Csergheő Géza. (1841–1895.)
Csergheő Géza.
(1841–1895.)
(1841–1895.)
A búcsúzóban levő 1895-ik év mély gyászt hozott társaságunkra. A magyar heraldika büszkesége, Csergheő Géza, igazgató választmányunk tagja, ez évi, november 8-án 54 éves korában meghalt.
206A legmélyebb fájdalom hangján kell megemlékeznünk e halálesetről, mely oly váratlanul fosztott meg bennünket a jeles tudóstól. Csergheő Géza tudományos érdemeit, működésének jelentőségét, eredményeit e sorokban felesleges méltatnunk. Ismernie kell azt mindenkinek, a ki a magyar heraldikával foglalkozik, tudnia kell mindenkinek, a ki társulatunk történetét figyelemmel kíséri. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a magyar heraldika büszkeségét veszítette el benne; nem túlozunk, ha a legelső magyar heraldikusnak nevezzük őt, a ki azt a tudományágat, melynek elméletét Nyáry Albert báró emelte nálunk tudományos magaslatra, a gyakorlati alapon művelve s a történelemmel eleven összeköttetésbe hozva, megteremtette a magyar heraldikát s benne a históriai adatok kimeríthetetlen kincses bányáját nyitotta meg a hazai történettudomány művelői számára.
Csergheő Géza régi nemesi családból született 1841 július 26-án Heiligenstadtban. Atyja, nemestacskándi Csergheő Lőrincz, miniszteri osztálytanácsos és nagyatyja Csergheő Ferencz a magyar királyi testőrség soraiban szolgáltak; ő maga is katonai pályára lépett s részt vett az 1859-iki és 1866-iki olasz hadjáratokban, 1869-től 1872-ig a magyar királyi testőrségnél szolgált, majd tíz évet töltött Brixenben a tiroli vadász-ezrednél. 1882-ben őrnagyi ranggal vált meg a tényleges szolgálattól s előbb Ungváron, 1888-ban pedig Budapesten telepedett meg. Katonai pályája alatt mindig talált időt és alkalmat kedvencz tárgyának, a heraldikának művelésére, melyhez a hajlamot nagyatyjától, Csergheő Ferencztől örökölte; 1871-ben öt társával együtt ő alapította meg a bécsi Adler heraldikai társulatot s tiroli tartózkodása alatt kifejtett munkásságát hirdeti a vorarlbergi tartományi múzeumban általa alapított pecsétgyűjtemény és a brixeni herczegpüspöki múzeum régiség- és czímerosztálya, melyet ő rendezett be 1875-ben. Igazi tere azonban itthon nyílt tehetségeinek, mikor hazájába visszaköltözve, kizárólag a magyar heraldika művelését tűzte ki élete feladatául. Miként oldta meg ezt a feladatot, arról tanuskodnak tudományos folyóiratainkban s első sorban a Turul hasábjain megjelent czikkei, melyekkel iskolát teremtett a magyar czímertan művelői között s nagy műve a magyar nemesség czímereskönyve, mely a Siebmacher nagy czímeralbumának sorozatában jelent meg.
Ezt a nagy munkát Nagy Iván társaságában kezdte meg és Csoma József segítségével fejezte be, de a munka javarésze az ő fáradsága s az eredmény a magyar nemesi czímerek oly gyűjteménye, mely terjedelmével s heraldikai, családtani, történelmi adatainak gazdagságával úgy a hazai, mint a külföldi tudományos világ részéről osztatlan elismerést vívott ki számára.
Kilenczedfél évi fáradságos munka gyümölcseként e páratlan becsű művel ajándékozta meg nemzetét; alig készült el azzal, már is módot teremtett nagy műve folytatására és hozzáfogott Bárczay Oszkár és Bojnićić Iván társaságában az erdélyi és horvátországi nemesi családok czímereinek feldolgozásához. Ezt a munkát azonban nem fejezhette be. Nagy fokú idegesség és vesebaj vett erőt szervezetén s a daliás termetű erős férfi csakhamar önmagának romjává változott. Halála mindazonáltal váratlanúl következett be, oly váratlanúl, hogy társulatunk elkésve értesülvén a szomorú hír felől, csak utólag adhatott kifejezést méltó részvétének a veszteség felett, mely a jeles tudós elhunytával a tudományt érte.
A szomorú hírt igazgató választmányunk november 28-iki ülése a legmélyebb fájdalommal vette tudomásul; jegyzőkönyvben örökítette meg az elhunyt érdemeit és részvétnyilatkozatot intézett a gyászoló családhoz. Ezenkívül elhatározta, hogy emlékbeszédet mondat az elhunyt felett és Csergheő Géza legjobb barátját, munkásságában leghívebb társát, Csoma Józsefet bízta meg e kegyeletes tiszttel.
De nem e külső jelek után kell mérnünk a kegyeletet, melylyel társulatunk az elhúnyt emlékének adózik. Az igazi emléket ő maga állította magának műveiben, melyeket a késő nemzedék is úgy fog ismerni, mint egy élet munkásságának legszebb eredményét.
D.
