TERMÉSZETES ÁBRÁZOLÁS AZ 1526. ÉV ELŐTTI MAGYAR CZIMEREKBEN.
TERMÉSZETES ÁBRÁZOLÁS AZ 1526. ÉV ELŐTTI MAGYAR CZIMEREKBEN.
(Első közlemény, öt pecsétábrával.)
Heraldikánkban az első korszakban a középkori szellemmel úgy tárgyválasztásban, mint ábrázolásban összeforrt irány, franczia hatás nyilvánul, de valójában a mint a középkori szellem, úgy a középkori értelemben vett czimer sem gyökerezhetett meg nálunk. Nemzetségeink jó része, mely e hatást feltünteti, idegen s a mint ezek nem csak nyelvben, de szellemben is magyarosodnak, átalakitják czimerüket is. Könynyen mehetett ez átalakulás, mert nálunk a czimer privilegialis joggal nem volt kapcsolatban s a családi kegyelet sem lehetett akadály, mert uj talajon a mult nyomása alúl szabadul az ember.
Az átalakulások főoka a magyarnak vele született józan, természetes gondolkozása, mely igen gyakran komplikálódik a heraldika nem értésével; általános iránya pedig az elvont, élettelen stilizált ábrázolástól a természetes felé való haladás.
Természetes gondolkozás okozza, hogy: 1. lebegő alakokat alátámasztanak; 2. mesteralakok közönséges természeti alakokká, ékek sárkányfogakká, pólyák folyókká* (Cheőssy), lépcsős vágás kigyóvá (Garay), pajzstalp természetes alappá (Vay);* 3. természeti stilizált alakok természetesekké (pld. a Győr nemzetség lilioma az Imreffyek czimerében); 4. kevésbbé ismert képzeleti alak ismertebbé, sőt természetivé (Wesselényi, melynél a kutyából és halból összetett szörnyalak hableánynyá, szirénné változott;* 5. természeti, vagy épen természetes sisakdiszek pajzsalakokká lesznek mesteralakok, vagy képzeleti alakok helyett (Soós, a Pécz nemzetség czimere a Hagymássy család czimerében); 6. egyes alakok pedig jeleneteknek adnak helyet, melyek vagy megtörtént dologra utalnak, vagy a természetből vett képben mutatják a főczimeralak természetét (Telegdi).
Ugyanily gondolkozás alakitja át a czölöpös hasitást természetes czölöppé.
A pajzstalp felső vonala egyenes, a természetes alapé görbe; a pajzstalp szine lehet bármely heraldikai szin, a természetes alapé többnyire sárgás-zöld. (Kánthor, Kállai-Vitéz). Képzeleti alakokkal kapcsolatban a felhő is szokott pajzstalpul szolgálni.
Turul, XVII. évf. 155. 1.
Tudjuk, kinek-kinek czimerét joga volt variálni s azon sem csodálkozhatunk, ha az akkori magyar vagy nem tagadta meg szellemét a heraldikai szabályok kedvéért, vagy a heraldikai szabályokat nem is ismerte; de ezzel szemben méltán fölmerül a kérdés, hogy e szellem miért érvényesülhetett a kanczelláriában is és hogy miért van annyi hibás szerkezetű és természetes kivitelű armálisunk, mikor tudtunkkal a királyi udvarban idegen heroldok és festők voltak?
E kérdésre feleletet találunk az armálisok szövegében, melyek egész őszintén hirdetik, hogy a régi jobb időkből emlékezetben maradt birtokadomány helyett ajándékozzák királyaink a czimereket. Természetes, hogy ezek annál kedvesebbek a czimerszerző előtt, minél könnyebben felfoghatóan, minél világosabban hizelegnek a nemzeti hiuságnak, melyre az Anjouk külön hadrendszert tudtak épiteni.
50Gyakran az érdemes czimerszerző járult király ura elé s kérelmével kapcsolatban bemutatta az óhajtott czimert.
Sem attól a királytól, ki czimeradományokkal takargatja szegénységét s a hiuságnak hizeleg, sem az akkori magyartól nem várhatjuk, hogy a heraldika elfogadott elveit tiszteletben tartsák. Ily esetben lehettek a kanczelláriában idegen heroldok, festők, ismerhették a heraldika szabályait, középkori értelemben vett szép czimert nem alkothattak. Legalább is alig van eset, hogy a kompoziczió hibáját a kifogástalan kivitel helyre hozta volna (Daby). Ki is tudná a meglőtt és eldőlő (Tarkasich), vagy lezuhanni látszó* vagy a «prćdam inhianti similis» sast (Básthy), avagy a természeténél fogva is félénk, a vadásztól épen megrettent szarvast (Kánthor), a hadi, vadászati jelenetet stilizálni s a középkor szellemének megfelelővé tenni?
Gyalui Vas László 1525. pecsétje. Magyar Nemzeti Múzeum, Kállay-levéltár.
Pedig van erre nehány félénk kisérlet – nem véletlen-e? – mikor a czimer nem felel meg teljesen a szövegnek, de már maga az adományozás intencziója kizárja a nagyobb változtatást; úgy hogy nehány armalisunkat kivéve nyoma sincs heraldikailag művelt heroldnak, heraldikai izlésnek s a festők is a kompozicziónak megfelelően természetes kivitelre törekednek, apróságig menő részletezéssel rajzolnak, sőt a hol a tervezet nem köti meg kezüket, ott sem remekelnek; kevés gondot forditanak a pajzs, sisak, sisaktakaró természetességére, a paizsot tulságosan megbővitik, a sisakot elrajzolják s figyelmen kivül hagyják a pajzs és sisak közötti természetes arányt. Legfeltünőbb változást szenved azonban a sisaktakaró, melyet N. Lajos pecsétjén, sőt némileg a Tétényi armálison is még természetes alakjában látunk.* Később több ágra osztva megnyujtották s azzal töltötték ki a czimer és keret közötti ürt. Ily alakjában a magyar leveleknek tekintette, életet, működést diktált bele, mozgást tulajdonitván neki. Már Zsigmond armalisaiban is «varia foliorum simulacra huc atque illuc, veluti vento agitata» jelennek meg. A reneszánsz, mely diszitéseknél a virágfüzéreket előszeretettel alkalmazza, még nagyobb tulzásba esik s a sisaktakaróból virágfüzért csinál. Hogy ez nem csak a festőnek munkája, hanem a kanczelláriáé is, armálisaink bizonyitják, melyek szerint a sisaktakarók: «flores hinc inde, veluti flatu violento agitati».
Ily alakban fordul elő a Disznóssy czimeralak sisakján is.
Ezzel érte el heraldikánk a középkorban igazi hanyatlását, melynek főbb, jellemző vonásai: természetes czimerkép, mely a heraldikai szinekkel nem elégszik meg, természetellenes pajzs, sisak és foszlányok.
E rövid vázlat a magyar heraldika fejlődésének általános irányát feltüntetheti, de évszámhoz kötött korszakokkal a fejlődésnek határozottabb képet nem adhatni, mert a heraldikus iránynak is vannak az egész középkorban termékei.
Kétségtelen, hogy az izlésnek koronkénti változásaival is összefüggésben van heraldikánk fejlődése és czimereinknek a stilusok szerinti csoportositásával a természetes ábrázolás fejlődését időrendben fel lehetne tüntetni, de külsőségért, a mi a festőtől függött, nem lehet a szerkezetben rokon czimereket szétválasztani.
Mivel kétségtelenül bizonyos, hogy a természetesség kompoziczióban és kivitelben egyaránt nyilvánul, külön tárgyalom ezeket, annyival is inkább, mert igy a kivételeket mellőzhetvén, a történelmi fejlődés is feltüntethető.
Természetes ábrázolásu czimereink osztályozásánál abból a föltevésből indulok ki, hogy a természetes gondolkozás őstulajdonsága a magyarnak. Nagyjainkat mint divat lepte meg a czimerviselés vágya, még pedig oly hirtelen, hogy a czimereket lelkükhöz, gondolkozásmódjukhoz idomitani nem volt idejük. E kor, mint a kizárólagos idegen hatás kora, nem tartozik értekezésem keretébe.
Már a XIV. század második felétől kezdve több czimerünk azt bizonyitja, hogy a nemzeti szellem jelentkezik, mielőtt a nyugati heraldika elvei meggyökerezhettek volna. E czimerek még csak tárgyuknál fogva természetesek; csak a durva kivitel mögött rejtőző természetes felfogás árulja el, hogy bennük a külföldi hatás kizárólagossága megszünt, de a megfelelő természetes kivitel már csak azért sem jelentkezhetik, mert még nem tudtak természetesen rajzolni, annál kevésbbé pecsétet vésni.
51Sokkal nagyobb volt azonban az idegen hatás, sem hogy egyszerre, harcz nélkül meghátrált volna. E harczban döntőleg lép fel – nálunk elég korán – a reneszánsz. Utóbb a természetességre törekvés annyira leköti a művészt, hogy oly czimereket is természetesen ábrázol, melyeknek tárgya nem heraldikátlan. Annyi ilyen czimerünk van, hogy ezeket egy külön osztályba sorozhatjuk.
A mikor a heraldikus szerkezet is természetes kivitelben jelentkezik, a természetes felfogás is megtalálja a megfelelő kivitelt. Azt hiszem, e czimerekkel méltán kezdhetjük heraldikánk uj korát, melyben a magyar felfogás a neki kedvező festészeti iránynyal egyesülve heraldikátlan, de izlésünknek megfelelő czimereket hozott létre.
