V.
V.
A hildesheimi évkönyvek hazai krónikáink azon csoportjával, melyet Marczali H. után együttesen Nemzeti Krónikának nevezhetünk, Sz. István anyai nagybátyjának mondják rex Julust = ifjabb Gyulát, mig a Béla király jegyzője által adott leszármaztatás szerint II. Gyula nem testvére, hanem első unokatestvére volt Saroltnak, tehát Sz. Istvánnak csak másodfoku nagybátyja.
Mivel egyéb adatok nem állnak rendelkezésünkre, melyekből eligazodhatnánk a rokonsági viszony szabatos meghatározására, csakis belső okok dönthetik el, hol történt a tévedés? Ha előitélet nélkül s egész elfogulatlanul állitjuk fel a kérdést, különösen pedig nem zavarja meg itéletünket a problematikus lengyel Adelaid belevonása: a dolog belső természeténél fogva Béla király jegyzőjének leszármaztatásában van meg a valószinűségnek minden kelléke, habár kétszáz esztendő választotta is el Sarolttól és a Gyuláktól. Nem tekintve azt, hogy mint királyi jegyzőnek módjában állt olyan korábbi genealogiai följegyzéseket használnia föl az Árpádok családi összeköttetései felől, melyek nekünk nem állnak többé rendelkezésünkre, magában a családi hagyományban is van annyi konzerváló erő, hogy megőrizhette az ilyen részletek emlékét. Ellenben egy távoleső idegennek, minő a hildesheimi évkönyviró, még ha egykorú volt is, inkább csak az általánosságok juthattak tudomására. Neki nem voltak olyan adatai, hogy ez és
ez volt rex Julus apja, ez meg nem más, mint István király nagyapja, ő csak annyit hallott, hogy rex Julus Sz. Istvánnak az «avunculusa» s a rokonságnak ezen megjelölése általánosságban véve akkor is igaz, ha Julus = Gyula nem a testvére, hanem unokatestvére volt Saroltnak. Különösen igaz akkor, ha visszavezetjük ezen adatot kiindulási pontjára, a magyarságra.
Nem lesz tehát fölösleges, ha a magyar nyelv szempontjából vonjuk vizsgálat alá a kérdést. Mije is volt tulajdonképen a kis Gyula Sz. Istvánnak a régi magyarság nyelvén? Nagybátyjának csak modern kifejezéssel mondhatjuk; őseink ezt igy fejezték ki: anyjának a bátyja vagy öcscse a szerint, hogy Sarolt vagy Gyula volt-e az idősebb?
A kik középkori okleveleinket forgatják, nagyon jól tudják, mily gyakran előfordul a «frater» szó a «patruelis» helyett az unokatestvér megjelölésére. A magyarázat nagyon egyszerü. A régi magyarban nem volt a latin «frater»-rel teljesen egyenértékü szó; a «fivér» nagyon is uj keletü, még a népies «testvér», «testvérbátya», «testvéröcs» sem tekinthető valami ősrégi kifejezésnek; hajdan csakis a «bátyám» és «öcsém» járta, akár testvérről, akár unokatestvérről, akár nagybátyáról, illetőleg unokaöcsről volt szó. Ezért olyan ingatag középkori okleveleinkben a «frater» szó használata, ezért jelent sokszor «patruelis»-t is.
Alkalmazzuk már most ezt a külföldi évkönyvek magyar vonatkozású genealogiai adataira, melyek végső forrását mégis csak magyar földön, a magyarságtól hallott rokonsági kifejezésekben kell keresnünk s ha azt találjuk, hogy péld. az altaichi évkönyvek Vazult a Sz. István fivére fiának (filium fratris sui) mondják,* holott Vazul apja, Mihály Sz. Istvánnak nem a fivére, hanem az apai nagybátyja, «patruus»-a volt: a «frater» szóban a magyar bátya kifejezés szolgai átforditását kell keresnünk. Ugyanilyen okbul tették meg krónikáink Mihály másik fiát Szár Lászlót Sz. István «patruus»-ának; a krónikairó magyarul gondolkozott az illető helyen s azt akarta vele mondani, hogy Sz. István magához hivta a bátyja, Szár László fiait; mivel pedig tudta, hogy Szár László nem volt a fivére, «frater»-e Sz. Istvánnak, tehát a másik megfelelő jelentésü 59szót alkalmazta, nem gondolva arra, hogy itt a «patruelis» lett volna helyén.*
Pertz, Mon. Germ. Script. XX. k. 794. 1.
A középkori magyar bibliaforditás bécsi codexében is (64. 1.) a bátya szóval a patruus van kifejezve.
Akármilyen uton kapta is a hildesheimi évkönyviró a magyarországi események, Sz. István nagybátyja háborujának hirét, végső forrása mindenesetre magyar volt s ez a forrása, a mig egyfelől félreérthetlenül kifejezte azt, hogy István király apai vagy anyai részről volt-e rokonságban rex Julussal; más felől a «bátya» vagy «öcs» használata által határozatlanul jelölte meg, hogy itt Sz. István anyjának a fivére vagy unokatestvére értendő-e? Rex Julus István király anyjának a bátyja vagy talán inkább az öcscse, «frater»-e volt, tehát Sz. Istvánnak az «avunculus»-a. Nem hinném, hogy ha Sz. István apja öcscsének mondta volna rex Julust a hildesheimi évkönyvek forrása: akkor is az «avunculus» szó fejezné ki a nagybátyja fogalmát. A középkori latin iró mindig magán viseli a saját anyanyelvének bélyegét, a latin szókat a saját anyanyelve szerint alkalmazza; ott, hol az élő nyelv nem tett külömbséget az apai és anyai nagybátya megjelölése közt, a román nyelvekben általánossá vált «avunculus» szót használták, tekintet nélkül arra, hogy apai vagy anyai nagybátyáról van-e szó. Ahol azonban maga az élő nyelv hivta fel a figyelmet a megkülömböztetésre, ott nem igen szokták fölcserélni a régi latinság «patruus» szavát az «avunculus»-szal. Középkori okleveleinkben sürün előfordul a «patruus» szó az apai nagybátya megjelölésére s én nem tudok rá esetet, ámbár nem tartom merőben lehetetlennek, hogy helyette az «avunculus» szót alkalmazták volna.
A magyar ugyanis, habár körülirással,* külömbséget tett a kétféle nagybátya között. Sőt egykor külön szavának is kellett lenni rá. Abban a társadalmi környezetben, melyből ideszakadt, s a rokon nyelvekben külön kifejezés van az apai, meg anyai nagybátyára, sőt még tovább is mennek a megkülönböztetésben. Igy péld. Hunfalvy P. a Vogul föld és nép leirásában a következőkép adja a vogul nyelv ide vonatkozó kifejezéseit:
Calepinusnál: patruus = atyám báttya (Molnár Albertnél atyám öcze vagy báttya); avunculus = anyám báttya.
äk, äki = atyám bátyja,
känk, kank = atyám öcscse (és testvérbátyám),
angi-äki = anyám bátyja,
säsgi = anyám öcscse.
känk, kank = atyám öcscse (és testvérbátyám),
angi-äki = anyám bátyja,
säsgi = anyám öcscse.
Munkácsi B. ez utolsót säs, säsi, śäś alakban közli és szerinte általában «anyai nagybátyát» jelent, miként a cseremisz čüčü (ellenben az apai nagybátya ożaj, iźaj, iźa, izäj, zäj), votják čuž-murt és zürjén čjöz, čjoz is.
Hasonló éles megkülönböztetést találtunk a középvolgai csuvasban, a hunok és bolgárok nyelvének ezen összezsugorodott maradványában
mócej = atyám bátyja,
pićce = atyám öcscse (és a vogulhoz hasonlóan testvérbátyám),
pićce = atyám öcscse (és a vogulhoz hasonlóan testvérbátyám),
asla, kokku = anyai nagybátya.
A középázsiai törökség nyelvében az apai nagybátyát az abaka, abagha szó jelenti, mely ugyanilyen értelemben megvan a mongolságnál (abagha) és tunguzoknál (avaga) is, az anyai nagybátyát pedig a tagaj, tagha. Az ozmanli az abugha szó helyett inkább az arab amudsa szót használja az apai nagybátya megjelölésére, mig az anyai nagybátya a. m. daji.
Bizonyos tehát, hogy az ősmagyarnak is külön szava volt az apai, meg az anyai nagybátyára s azon fölül mint a vogul és csuvas nyelvek mutatják, máskép nevezték az apa bátyját, mint öcscsét. Az utóbbira kétségkivül a bátya szót alkalmazták, a mely e szerint jelentette 1. a testvérbátyát, 2. az apa testvéröcscsét. Mi volt az apa bátyjának régi neve: nem tudjuk; gyanitom azonban, hogy az atya mellett fölösleges apa szó fejezhette ki, tekintve, hogy a középázsiai törökségnél is a megfelelő aba szó részint «atyát», részint «atyai nagybátyát» jelent, valamint azt is tekintetbe véve, hogy primitiv társadalmi szervezetekben az atya halála után a legidősb férfitestvér szokta gyakorolni az atyai jogokat, a mi aztán maga után vonja a rokonsági megjelölés-módnak olyan, a nyugot-európaitól nagyon különböző sajátosságait, hogy péld. vőnek és menynek nevezik nemcsak a gyermekek, hanem az ifjabb fi- és nőtestvérek házastársát is. Az idősb fivérnek ezen atyai jogköre magyarázza aztán meg, hogy ugyanaz a szó «atyát» is, «atyai nagybátyát» is jelenthet.*
Béla király jegyzőjénél nyilván ilyen módon lett Bulcsu vezérnek Bogát az apja, holott a Bulcsuval személyes ismeretségen levő Konstantin császár Kált (Kalęs) mondja atyjának. Bogát vagy Bugát tudvalevőleg nem költött alak, hanem Liutprand sz. a 921-ki olasz hadjárat vezére (Pertz, MGSS. III. 299.) s a tihanyi apátság alapitólevelében emlitett Bagath mezee (a mai Alsó- és Felső-Boyát puszta Somogymegyében) helynév tanusága szerint ott volt szállása a Balatonvidékén, hol Bulcsu nemzetsége székelt s ahol a zalai részeken Kál neve is fennmaradt.
60A bátya szóval rámutattam, hogy a rokonsági viszony megjelölésére szolgáló szavaink nem fedik mindig a megfelelő latin és egyéb nyugoteurópai kifejezéseket s nem egyszer ez a magyarázata az oklevelekben és krónikákban előforduló hibás genealogiai meghatározásoknak. De volt e különbségnek egy más következménye is. A latin-germán befolyás bomlasztó hatást gyakorolt az egykori kifejezésekre; módosult az értelmük, néha, mint a bátyáé, zavarosabbá vált, más esetekben szükebb körre szorult, szabatosabb lett; több szó feledésbe merült az által, hogy a részletesebb megjelöléseket általánositották s egy szóba foglalták össze, igy péld. a sógorság sokféle viszonyát a vogul külön szókkal fejezi ki (panyt = néném férje, vuäps = hugom férje vagyis vőm, äk = feleségem bátyja, juriš = feleségem öcscse, âg = feleségem nénjének férje, pals = feleségem hugának férje), mig nálunk a német eredetü sógor szó kiszoritott minden mást, minő volt péld. még a középkorban is a süv vagy siv, mely a férj fitestvérét jelentette s ahogy a modern sógornő mellett már-már egészen kezd kimenni a használatból ősrégi ángy szavunk. Ez történt az anyai nagybátyát jelentő régi szavunkkal is, a melynek helyét a nagyon is sokféle értelmü bátya szó foglalta el.
Bár nem tartozik szorosan ide, mégis azt hiszem, nem végzek fölösleges munkát, ha a családi viszony megjelölésére szolgáló szavaink közül egypárnak itt közlöm az alapjelentését vogul és csuvas analogiákra támaszkodva, a melyek közül emez a magyarság honfoglalás előtti társadalmi viszonyaira, amaz pedig a még korábbi állapotokra vet világot. Ahogy a bátya szónál felhasználhattuk ennek tanuságait, talán a többinél is találunk középkori okleveleinkben olyan nyomokat, melyek csakis a magyar kifejezéseknek ezen ősrégi értelme által nyernek magyarázatot.
Bátyám: 1. idősb fivérem, 2. apám öcscse.
Öcsém: 1. ifjabb fivérem, 2. apám bátyjának a fia.
Néném: 1. idősb nővérem, 2. apám huga.
Hugom: 1. ifjabb nővérem, 2. apám öcscsének a leánya.
Vőm: 1. leányom férje, 2. hugom férje; ezenkivül a voguloknál a feleség nénje is vejének (vuäps) nevezi a huga férjét, vagyis modern magyar nyelven a sógorát.
Menyem: 1. fiam neje, 2. öcsém neje.
S ezzel párhuzamosan megy egy egész sorozata a családi viszony megjelölésének. A csuvasban jina a. m. a néném férje, mivel azonban az atyám huga is néném, tehát ennek a férje is jisna; szintén egyforma kifejezés van a bátya nejére és az atya öcscsének a nejére. Föntebb emlitettük, hogy külön szó van az atya bátyjának megjelölésére; a csuvasoknál ugyanaz a szó (moćej) egyuttal az anya nénjének férjét is jelenti, mig a voguloknál az atya bátyjának megnevezésére használt szót (äk) a feleség bátyjára és férj bátyjára is alkalmazzák, vagyis a mi kifejezésmódunk szerint összezavarják a nagybátyát a sógorral.
Nem folytatom tovább, ezt is csak azért közöltem, hogy felhivjam a figyelmet a családi beosztásnak arra a nyugot-európaitól nagyon elütő rendszerére, mely kétségkivül megvolt a honfoglalás előtti magyarságnál is, hol egy-egy kifejezésmód egészen más fogalmi kört foglalt magában, mint a vele többé-kevésbé egyeztetett latin-germán szók. S mikor megállapitani igyekszünk a latin középkori rokonsági elnevezések kört, jusson eszünkbe, hogy azok hátterében egy-egy különleges magyar jelentés is lappanghat, a miről sem Ducange, sem a szokásos latin-germán terminologia nem ad felvilágositást.
