Schiller Chr. Wilhelm: Chronik des ungarischen Adelsgeschlechtes von Schiller 1902.
38Schiller Chr. Wilhelm: Chronik des ungarischen Adelsgeschlechtes von Schiller 1902.
Hatalmas kötet, már külső alakjával is tiszteletreméltóan tárja elénk a Schiller-család három évszázados történetét. A késő unokák kegyelete szentelte e diszművet a rég elköltözött örök emlékének. Nincs nagy nyilvánosságnak szánva, a szerző kézirat gyanánt nyomatta ki. Tartalma is olyan, hogy hangjának közvetlenségével s adatainak meghitt jellegével inkább a családtagokhoz szól, kik természetes szeretettel függnek az elköltözött ősök emlékén, kiknek minden életrajzi apróság becses. Az a meggyőződésünk, hogy ez az igazi családtörténelem, a mely nem arra helyezi a fősúlyt, hogy egy darab köztörténelmet nyujtson s e mellett elhanyagolja a család benső életének föltárását. Igy csak az irhat, a ki maga is a családhoz tartozik, s a ki nem csupán tudományos kedvtelésből dolgozik, hanem szive természetes vonzalmának is szabad folyást enged.
A munkát 1905. szeptember 25-én terjesztette a szerző a Boroszlóban, a család német ágának törzshelyén összegyülekezett első családi tanácskozás elé, a mely annak kinyomatását elhatározta. Ezzel azonban nem zárta le a szerző művét, mert 1911-ből is találunk benne adatokat. Sőt a következő nemzedékek életrajzi adatainak megörökitéséről is gondoskodott s a diszmunka megfelelő helyein üres lapokat hagyott azok beiktatására.
A Schiller-család nemességét 1633. április 6-án kapta II. Ferdinánd királytól. A nemességszerző Schiller Kristóf szentgyörgyi vásárbiró volt, kinek csupán leánygyermeke maradt s igy családja fiágban kihalt. A nemességet a királyi kegyelem testvéreire, Györgyre és Gáspárra is kiterjesztette s ezektől származott le a család ma is virágzó magyar, illetőleg német ága. A magyar ág őse György még Szentgyörgyön lakott, fia István azonban már Sopronba költözött át s itt ütötte fel székhelyét a család magyar ága. Gáspár leszármazottai nem maradtak Szent-Györgyön, hanem Győrbe költöztek át. Győr azonban nem vált a család ez ágának állandó fészkévé, mert 1750-ben Schiller János Boroszlóba költözött át s megalapitotta a család német ágát. Ezzel a család ismét visszajutott a német földre, a honnét egykor vándorutjára indult. Nem vált azonban hütlenné a magyar földhöz, a mely századokon át táplálta, mert egy virágzó törzset hagyott itt s a visszanémetesitett ág is hüen megőrizte szivében a magyar föld s a magyar faj szeretetét. Ugyanazon törzs különböző hajtásai idővel más-más jelleget öltöttek: a magyar ág tulnyomóan a közpályán szerepelt, a német ág ezzel ellentétben inkább a kereskedelem és mezőgazdaság terén tünt ki, s ez uton tekintélyes vagyonhoz is jutott, a mint ezt a diszmunkában bemutatott kastélyok sorozata igazolja.
Bármennyire méltányoljuk azonban azt a meleg szeretetet, melylyel a szerző a családtagok legapróbb életrajzi adatait is felkutatta és feljegyezte, még sem hagyhatjuk szó nélkül tévedéseit és hibáit, melyek a család XVII. és XVIII. századi emlékeinek ismertetése kapcsán jutottak művébe. A szerző nem magyar ember s nem vett annyi fáradságot, hogy a magyar történelmet, a magyarság letünt intézményeit tanulmányozta volna. Ismereteinek fogyatékossága következtében aztán sok furcsaságot állapitott meg az okleveles emlékekből. Kár, hogy ennek következtében a különben értékes diszmunkába olyan hibák jutottak be, melyek tudományos értékének rovására esnek. E hibákból azt is meg kell állapitanunk, hogy családtörténelmet nem szabad tisztán műkedvelésből, minden tudományos előkészültség nélkül irni, s a tárgy szeretetén kivül sok szaktudást kell bevinni, hogy e téren maradandó becsüt alkothassunk.
A szerző 1904 nyarán felkereste mindazon magyarországi helyeket, a hol ősei éltek. Felkereste elsősorban a pozsonymegyei Szentgyörgyöt, melynek levéltárában a XVI. századtól kezdve fennmaradtak a Schiller család emlékei. Kijegyzett minden látszatra is jelentéktelen levéltári adatot s nagy szorgalommal buvárkodott a régi anyakönyvekben. Talán tulsokat is jegyzett, mert olyan adatokat is kiirt és közölt, melyeknek igazán nincs történeti értékük. (P. o. mikor és kiknél szerepeltek keresztszülőkül a Schiller-család tagjai!) Ez azonban nem olyan nagy hiba, mint az okleveles emlékek téves értelmezése, a miből bizony sok mutatványt találunk. Igy mindjárt a litterć armales katonai nemességgel (Militäradel) való forditása, illetőleg magyarázása. E magyarázatnál ugyan levéltárosi tekintélyre hivatkozik, azt kell hinnünk azonban, hogy itt félreértésről lehet szó, mert ilyet magyar levéltáros még sem mondhatott.
A katonai nemesség gondolata annyira tetszetős a szerző előtt, hogy hajlandó a czimerpajzsban előforduló hármas halmot az 1620. évi fehérhegyi csatára visszavezetni a hol a megnemesitett ősök vitézkedtek. Pedig ez az állitólagos hármas halom semmi más, mint a griff lábainak elhelyezésére szolgáló alapzat, a melyet semmi egyéb nem tesz szükségessé, mint a magyar heraldikai ábrázolás természethüsége. Egyéb szempontból is rosszul értelmezi a szerző a czimerképet, mikor a négyelt pajzsban elhelyezett két czimerképből arra következtet, hogy a család már a nemesités előtt is viselt nemesi vagy polgári czimert, a mely természetesen ősi német czimer volt. Nem áll az t. i., hogy az ujonnan nemesitettek czimere szükségképen csupán egy czimerképből állott s a két czimerkép már czimerbővités, mert ez időben már összetett czimerképeket is szerkesztettek. Különösen pedig abban téved a szerző, a mikor a rózsát német 39czimeralaknak minősiti, mert éppen a magyar heraldika nagyon kedvelte a rózsát. A Schiller-család czimerében nincs semmi idegen, egészen magyar az, a XVII. századi magyar heraldika terméke, a melyet első látásra felismer minden szakértő s magyarázatához nem szükséges német ősczimert felvennünk. A Schiller-család négyelt czimerpajzsában egyszerűen a harántpólyában elhelyezett rózsa és a liliomot tartó griff váltakoznak.
Szerző megállapitja a nemességszerző ősökről, hogy a mészáros mesterséget gyakorolták s valószinünek tartja, hogy e téren teljesitett szolgálataikért kapták nemessegüket is. Igyekszik azonban társadalmi állásukat előkelőbb szinben feltüntetni, a mikor hozzáteszi, hogy állattenyésztéssel is foglalkoztak. Ez mindenesetre bizonyitásra szorul! De bizonyitásra szorul azon állítás is, hogy tekintélyes magyar családok emelkedtek ki a mondott társadalmi osztályból. Az pedig igazán uj minden magyar történetbuvár számára, hogy még a Rákóczyak ősei is mészárosok voltak.
A munka legnagyobb fogyatékosságai ez oklevélforditások. Az eredeti czimereslevél forditásába, sajnos, megbocsáthatatlan hibák csusztak be. Csak nehányat sorolunk fel. Pázmány Péter biborosi czime – tituli sancti Hyeronimi presbyteri cardinalis – szerinte: des titl. Presbyters des hl. Hieronimus Thelegdy János kalocsai érsek czime – Colocensis et Bachyensis exclesiarum canonice unitarum archiepiscorpo: als Canonicus zu Colocen und Bachien. Gróf Zrinyi Miklós főlovászmester czime – comite Nicolao a Zrinio agazonum – dem Grafen Nicolaus von Zrinio zu Ergaz! És ilyen hibát nagy mennyiségben sorolhatnánk még fel. Kár, hogy a latin forditásokat nem szakemberek közbenjöttével végezte a szerző. A magyar eredetiek forditása sokkal jobban sikerült. A latin szövegek átirásai azonban éppen olyan roszszak, mint ugyanazon szövegek forditásai. Ezek, sajnos, mind olyan hibák, a melyek nem menthetők, s a mint emlitettük, a munka tudományos értékét lényegesen leszállitják.
Nagy elismeréssel kell végül megemlékeznünk a munkát diszitő képekről. Ezek nem csupán a munka diszére szolgálnak, hanem tudományos értékét is emelik. Egész sereg régibb és ujabb arczképet mutat be a szerző, melyek embertani szempontból méltán megérdemlik a figyelmet, mert ugyanazon embertipus százados elváltozásait tanulmányozhatjuk bennük.
Mindezeket összevetve, meg kell állapitanunk, hogy a Schiller-család története érdekes irodalmi jelenség, mert követendő példát nyujt arra, hogy lehet és kell megszerkeszteni egy család történetét a nélkül, hogy köztörténelem váljék belőle. Bizonyos, hogy elsősorban a családtagokat fogják érdekelni a nagymennyiségü életrajzi apróságok, de bizonyos az is, hogy a családtörténet elsősorban mégis a családtagoknak van szánva. A magyar viszonyok ismertetésébe becsuszott botlások arról tesznek tanuságot, hogy idegen viszonyokról csupán nagy körültekintéssel szabad irni s szaktanulmányok nélkül nem is szabad ilyesmire vállalkozni.
Gárdonyi Albert.
