III.
III.
Igyekeztem elég hiven adni vissza Karácsonyi úr érvelését s azt hiszem, egyetlen lényeges szempontot sem hagytam ki.
Ha már most jól szemügyre veszszük ezen érveket, lehetetlen más eredményre jutnunk, mint hogy a végső ok, a miért Gyulát Sz. István apai nagybátyjának kellene tekintenünk vagyis 55Mihálylyal azonositanunk, azon a kérdésen fordul meg, ki volt Sz. István anyja: a magyar Sarolt-e vagy pedig a lengyel Adelaid? Minden további érvelés hátterében ott lappang, hogy csakis a lengyel Adelaid jöhet számitásba, ez a biztos kiindulási pont s minden egyéb adat elbirálásánál ez a szempont jön első sorban is figyelembe.
Ezért kell ráerőszakolni a hildesheimi évkönyvek 1000–1022 közti irójára, a ki hihetőleg a hildesheimi egyház jegyzője, Thangmar volt, Bernward püspök tanitója s követe III. Ottó császárhoz és II. Sylvester pápához,* hogy az «avunculus» szót nem klasszikus, hanem középkori értelemben használta, tehát jelenthet «apai nagybátyát» is, nem csupán «anyai nagybátyát». Holott a dolog úgy áll, hogy az egykoru hildesheimi évkönyvek ezen adata, melyben a rex Julust Sz. István «avunculus»-ának mondja, teljesen egyezik a magyar hagyományokkal, melyek valamivel többet is tudtak Sz. István anyjának az erdélyi Gyulákhoz való rokonsági viszonyáról, A lengyel Adelaid nélkül – tekintve hogy a Julus = Gyuláról nem tudjuk: személynév-e vagy pedig a Konstantin gylasával azonos fejedelmi méltóság neve – akár egy személy is lehet ezen rex Julus = Gyula Thiethmar Procui-ával, a kit már Karácsonyi úr is anyai nagybátyának tart. Már pedig Thiethmar egy árva szóval sem sejteti, mintha Procui a lengyel fejedelmi házból származott volna s ne lett volna magyar. A mit tőle megtudhatunk, csak annyi, hogy Procui a pannoniai király «avunculus»-a, anyai nagybátyja s unokaöcscse elől Boleszláv lengyel herczeghez menekült, ki egy a magyar határon levő város őrizetét bizta rá, nejét azonban Procui már nem tudta kiszabaditani a fogságból, hanem unokaöcscse nagylelküségéből kapta vissza.* Ennyi az egész.
Pertz, Mon. Germ. Script. III. k. 20. 1.
Pertz, Mon. Germ Script. IV. k. 862. 1.
Már most tudni kell azt hogy Procui az esetben, ha Sz. Istvánnak Adelaid volt az anyja, szintén a lengyel fejedelmi házhoz tartozott s ezt tudva, kellőkép megitélhetjük, mi a jelentősége annak, ha Thiethmar minderről hallgat. Adelaidot a lengyel kutforrások I. Miesko nővérének mondják, Procui tehát, Sz. István anyai nagybátyja, Mieskónak a fivére s Boleszlávnak, kihez menekült, apai nagybátyja volt. Méltán kérdezhetjük, hogy miért hallgat ezen rokonsági kapcsolatról a tudós merseburgi püspök, a ki utóvégre is sokkal jobban ismerte a lengyel, mint a magyar viszonyokat? El sem képzelhető, hogy ne tudta volna, milyen viszony volt Procui és Boleszláv között, ha csakugyan vérség kötötte őket egymáshoz. Ha tehát Thiethmár még csak nem is czéloz a vérségi kapcsolatra, akkor Procui nem is volt lengyel.
Thiethmar hallgatása tart akkor is, mikor a pannoniai király anyjáról, t. i. Dewix (Gyejcsa) nejéről beszél, a kit «szlávul Beleknegininek az az szép úrnőnek neveztek». Hogy férfias hajlamai voltak, szerfölött ivott, férfi módra ülte meg a lovat, indulatos volt s haragjában egy férfit ölt meg: minderről beszámol Thiethmar. De egy szóval sem tesz emlitést a hozzá közelebb eső dolgokrul, hogy t. i. ez a hirtelen haragú szép asszony lengyel nő volt, Boleszláv herczegnek a nagynénje s I. Mieskónak a nővére.
Pedig Thiethmar egykorú forrás.
Azok a lengyel kutforrások, melyek I. Miesko nővérét megteszik Gyejcsa feleségének, a mieinknél bizony nem korábbiak. A kamenzi évkönyveket, ha a ma már ismeretlen krakkói évkönyvekből valók is egyes adataik, melyek közül némelyik a 998–1017 közt készült prágai évkönyvekből ered bár, mégis csak a XIII. században állitották össze; nem olyan elbirálás alá tartoznak tehát, ideszámitva a sziléziai és heinnikowi évkönyveket is, mint az egész szerkezetük szerint egykoru források, Thiethmar krónikája és a hildesheimi évkönyvek. Ez utóbbiak pedig sehogy sem erősítik meg az Adelaidról amazok által följegyzett adatokat, sőt Thiethmar a hallgatásával inkább arra ad okot, hogy kételyeket támasszon ezen adat hitelessége fölött, mig a hildesheimi évkönyvek egyenesen a magyar források javára döntik el a mérleget.
Szent István anyjának vagy szabatosabban mondva Gyejcsa nejének lengyelségéből nem marad más az egykoru források után, mint a szláv Beleknegini elnevezés, a mi Thiethmar szerint a. m. «szép urnő (szép fejedelemnő)», holott hazai emlékeinkben a Sarolt (Saroltu) név szerepel. Ámde csak látszólag van ellentét a kétféle adat között. A magyar források is azt mondják Saroltról, hogy «igen szép» (pulcherrima) 56volt, «kinek szépségéről sok ideig beszéltek a szomszédos fejedelmek» (de cuius pulchrirudine prouinciales duces diutius loquebantur). Nem kell tehát olyan álláspontra helyezkednünk, hogy a Thiethmarféle Beleknegini föltétlenül a neve volt Gyejcsa nejének; lehetett «a szép fejedelemnő» egyszerü jelzői elnevezés is s Thiethmar följegyzése csak annyit bizonyit, hogy a nyugoti szláv udvarokban igy emlegették a magyar fejedelem «igen szép» feleségét, a miről nálunk is hallottak valamit s nyilván erre vonatkoznak krónikáink föntebb idézett sorai. Mivel pedig két-három nemzedék kihaltával el szokott mosódni az ilyes dolgok emléke, föltehető, hogy «a szomszédos fejedelmek», a cseh és lengyel herczegek a XI. század dereka táján emlegethették a «szép magyar fejedelemnőt» a hozzájuk menekült Árpádfiaknak s ezekre és környezetükre vezethető vissza végső forrásában a krónikák azon adata, hogy a külföldieknél is milyen hire volt Sarolt szépségének.
