uralkodásával elégedetlen főurak tömeges meggyilkoltatásából következtetve, egyik Árpád-házbeli herczegnek Csehország felől való betörése a külföldre menekült Szár László-fiak örökösödési jogának, a fiági öröklési rendnek kérdését is fölvetette a «turk» eredetű hét vezér ivadékainál s így aztán meglehetősen magára maradt, midőn a Péter segitségére jövő III. Henrik német császár megtámadta; Aba vereséget szenvedett s menekülés közben életét is elvesztette.
Midőn aztán Péter másodszor sem maradhatott meg a trónon s hazatértek a külföldre menekült Árpád-ivadékok: a nemzeti visszahatás nemcsak a régi öröklési rendet állította vissza – mert hiszen csak Kálmánnak sikerült, neki is öcscse, Almos, megvakítása árán biztosítani a trónt fia, II. István részére, hanem módosult alakban föléledt a régi társfejedelemség is.
A föntebbiekből következik, hogy a X. század fejedelmeinek sorrendjére nézve egyáltalában tévednek azok, a kik Árpád utódnak legkisebb fiát, Zoltánt vagy Zsoltot, Zoltánénak pedig szintén a fiát, Taksonyt mondják.
Arról, hogy Árpádot Zoltán követte az uralkodásban, csupán Anonymus beszél. De Anonymus csak ezt az egy fiát ismeri Árpádnak, holott hiteles forrásból, a X. század dereka táján élt Konstantin császártól tudjuk, hogy volt több fia is és épen «Zaltas» volt köztük a legfiatalabb. Régebbi iróink olyanformán gondolták összhangzásba hozni Anonymus adatát Konstantin értesitésével, hogy a többi fiu Árpád életében elhalt s azért lett utóda a legkisebb, az akkor még gyermek Zoltán. Ámde Anonymus nemcsak arról nem volt tájékozódva, hogy Zoltánon és Taksonyon kivül Árpádnak egyéb fiai és unokái is voltak, hanem azt sem tudta, hogy 947/950 körül, a mikor Konstantin szerinc Zoltán már nem volt életben, nem Zoltán fia, Taksony, hanem – mint Ferdinándy G. is rámutatott – Árpádnak Iutas nevü fiától származott unokája, Falis (Falęs, Falitzis) volt a nagyfejedelem. Ebből aztán önként következik, hogy az Anonymus által Árpád halála után Zoltán uralkodása tartamául fölvett 40 esztendő fejedelmeire nézne egyáltalában nem jöhet számba Anonymus adata.*
Többször kifejtett nézeteim alapján azért még nem tartom teljesen légből kapott számnak a 40. esztendőt.
23Vagy ha számba veszszük: arra fektetjük a súlyt, hogy – mint mondja – Árpád halála után, «némi idő multával», a kiskoru Zoltán helyett egy három tagból álló vezércsoport – Anonymus Lélnek, Bulcsunak és Botondnak nevezi – vette át a kormányzást. A mit itt Anonymus ok és okozati viszonyba állított egymással: abból erdeti hagyománynak annyi fogadható el, hogy Zoltán, I. Endre és I. Béla az első följegyzések idejebeli királyok. dédapja, gyermek volt Árpád halálakor, másfelől pedig, hogy Árpád elhunytával három társfejedelem vette át az uralkodást, vagyis megszünt a nagyfejedelemnek az a hatalma, melynek az etelközi vérszerződés után s a honfoglalás ideje alatt Árpád egyénisége adott sulyt és ismét föléledt az előbb háttérbe szorult gyulának és horkának a régi törzsszervezetből eredő fejedelmi hatalma. Bizonyos, hogy a hagyomány nem emlitette Zoltánt az Árpád utáni három fejedelem között, a kik közül kettőnek a neve meglehetős valószinüséggel megállapitható, a mire rögtön rátérek; Lél és Bulcsu pedig 947 felé csakugyan Zoltán fejedelem-társai lehettek s így tehette meg őket Anonymus a Zoltán kiskorusága alatti regenseknek. Az a kombinácziója különben, hogy Árpád utóda nem lehetett más, mint a fia, tehát Zoltán: a rendelkezésére álló adatoknál fogva s a III. Béla korabeli felfogás szemüvegén át egész természetes.
Mai tudásunk után egész biztosra vehető, hogy nem Zoltán volt az, ki Árpádot követte a nagyfejedelemségben.
Semmi okunk sincs arra a föltevésre, hogy fiai –- talán az egy Levente kivételével – előtte haltak el. Leventének olvasom a «Liuntin» nevet (mely accusativusi alak s igy «Liuntis» volna a nominativus), mert hiszen ebben a magyaros alakban ismétlődik másfélszázaddal később. Konstantin császár a 895-iki bolgár háború vezérének mondja, de egy más helyen, midőn elszámlálja Árpád fiait, nem emliti őt, hanem Tarkast (Tarkatzus) mondja az első fiunak. Ebből következtetve, Árpád talán túlélte őt s úgy látszik, fia sem maradt, azért hallgatott róla Konstantin Árpád fiainak és unokáinak elsorolásánál.
Az Anonymus által felhasznált hagyományos adat lényege az lehet, hogy Zoltán fejedelemsége Árpád halála után 40 évvel végződött. Ha tehát Árpád 907-ben halt meg, Zoltán halála 947-re tehető.
Hát vajjon az első fiunak mondott Tarkas életben volt-e apja halálakor? Ha életben volt, mint legidősb fiu, föltétlenül ő lett a nagyfejedelem.
Már most ha számbaveszszük Liutprand azon adatát, a mely szerint a 922-iki olaszországi hadjárat vezére «rex Dursac» és «rex Dugat» volt: fölismerhetjük bennük az ezen időbeli két társfejedelem nevét, mert hiszen ezért adta meg nekik Liutprand a «rex» cimet. Bugat nyilván azonos Anonymus Bogátjával, a kit Bulcsu, a karchas vagy horka apjának mond; apja ugyan nem volt, de lehetett atyai nagybátyja, a Balaton zalai oldalán székelő Kálnak a bátyja, míg Bogát a helynevek tanusága szerint a somogyi oldalon ütötte föl szállását. Azt pedig a «rex» czim és a Bulcsuval való kapcsolat után kétségtelennek vehetjük, hogy ő volt az 922 körüli horka, rex Dursac tehát – a kit Liputprand különben is elébe helyez – a horkát rangban megelőző fejedelem volt.
A Dursav név magyaros alakjának megállapitására nézve felhozható a Nyitra- és aBarsmegye határszélén Nyitra meghóditása alkalmával Anonymus által emlitett «sylva Tursoc» = Turzsok erdő vagy turzsok erdeje. Anonymus Zultája Konstantinnál Zaltas és igy a Tursoc, Dursac név betüugratással (v. ö. kürt–türök, czomb–boncz stb.) minden valószinüség szerint megfelel a Konstantin-féle Farkas, Tarkatzusz névnek, vagyis rex Dursac tulajdonkép Árpád első fia. Erre van egy másik nyom is. Ugyanazon a vidéken, a hol a XII. században a «Sylva Tursoc» volt, Tarkas unokájának Termasnak (Termatzusz) a neve is fennmaradt a barsmegyei Tormos (XI. században Tarmas) község nevében.
Ezekből pedig kitünik, hogy Árádot életben levő legidősb fia, Tarkas követte a nagyfejedelemségben s uralkodott még 922-ben is.
Ki lett az utóda: nem tudjuk? Lehetett esetleg Zoltán is, de lehetett Zoltánnak valamelyik bátyja is. A Hunn Krónika hét hunn fejedelmének lajstromában Chele három fia kezdi meg a névsort s aztán megint három testvér, a Bendeguz fiai következnek; a három-három testvér nyilván három X. századbeli társfejedelem zavaros emléke s Chele három fia, Béla vagy Bele (Vele), Keve és Kadicsa közül az utolsó azonos Anonymus Cadusájával, Hulec fiával, ki Zuárdnak, a 924-iki olaszországi kalandozás vezéréül Liutparandus 24által emlitett Salardusnak volt a testvére s mint Anonymus mondja, ő és Zuárd dulta föl Görögországot egész Fülöp király városáig (Philippopolis), a mi nyilván a 934-iki görögországi hadjárat hagyománya.
Ha a Chele fiainak mondott három hunn fejedelem neve a Kadicsa idejebeli (924–934 körül) három társfejedelem emlékét őrizte meg akkor az első helyen emlitett Béla vagy Bele tekinthető nagyfejedelemnek. A Béla név csakugyan az Árpádház hagyományos nevei közé tartozik, de nem találjuk az Árpádfiak Konstantinféle lajstromában. Van azonban egy hasonló Árpád második fiának, Jelekhnek a neve; lehetséges tehát, hogy Tarkas után, 924–934 körül, ő volt a nagyfejedelem s csak azután következett Zoltán, kinek fejedelemsége, mint föntebb emlitettük, Árpád halála után 40 év mulva, vagyis 947-ben végződött, amikor aztán Falis, Árpádnak harmadik fiától, Jutastól származott unokája lett a nagyfejedelem.
Ha Tarkas és Jelekh fejedelemség bizonytalan is, Falisé kétségtelen. Ez pedig kétfélekép is kizárja az elsőszülöttség szerinti trónöröklési rendet. Az egyikre, hogy t. i. Zoltánt nem fia, Taksony követte, már utaltunk; de azt is tudjuk, hogy életben volt Termás, Árpád első fiának Tarkasnak az unokája, már pedig 950 tájban nem ő, a trónnak nyugoton kifejlett felfogás szerinti törvényes örököse volt a fejedelem, hanem oldalágbeli unokabátyja.
Visszatérve Zoltánra, van Anonymusnak egy adata, melyet a föntebbiekkel nem egykönnyen lehet összhangzásba hozni. Azt mondja ugyanis, hogy még életében megtette fiát, Taksonyt fejedelemnek s fia uralkodásának harmadik esztendejében halt meg.
Miféle hagyományos emlék rejlik e mögött? Mert hiszen, hogy ilyesmit állítson Anonymus, valami adatának mégis csak kellett lenni.
Talán a másik krónikacsoportban: «Erdeuelui Zoltánról» fennmaradt hagyomány vezet nyomra. Ennek az a lényege, hogy Erdély elfoglalása után unokaöcscse, az uralkodó fejedelem (a krónikák Szt. Istvánnak mondják) rábizta a keleti részek kormányzását. Ha Zoltán fejedelem egy személy erdélyi Zoltánnal, akkor természetesen nem a Szt. István idejebeli erdélyi hóditásról van szó, hanem a Szamosvölgy Tuhutum által történt elfoglalásáról. Tuhutumot Anonymus Tassal együtt szerepelteti a Mén-Marót elleni hadjáratban, Tas pedig nem más, mint Árpád unokája, Falis nagyfejedelem és Taksony unokatestvére, a kit Konstantin ugy emlit, mint a ki 950 táján életben volt. A Szamosvölgy meghóditása e szerint a X. század dereka táján történhetett, még pedig Árpád háza által s igy meg kell különböztetni a Gyulák fejedelemsége alá tartozó fekete ungrok marosvölgyi benyomulásától, de akkor nem Tuhutum volt az, a ki a Meszes kapun át hatolt Erdélybe vagy pedig nem ő tőle származtak az erdélyi Gyulák. Mellőzve a Tuhutumra vonatkozó hagyomány kérdését, a Szamosvölgy birtokbavétele mindenesetre azután történt, hogy a bihari terület Zoltán kezére került. Anonymus szerint az «úgynevezett kozár népek», köztük az avarok bukása után a Csiglamezőre menekült tiszántuli székelyek fejedelmének, a «bolgár szivvel parancsoló» Mén-Marótnak, az idősbik Marót unokájának vagy unokaöcscsének halála után szállt rá, kinek leányát nőül vette. A Mén-Marót elleni hadjárat hagyománya azonban azt sejteti, hogy nem az ő, hanem az idősbik Marót leánya lehetett Zoltán felesége. Az idősbik Marótról ugyanis megemlékszik a másik monda-változat is, melyet a Nemzeti Krónika tartott fenn, ez pedig Szvatopluk atyjának mondja Marótot. A Mén-Marót elleni háborut, melynek egyik vezéréül Zoltán unokaöcscsét, Tast mondja Anonymus, csakis oly módon magyarázhatjuk meg, hogy Zoltán felesége fiuleány volt, mig Mén-Marót oldalági fiuivadék s a kétféle örökösödési rend adott okot a háborura, mely valami kiegyezésfélével végződött s Mén-Marót megtartotta birtokai egy részét Bihar várával együtt. Midőn azonban meghalt, ez is Zoltánra szállt. Ekkora terület azonban megbolygatta a hármas fejedelemség egyensúlyát, Zoltán személyében nemcsak a nagyfejedelmi hatalom nőtt meg a társfejedelmek rovására, hanem Zoltán ága is tulsulyra jutott Árpád házának többi ágával szemben. Ugy látszik, tehát, le kellett mondania a nagyfejedelemségről unokaöcscse, Falis javára, a kivel – ha Tarkas és Jelekh csakugyan nagyfejedelmek voltak – a bessenyő örökösödési törvény szellemében az uralomban eddig nem részesült Jutas-ág került a hatalomra; Zoltánnak maradt 25az ő ágát illető keleti részek fölötti uralom, a mi ép ugy megmagyarázná az Anonymusnál levő, mint az Erdeuelui Zoltánról szóló hagyományt.
Lehet, hogy Falis után még unokatestvére, Tas is nagyfejedelem volt. Tas, Szabolcs és Tuhutum együttes emlegetése legalább erre mutat, a mely esetben Tas a nagyfejedelem, a második helyen emlitett Szabolcs, az augsburgi vereség megboszulására küldött sereg egyik vezére a gyula s Tuhutum, az erdélyi Gyulák öreg apja, a horka.
De az augsburgi vereség után nagyon megváltozott a közhangulat. Ha előbb védekeztek a nagyfejedelmi hatalom tulsulya ellen, a mint Zoltán lemondásából következtethetni, most a németek részéről fenyegető veszedelem kivánatossá tette, hogy Zoltán ágára menjen át a nagyfejedelmi hatalom, kinek fia Taksony az anyja után már ura volt a Kőrös és Szamos vidékének.
A hatalmas Lél és Bulcsu, amaz Árpád unokájának, Tasnak az örököse (Anonymus a fiának mondja, a veje lehetett), emez a horka, mindkettő «rex» az egykoru németek szemében, a kik mellett – bárki volt is ekkor – csaknem háttérbe szorult a nagyfejedelem, ott vesztek Németországban.
Nem volt szükség arra, hogy Taksony erőszakos jellemü legyen, a nélkül is megnőtt a nagyfejedelem hatalma, ugy hogy helyét már a fia, Géza foglalta el, meglehet küzdelem nélkül, de az is lehet, hogy Árpád idősb fiainak ágazatát előbb le kellett törnie s erre czéloz a legenda, midőn övéivel szemben tanusitott kegyetlenkedéseit emliti. Kézai is azt mondja róla, hogy embervérrel volt fertőzve a keze. A mikor valaki ilyen emléket hagy maga után azokban a zord időkben, midőn olyan olcsó volt az embervér, annak csakis ugy volt értelme, ha az a vér a saját atyafiainak a vére volt.
Géza kezdte meg azt a szokást, hogy hatalmi sulyának latbavetésével fiát fogadtatta el utódának a rendekkel. Nem tudjuk, életben volt-e még akkor öcscse Mihály vagy sem? de ha már előbb elhunyt is, maradt két fia, kik közül Szár László – úgy látszik – valamivel idősb lehetett Szt. Istvánnál* s így az ősi jogszokásnak megfelelően ő következett volna a fejedelmi székben. Koppány lázadása azonban aligha tekinthető az Árpádházi oldalág trónrajutása végett kitört mozgalomnak, inditó okát az ősi vallás és szokások megvédésén kivül abban keresem, hogy Koppány, a balatonmelléki Horka-nemzetség egyik ivadéka megakarta akadályozni a három fejedelmi méltóságnak egy személyre leendő átszállását.*
Erre vonatkozó érveimet Turul 1906. évf. 53.
V. ö. Turul 1908. évf.
Az ősi trónöröklési rend hagyománya nem veszett ki a nemzetből, a mig csak uralkodtak az Árpádok. Még III. Béla után sem szünt meg, mert mint tudjuk, II. Endre idejében is volt egy párt, mely Görögországba kivándorolt nagybátyjának, Géza herczegnek a fiait akarta helyébe trónra emelni s IV. Béla halála után öcscse, utószülött István is kezdett mozgolódni s csak hirtelen halála vetett véget terveinek.
Az a különbség azonban, a mi volt a királyi szék betöltésének ősi és nyugoti rendszere közt, azzal, hogy egymást folytonosan keresztezték, megakadályozta egy általánosan elfogadott öröklési jogszokás kifejlődését. Ez szükségkép maga után vonta, hogy mind több és több beleszólási joga lett a rendeknek s tulajdonkép ez volt a kiinduló pontja a nemzet szabad választási jogának, mely a vegyesházbeli királyok alatt aztán teljes mértékben kifejlődött.
NAGY GÉZA.
