Urkundenlehre von W. Erben, L. Schnitz-Kallenberg und O. Redlich. III. Teil. Die Privaturkunden des Mittelalters von Oswald Redli…
Urkundenlehre von W. Erben, L. Schnitz-Kallenberg und O. Redlich. III. Teil. Die Privaturkunden des Mittelalters von Oswald Redlich. München und Berlin 1911. VIII + 283. (Below-Meinecke Handbuch etc. Abteilung IV.)
Below-Meinecke sikerült vállalatának e kötete harmadik része annak az Oklevéltannak, melynek első részében Erben oly kitünő összefoglalást adott a királyi oklevelekről. Magában kellett foglalnia mindazt, a mi ez utóbbiban és a pápai okleveleket tárgyalandó kötétben nem foglalhat helyet, a mit «magánokleveleknek» (Priváturkunden) szoktak nevezni. Sokat irtak már arról, hogy ez elnevezés nem megfelelő, nem fedi a meghatározandó fogalmat. Nem akarunk e kérdéssel bővebben foglalkozni, csak rámutatunk arra, hogy ez elnevezést mindenki rossznak tartja, de más hiányában megtartása szükséges. Ha valaki, úgy Redlich volt hivatva e kötet megirására. Mint Ficker tanitványa, ki először mutatott rá az inkább jogtörténeti, mint históriai emlékek ez elhanyagolt csoportjára, kezdettől fogva foglalkozott e kérdéssel. Mint a bécsi Institut tanára egész nemzedéket nevelt, mely az oklevelek ezen csoportjával foglalkozva lehetővé tette a munka megirását. A dolog természete, az anyag rendkivüli terjedelme hozza magával, hogy nem adhat mindenütt befejezett eredményeket, hanem csak rendszerbe foglalja azt, a mit az eddigi munkálatok gyümölcsöztek. Éppen az adja meg e könyv érdekességét, hogy sok helyütt mutat arra, hogy mit kellene még tisztázni, mely irányban kellene a továbbkutatásnak haladnia. Mig a királyi oklevelek tana úgyszólván csak a német-római birodalom, s némileg Francziaország területét öleli fel, addig Redlich-ről el kell ismerni, hogy látóköre a legszélesebb s még ott is be-bemarkol az emlitett területen kivül álló anyagba, hol csaknem teljesen hiányoznak az előmunkálatok.
A könyv öt fejezetre oszlik: I. A római-germán oklevél. 2. Az oklevél elleni visszahatás kora. 3. A pecsétes oklevél a XI– XIII. századig. 4. A kanczelláriák és egyéb oklevéladó helyek. 5. A közjegyzői oklevél a XII. század óta.
Az öt közül a két első fejezet van legjobban kidolgozva. A római-germán oklevél ismertetésénél a nagy jogtörténész Brunner nagyszabásu munkáira, az oklevél elleni reakczió koránál pedig saját maga és tanitványai számos dolgozatára támaszkodhatik. Az első fejezeten a Brunner-alkotta megkülönböztetés carte és notitia között vonul végig. Az előbbi a dispositiv, rendelkező oklevél, mely befejezi, úgyszólván alkotja a jogcselekményt, az utóbbi bizonyit, de csak közvetve: felsorolja a tanukat, kik a szóbanforgó jogcselekményről bizonyságot tehetnek. E két tipus megtalálható már a római visztáblákon, tőlük vették át a hóditó germánok: keleti és nyugati gótok, burgundok. A frankoknál és longobardoknál azonban az átvétellel egyidejüleg kezdődik meg a visszahatás. Itáliában két terület közt kell különbséget tenni római- és longobard jog szerint. Az előbbin a tabelliók, mint szervezett czéh lassanként elnyerik az oklevéladás kizárólagos jogát, az utóbbin másoknak is megvolt e joguk. A formulákat, a carta és notitia közt megkülönböztetést téve, átveszik ugyan s a traditio cartae fejezi be a jogcselekményt, de lassan elmaradnak a notitia formulái, úgy, hogy már alig mehet oklevélszámba. A rätoroman oklevél Rätiában egészen a XII. századig megtartja a római hagyományt. Különös figyelmet fordit még az angol-szászok okleveleire, kik Rómától, I. Gergely hittéritőitől vették át az oklevéladás szokását. Itt a királyi oklevél is teljesen megegyezik magánoklevéllel. Seholsem tulajdonitottak az oklevélnek oly nagy jogi hatást, mint az angolszászoknál, hol elégséges volt az oklevél átadása ahhoz, hogy a birtok, melyről szólott – ujabb oklevél kiállitása nélkül – az oklevél uj tulajdonosa kezére jusson.
Más volt azonban a frankok és longobardok felfogása az oklevél jogi hatásáról, mint a rómaiaké. A traditio cartae tényében, melyet főleg az egyházak követeltek meg, csak symbolikus cselekményt láttak s utóbb csak üres pergamen-lapot adtak át az investitio egyéb jeleivel. Igaz ugyan, hogy azután oklevelet is állitottak ki, de ez már lényegében csak notitia. A germánoknál csak a királyi oklevélnek volt teljes bizonyitó ereje, melynek nem volt szüksége tanukra.
Ez megtámadhatatlan, mig a magánoklevél megtámadható, még pedig úgy, hogy az oklevelet bemutató félnek kell azt tanukkal védeni. Redlich, mindamellett, hogy Brunner tanára épit, elkerüli annak merev alkalmazását, mi csak előnyére válik.
Minthogy a notitia csak arra szolgál, hogy bizonyitás esetében a tanukat ismerjék, a formális részek lassan teljesen elmaradtak s csak egyszerü feljegyzéseket irtak már megtörtént jogcselekményekről és a tanukról, a kik előtt azok lefolytak. Ezen feljegyzéseket mindig az irta, a ki oklevélkiállitás esetében az elfogadó volt. Több feljegyzést tettek egy-egy pergamen-lapra s utóbb azokat könnyebb áttekinthetés czéljából könyvekbe, codexekbe gyüjtötték. A tanukat az ily könyvekbe másolt feljegyzések is megőrizték. Már a IX. századból vannak ily «traditiós könyvek». Utóbb mindjárt a könyvekbe jegyezték fel a jogeseteket, a legtöbb mégis csak egyes följegyzések alapján készült másolat. Bajor területen e könyveknek bizonyitó erejük is volt bizonyos kérdésekben, mint pl. hogy valaki egy egyházi testület censualisa-e vagy nem. A traditiós könyveknek más czéljaik is 37voltak: belőlük ismerték a jövedelmeket, a birtokkezelést stb.
Az egyház birta rá, mint legnagyobb birtokos, a germán népeket a római oklevél átvételére, az egyháznak lehetett legkellemetlenebb az oklevélnélküli kor s ezért korán megkezdődött a visszahatás ez állapot ellen, mely különösen Dél-Németországban uralkodott. Hisz az oklevél nem veszett ki itt sem egészen. A királyi és pápai oklevelek utánzásra ösztönöztek, mint a melyek oly szilárdan biztositottak egy-egy birtokot. A római oklevél azért nem tudott állandóan meghonosodni a germánoknál, mert hitelességét kézirása tette, a mi nem volt megfogható bizonyiték az iráshoz nem értő népeknek. A chirographum csak kétoldalu szerződéseknél bizonyithatott. Más a pecsét, mely a királyi oklevelek tekintélyét is annyira biztositotta.
A harmadik fejezetben a pecsételés szokásának eredetét és elterjedését ismerteti. Eleinte mint tulajdonosa jegyét használták, főleg idézéseknél. Nem érdektelen, hogy csak a magyar törvények és szokás ismeretével, melyekre Sufflay figyelmeztetett, lett bizonyossá, hogy a pecsétet oklevél nélkül is használták idézésékre. Először a királyi okleveleken szoritott ki minden más hitelesitő részt. A X. század első évtizedeiben kezdenek a legfőbb egyházi és világi nagyok pecséttel élni s már a XII. században egészen elterjedt a pecséthasználat szokása. Czélszerüsége mellett más tényezők is előmozditották elterjedését: a kánonjog és a czimerek fellépése. Az előbbi megkövelte, ha a tanuk meghaltak, a hiteles személy irta, vagy hiteles pecséttel (sigillum authenticum) ellátott oklevelet, a czimer meg érthetőbbé tette a pecsétet. A XIII. században már nincs is pecsét, czimer nélkül. A tanukkal való bizonyitás egyelőre a pecsétes oklevelek mellett sem szünt meg, azonban a XIII. század végén már ez a fontosabbik. Redlich szerint a XIII–XIV. század folyamán úgy fejlődik a dolog, hogy az oklevél megpecsételése teszi befejezetté a jogcselekvényt s így ujból dispositivvá az oklevelet.
A mit ezek után az elfogadó szerepéről mond az oklevél kiállítása körül valóban megfontolandó s nemcsak a magánoklevélről áll, hanem a királyiakéról is. A XII. században és a XIII. század első felében az oklevelet rendesen az elfogadó fogalmazza és irja, vagy legalább irja, avagy fogalmazza, hisz a fejedelmeknek és a püspököknek még nem voltak kanczelláriáik. A szerző táblázatot állitott össze az eddigi kutatások eredményéről. Az oklevelek provenientiájának megállapitásánál az irásösszehasonlítás fontos. Itt is fontosabb az elfogadó összes okleveleit ismerni, mint a kiállítóét.
Ez átmeneti kor egyszersmind az oklevelek ujból való kiadásának (Neuausfertigung) kora. A mint szükséges volt oklevelek szerzése a régi egyszerü feljegyzések helyett, ép úgy kellett számolni a megváltozott birtokviszonyokkal, meg azon kivánsággal, hogy az utód megerősitse jogelődje birtokait. A lényeges ebben, hogy az oklevelet később ujból kiadják bővitve, változtatva a nélkül azonban, hogy erről szó volna, úgy, hogy a szöveg teljesen úgy tünik fel, mintha eredeti volna. Ezeken kivül hamisitvány is van bőven ebből az időből. Az oklevelek emelkedő értéke, az okleveles bizonyitás előtérbe nyomulása oka a sok hamisitásnak. E kor vezeti be az igazi okleveles kort, melyben kanczelláriák és oklevéladó hatóságok fejlődnek ki. Összefüggésben áll ez a territoriális fejedelmi hatalom emelkedésével és a városok autonomiájának fejlődésével. Érinti ezután röviden a különböző kanczelláriai könyveket, melyek a diplomatikai kutatást az alkotmány és közigazgatástörténettel oly szoros összeköttetésbe hozzák. A XIII. századtól kezdve az oklevelek egyformák lesznek és a registratura- és számadás-könyvek lépnek előtérbe.
Minthogy nem mindenkinek volt hiteles pecsétje, ellenben voltak olyan pecsétek, melyek mások ügyeiben is bizonyitottak, kifejlődtek oly intézmények, melyek hivatalosan foglalkoztak oklevéladással. Ilyen Franciaországban az officialatus, mely a püspökök biráskodási jogköréből fejlődött ki, Magyarországon pedig a hiteles helyek. Ezeket Hajnik nyomán ismerteti. E sorok irója támogatta szerzőt az idevonatkozó irodalom megismerésében. A városokban a városi hatóság előtt történtek a jogi változások. A flandriai városokban a chirographum jött divatba, melynek egyik példánya a városi levéltárban maradt, a rajnai városokban meg a Schreinurkunde terjedt el, melynek az adta meg a hitelt, hogy a hivatalos szekrényben őrizték. Ezeket eleinte rotulusokra irták, majd könyvformát vettek fel. A városi könyvek mellett a pecsétes Ratsurkunde is elterjedésnek örvendett. Az utolsó fejezetben még az Itáliában és a szomszédos területeken kifejlődött közjegyzői intézményről a közjegyzői oklevelek jegyeiről, a megőrzésük czéljából készült imbreviatura-könyvekről szól. A notariátus Itálián kívül Német- és Francziaországban is elterjedt, sőt szerinte nálunk is erősen volt képviselve. Ez azonban nem áll. A. közjegyzőség hazánkban igen alárendelt szerepet vitt a hiteles helyek mellett.
Csak vázlatosan ismertettük a könyv gazdag tartalmát. Az anyag különösen az utolsó részekben oly terjedelmes és változatos, az előmunkálatok pedig oly gyérek, hogy gyakran csodálnunk kell, mily világos Redlich összefoglalása, mily áttekinthető előadása. Ha még meggondoljuk, hogy ez az első ily természetü összefoglalás, úgy minden szakember csak örömmel üdvözölheti e minden tekintetben, elsőrangu kézikönyvet, mely bizonyára számos uj munkára fog buzditást adni.
Eckhart Ferencz.
