Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről az 1894/5. évben.
Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről az 1894/5. évben.
Tisztelt Nagygyűlés!
Társaságunk életének tizenharmadik évét szomorú auspiczumok között kezdtük meg. Utolsó nagygyűlésünk a múlt év folyamán elhalt, felejthetetlen másodelnökünk, Nagy Imre emlékének volt szentelve. A leghivatottabb toll, elnökünké, vázolta múlt nagygyűlésünkön a fájdalmat, melyet a pótolhatatlan veszteség a szaktudománynak okozott. Velünk együtt gyászolt a tudományos társulatok, barátok, tisztelők hosszú sora. Legnagyobb gyásza azonban a diplomatikának és a genealogiának van, mely disciplinák legérdemesebb művelőjüket vesztették el az elhúnytban.
Még nem telt le a tizenharmadik év, és a szaktudomány ismét gyászol. Ezúttal a heraldikát érte a csapás. Nem a titkári jelentés szűk tere hivatott arra, hogy Csergheő Géza vál. tagunk helyét hazai czímertanunk történetében kimutassa. Az a lelkesedés, melylyel a tudományt művelte, a bámulatos szorgalom, melylyel a magyar czímertan óriási anyagát közkincsnek átadta, a divinátióval határos érzék, 207mely őt számos heraldikai felfedezésre vezette, az érdem, hogy hazai heraldikánk megalkotásában neki van legtöbb része: állandó helyet biztosítanak számára a tudomány történetében, állandó helyet kegyeletes érzelmeinkben. Egy nagy mű felépítésével, Magyarország nemzetségi és családi czímerei legteljesebb gyűjteményének létrehozásával a legszebb emléket hagyta maga után; e gyűjtemény állandó forrása marad a szaktudománynak. A veszteség kitölthetetlen űrt hagy választmányunkban; a leghivatottabbat pótolni – talán hosszú évekig – senki sem fogja.
Jelentésemet nem kezdhettem mással, mint annak a nagy veszteségnek elmondásával, mely szaktudományunkat a közel elmúlt hetekben érte; mert titkári jelentésemnek éppen czélja híven vázolni az elmúlt év történetét veszteségeivel, nyereségével együtt. Látva azt az űrt, melyet a végzet sorainkban okozott, a veszteség fölött érzett őszinte fájdalom felülmúlja az év folyamán elért eredmények felett érzett örömöt. Legyenek jelentésem kezdő sorai a fájdalomnak szentelve.
A továbbiakban ismertetni fogom az eredményeket, melyekkel társaságunk a tudomány felvirágoztatásához járúlt; elsorolni a főbb eseményeket, melyek belső életében előfordúltak; szóval iparkodni fogok egy év külső és belső történetéről híven beszámolni.
Tavalyi nagygyűlésünk 1894. decz. 12-én volt; azóta az ügyrendileg megállapított négy ig. vál. ülést a következő napokon tartottuk meg: 1895. jan. 31., ápri1 25., szept. 26. és nov. 28. Üléseinken, beleértve a tavalyi nagygyűlést is, kilencz felolvasás, bemutatás volt; míg a folyóiratunk négy füzetében közölt tudományos dolgozatok száma 23-ra rúg.
A dolgozatok túlnyomó nagy része a genealogia köréból vette tárgyát, koruk, melyet megvilágítanak a legrégibb időktől a legujabbig terjed, fejedelmi, történelmileg előkelő szerepet vitt és a vármegye szűk határain túl alig szereplő nemes családok múltja egyaránt hivatott feldolgozókra talált.
Királyi család sarjainak genealogiájához nyújtott felvilágosítást Pór Antal vál. tagunk, midőn Nagy Lajos király gyermekeinek számát és születési éveik kérdését iparkodott a történelmi kritika alapján tisztába hozni. Birjuk az érdemes szerző ígéretét, hogy e téren teendő további kutatásairól folyóiratunk hasábjain fog beszámolni. Ez ígéret egy részét már teljesítette is akkor, mikor egy másik dolgozatában a nagy király egyik leányának Hedvig lengyel királynőnek születési éveül, az eddig állítottakkal szemben, 1373-at mutatta ki a legvalószínűbbnek.
Délvidéki fejedelmi sarjak genealogiájában mutatkozó zavarok eloszlatására törekszik Thallóczy Lajos vál. tag «Bosnyák nemzedékrendi tanulmányok» czímű terjedelmes dolgozata. Az értekező Mária bosnyák herczegnő, gróf Helfenstein Ulrikné érdekes személyéből indul ki, kinek leszármazását kutatva belevonja a magyar királyi családot, s a rokon Kotrománokat, kiknek genealogiáját – az eddigi zavaros nemzedékrendeknél alaposabban – egybeállítja. A délvidéki szláv genealogiák bonyodalmaira élénk fényt vető dolgozat nagybecsű művelődéstörténeti adatokban is igen gazdag.
Kis Bálint cs. és kir. kamarás, választmányunk tagja, a lefolyt évben befejezte egy erdélyi fejedelmi család, a Barcsaiak leszármazásáról készített terjedelmes dolgozatát. Neki köszönhetjük, hogy e nagy szerepet vitt családnak múltja, az általa felfedezett családi levéltár töredékei alapján, immár a legrégibb időktől, a XIII. századtól kezdve napjainkig tisztán áll előttünk.
Leggazdagabb volt folyóiratunk régi, részben kihalt magyar előkelő családok nemzedékrendjének megállapításában. E téren a legterjedelmesebb dolgozatot Makay Dezső vál. tagnak tollából birjuk. Ritka szorgalommal és fárasztó utánjárással állította össze mindazon adatokat, a melyek az ősrégi Csanád nemzetségből eredő családokról felkutathatók voltak. Dolgozatának első, mondhatni alapvető részét, az osztatlan állapotban lévő Csanád nemzetségről szólót, felolvasás alakjában is megismertük. A nemzetség története a magyar állam megalapításáig nyúlik vissza. Csakhogy a krónikák és legendák által elbeszélt múltat az első okleveles adattól közel kétszáz esztendő választja el. Így is ritka kivétel hazai genealogiánkban, hogy valamely nemzetségből eredő családok múltja az 1213. év zavaros eseményeig legyen visszavihető. A nagyszorgalmú kutató terjedelmes monographiájában kiterjeszkedik a Csanád nemből eredő összes családok történetére is, így meg fogjuk ismerni a Thelegdy, Makófalvi, Makó, Makay, Tömpösy, Csücsködy és Kökenyéry családoknak, a nemzetség összes leszármazottainak múltját, az eddig részben közölt Thelegdy, család után ítélve oly részletességgel és a történelmi adatok oly gondos összeállításával, hogy nincs nemzetségünk, melynek összes ivadékairól ily kimerítő monographiát mutathatnánk fel.
Petrovay György tagtársunk, ki már évek óta gazdagítja folyóiratunkat nagyérdekű genealogiai dolgozataival, melyek egy telepítési, nemzetiségi és művelődési tekintetben tanúlságos terület, Ung-, Bereg- és Máramarosmegyék genealogiai viszonyait tisztázzák, ismét több közleményével járult feltett szándéka megvalósításához. A lefolyt évben fejezte be a Bilkei Karácsony vajda fiától Miklóstól (a XIV. század derekától) leszármazó bilkei Lipcsey család történetét. Vele 208közös eredetű, a mennyiben törzsének őse Karácsony vajda másik fia, Szerecsen (1341-1367), a Bilkei Gorzó család. A megyei élet határain túl a múltban kevésbbé szereplő család leszármazását napjainkig tisztázta. Egy harmadik terjedelmesebb dolgozat a Komlóssy család múltját és 1344. évtől való szakadatlan nemzedékrendjét ismerteti meg velünk. Az oláh eredet és a föntebbi családokkal való közős leszármazás kétségtelen s a szerző azon feltevésének ád kifejezést, hogy a család őse Torpa Mihály, ki 1344 körül élt, Bilkei Karácsony vajda, a Bilkey, Lipcsey és Gorzó családok őse, Hosszúmezei (Dolhai) Szaniszló és Ilosvai Makszem, a hasonló nevű családok ősei, testvérek voltak. E vérségi kapocs kétségtelenül sok genealogiai és birtoklási bonyodalmat megmagyaráz s a hazai családok ily területekként vizsgált leszármazási viszonyainak megismerése által genealogiánk kétségtelenűl a legbecsesebb eredményekkel fog gazdagodni, a mint gazdagodott is azon nagy dolgozat által, melyet Liptómegye középkori genealogiai viszonyaínak vizsgálatával Majláth Béla vál. tag néhány évvel ezelőtt nyújtott.
Utolsó választmányi üléseink egyikén nagyérdemű másodelnökünk, Nagy Imre, hátrahagyott, – sajnos befejezetlenűl maradt dolgozatát ismertette meg velünk Pettkó Béla vál. tag. A Csák nemzetségből eredő s ma is virágzó Kisfaludy család őseiről szól, azon kevés családok egyikéről, melyek egyenes leszármazásukat megszakítás nélkül a XII. század közepéig vihetik vissza. Az elköltözöttnél senki sem volt hivatottabb e család múltját feltárni, mert senki nálánál jobban a több helyt őrzött dúsgazdag családi levéltár adatait nem ismerte. Társaságunk igaz kegyeletét tanúsítja felejthetetlen másodelnöke iránt, midőn a – fájdalom – töredékűl maradt s csak a XIV. század végéig kidolgozott családi monographiát, mint az elhúnyt szerző posthumus munkáját, folyóiratában közzé teszi.
Régi családtani viszonyainknak szorgalmas búvára, Dr. Wertner Mór vál. tag, folyóiratunk buzgó munkatársa, ismét néhány XIII–XIV. századi előkelő kihalt család leszármazását tette tanúlmány tárgyává. A szomszédos Ausztria határszéléről eredő Gottesprunni Wulfing a XIII. század végén a sopronmegyei Haschendorfi családot alapította. Wulfing ivadékai rövid ideig virágzottak hazánkban, nő-ivadékai a Nagymartom és Kathiz nembeli Széchényi Kónya családokba mentek nőül; e körülmény is mutatja a család előkelő voltát. A Tengerdiek (Fejérmegyében) őse Tivadar, IV. Béla alországbirája. Az öt nemzedéken át virágzott előkelő család legkiválóbb sarja Tivadar, IV. Lászlónak, majd III. Endre királynak alkanczellárja. A Tellesprunniak, miként a Haschendorfiak Alsó-Ausztriából szakadtak hazánkba, leányivadékaik a XIV. század folyamán a Kaplyon és Ákos nemzetségek sarjaival kötvén házasságot, az idegen vér csakhamar magyarba olvadt. Egy másik közleményében Wertner tagtársunk Ompud nádor leszármazottaival foglalkozik. Az Árpádok családjával rokonságban volt nádor ivadékai elsőrangú országos méltóságoknak voltak betöltői s a szerző feltevése szerint II. Endre királynakk andechsi és meráni Gertruddal kötött házassága, ez utóbbi rokonának, a idősb Ompud nádor hasonnevű fia nejének volt műve. Dr. Wertnernek a Haschendorfi családról írt genealogiai fejtegetéseihez a sopronmegyei családok régi genealogiájának és birtokviszonyainak alapos ismerője, Stessel József nyújtott némi helyreigazítást, kimutatván, hogy Haschendorf alatt nem a mai sopronmegyei Hasfalva, hanem az alsó-ausztriai Ebenfurt tőszomszédságában lévő hasonnevű hely értendő.
A szabadságért küzdők történetének lelkes írója Thaly Kálmán vál. tag több nagybecsű közleményt bocsátott folyóiratunk rendelkezésére. Az egyik a magyar történelem újkori nagy alakjának, Kossuth Lajosnak három vitéz ősével foglalkozik. Kossuth Miklós, Kossuth Lajosnak egyenes őse, a XVII. században a török ellen viaskodott, Érsekújvár védelmében megsebesűlt, török rabságra került, rabságának bilincsei, valamint 1661. évi temetési czímeres zászlaja máig megvannak. Kossuth Sándor, 1705-ben a Nádasdy huszárezred vitéz kapitánya, Strassburg mellett a spanyol örökösödésí háború folyamán halálos sebet kap. Kossuth Tamás pedig, mint kurucz, utóbb bujdosó, tette nevét emlékezetessé. A közlemény fénypontját a család 1479. évi, Mátyás királytól nyert czímerének felkutatása és közzététele képezi. A minden tekintetben nagyérdekű heraldikai emléket folyóiratunk színes hasonmásban is közzétette. Az emlék heraldikai méltatásához egyik legkitűnőbb heraldikai szaktekintélyünk (F.) nyújtott felvilágosító magyarázatokat. – Thaly Kálmán vál. tagnak köszönhetjük továbbá, hogy a Rákóczi-féle szabadságharcz vezérférfiának, gróf Bercsényi Miklósnak születése napja immár teljesen tisztázva van.
Az erdélyi családok történetének buzgó kutatója, Kis Bálint vál. tag a fejedelmi Barcsai családról írt dolgozata befejezésén kívül a Petki család múltjával ismertetett meg, úgy felolvasás, mint közzétett czikk alakjában. A jelen század elején fiágban kihalt előkelő család származása Peteki Petki Domonkosig, ki a XV. század második felében élt, vihető vissza. Tagjai a XVII. század folyamán a legelőkelőbb méltóságokat viselik. Egyik sarja 1700-ban gróffá lesz; a család története erősen egybefoly Erdély és a kapcsolt részek történetével.
209Magyarország legujabb történetében vezérlő szerepet vitt családnak, a borosjenei Tiszáknak történetét írta meg Komáromy András vál. tag. A család történetének vázlata utolsó nagygyűlésünk egyik felolvasása volt. A terjedelmes, nemcsak a család, hanem az egész kor, kivált a XVII. század történetére kiterjedő és művelődéstörténeti momentumokban gazdag dolgozatot folyóiratunk jelen évfolyama közli. A nagynevű család leszármazása az 1636-ban elhalt Tisza György jenei nemesen kezdődik, kinek már fia Tisza István kiváló szerepet visz, mint portai követ. A család XVIII. századi múltja nagyérdekű képet nyújt az emelkedés és birtokszerzés módjairól, melyet a szerző ismert élénk tolla még világosabban varázsol elénk.
Éble Gábor, a XVIII. századi viszonyoknak alapos ismerője, a vásáros-naményi Eötvös család leszármazásához közölt nagyérdekű adalékot, közzétevén az Eötvös József szatmári alispánnak, a báróságra emelt Miklós nagyatyjának halotti tisztességekor 1752-ben mondott gyászbeszéd búcsúztatóját, mely a családi nemzedékrend hézagait sokban kiegészíti. Meliórisz Béla tagtársunk pedig Szepesmegye két ősi családjának, a Sigrayak és Korotnokyak leszármazásához közölt néhány figyelemre méltó XIII. századi adalékot. Az apróbb adalékok során még Dézsi Lajos közleményét említem meg, ki egy régi magyar nyomtatvány alapján néhány hunyadmegyei nemesi család XVII. század-végi siralmas állapotát és panaszaikat vázolja.
A hazai genealogia történetére nézve nem érdektelen az az adat, melyet Komáromy András vál. tagnak egyik utolsó vál. ülésen felolvasott dolgozatából tudtunk meg, hogy t. i. e disciplina első irodalmi művelői és előmozdítói közt Nádasdy Ferencz országbirót tisztelhetjük, ki 1664 körül az ősrégi Báthory család leszármazásához, melyről «igen szép emlékezetre való munkát» óhajtott csináltatni, gyűjtött adatokat.
Számra ugyan nem, de érdekességre a most ismertettekkel vetekednek azok a dolgozatok, melyek a hazai czímertan köréből láttak folyóiratunkban napvilágot. Miként a megelőző tizenkét évfolyambán a füzetek legtöbbje, az elmúlt évben is nem jelent meg fűzet, mely ne tartalmazott volna hű képes ábrázolatot heraldikánk legbecsesebb emlékeiről, t. i. az 1526. év előtt adományozott czímerekről.
A legrégibb ezek között az Eresztvényi családé, mely egyik ősének, Zsigmond király szakácsának foglalkozásához mért czímerképet nyert 1414-ben adományúl. A czímer érdekességét emeli az ábrázoláson kívül a kitüntetettnek egyénisége, valamint azon körűlmény, hogy annak ideje a század elején, 1405-ben és 1409-ben, sporadikusan megindúlt és 1415-tól Konstanzban tömegesen kiadott armálisok kelte közé esik. A czímernek mindezen és egyéb érdekességei szakavatott méltatóra találtak dr. Schönherr Gyula vál. tagban, ki azt felolvasás alakjában is megismertette velünk.
Ehhez korra legközelebb a Bor család 1415. évi czímere esik, melynek ismertetését Csoma József vál. tagnak köszönhetjük. Az ábrázolás szépsége, compositiójának eredeti volta miatt kiváló czímer Zsigmondkori heraldikánk legszebb alkotásai közé tartozik; növeli érdekét az oklevél szövege, mely históriai vonatkozásain kívül a czímemek leírását is adja, a mi Zsigmond királynak 1414-en túl kiadott armálisaiban ritka eset.
Sorra a lászlókarcsai Török család 1418. évi czímere következik, melyet Schönherr Gyula vál. tag szakszerű közléséből ismertünk meg. A festett czímerkép arról győz meg, hogy annak rajzolója, sőt talán szerkesztője is ugyanaz a művész, kinek ecsetje az ugyanekkor, néhány héttel később kelt Csapy és Nagymihályi családok armálisain dolgozott.
A közlött festett czímerek sorát a Kossuth családnak Mátyás királytól nyert, 1479. évi nagyérdekű czímere zárja be, melyről jelentésemben már volt szó.
A lefolyt évben közölt czímerképekkel együtt a folyóirat eddigi tizenhárom évfolyamában hazai heraldikánk e legbecsesebb emlékeiből 45-öt közöltünk színes hasonmásban; e számból pedig 31 darab Zsigmond korára esik. Nem a magam nézetét képviselem, hanem elismert tényt konstatálok, midőn állítom, hogy nincs rokonegylet és társulat, mely rövid fennállása óta a heraldika e nagybecsű emlékeiből ennyit kutatott fel és tett – tetemes anyagi áldozatok árán is – a tudomány közkincsévé. Ha talán eddig nem is érkezett el az alkalom, hogy e gazdag anyag túlnyomó nagy részét külön kiadványban ismertessük meg a szakkörökkel, de bizton hiszem, hogy a külön kiadvány létrejöttétől immár rövid idő választ el.
Mohácsi vész előtti czímereslevelek eredetiét mutatta be a titkár egyik választmányi ülésünkön, megismertetvén az enyingi Török család 1481. és 1507. évi armálisait a gróf Festetics család mágócsi levéltárából, és a Bossányi család 1415. évi czímereslevelét a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből. Az előbbi két díszes czímerrajz a társaság gyűjteményét gyarapította, az utóbbi darab pedig az által, hogy az adományozott czímer benne leírva nincs s a rajz helye is üresen maradt, régi heraldikánk érdekes curiosuma.
Két oly fejedelem armálisát ismertük meg Junnius Marcellus (a szaktudomány egyik legtiszteltebb alakja) és Thaly Kálmán vál. tag közlésében, kiktől czímeres levelek a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Az 210első Kemény János fejedelem 1661. évi czímeradománya az alsó-veniczei Boér család részére, a másik II. Rákóczi Ferenczé, melyet Nyúzó Mihály és János testvérek részére ád 1707-ben. Mindkét ismertetés bő magyarázattal van ellátva. Az első kiterjeszkedik a Boér nevű családok leszármazási viszonyaira és adja a nagy-berivói Boérok nemzedékrendjét. Az utóbbi a ritka heraldikai emlékhez fűzött kimerítő felvilágításokon kívül két nagyérdekű pecsétet ismertet ugyanazon korból. Az egyik I. Rákóczi Ferencz erdélyi vál. fejedelemé, melynek nyomóját néhány évvel ezelőtt fogták ki a Tiszából Nagy-Halászi mellett, a másik II. Rákóczi Ferencznek a fejedelmi és hesseni egyesített czímert feltüntető pecsétje.
Heraldikai czikkeink sorában megemlítendő még azon tanúlságos vélemény, melyet az igazgató-választmány felkérésére Csoma József vál. tag mondott Pápa város czímere felől.
Úgy sphragistikai, mint különösen diplomatikai szempontból nagyérdekű emlékkel ismertette meg a szakközönséget Boinićić Iván, közzétevén Kis Károlynak alig egy hónáppal megöletése előtt 1386. január 22-én kelt függőpecsétes oklevelét. Már maga azon körülmény, hogy Kis Károly eredeti okleveleinek száma, melyekből legkiválóbb oklevélismerőnk Nagy Imre is csak hármat ismert, egy nagyérdekű darabbal szaporodik, diplomatikánkra nagy jelentőségű, de még inkább növeli érdekét, hogy azon a királynak eddig előttünk ismeretlen kettőspecsétje függ. A meglehetős jó állapotban fenmaradt pecsétből látjuk, hogy a királynak alig két hónapig tartó uralkodása alatt még nem volt alkalma, hogy magyar királyságának megfelelő nagy pecsétet vésessen. Az oklevelen ugyanis még mindig a szicziliai királyi felségpecsét függ. Az oklevél különben István vegliai és modrusi gróf leányának, Erzsébetnek fiúsításáról szól.
Az ország levéltáraiban őrzött heraldikai és genealogiai anyagnak jegyzékek által való ismertetése folyóiratunknak elejétől fogva egyik czélja volt. Ennek a lefolyt évben azzal felelt meg, hogy közzétette a leggazdagabb hiteleshelyi levéltárban, Leleszen őrzött nemeslevelek jegyzékét. E gazdag sorozat közzétételét Lehoczky Tivadar vál. tagnak köszönhetjük.
Ha még felemítem azt, hogy folyóiratunk szakirodalmi rovatát leginkább Schönherr Gyula, Áldásy Antal és Dézsi Lajos tagtársaiuk szakavatott ismertetései és birálatai tették élénkké: jóformán teljesen beszámoltam azon eredményekről, melyeket társaságunk a lefolyt évben a szaktudomány művelése által elért.
A t. nagygyűlés színe előtt nem mulaszthatom el, hogy hálás köszönettel fel ne említsek egy becses ajándékot, melylyel igazgató választmányunk egyik tagja tagtársaink legnagyobb részét meglepte. Díszesen kiállított «Századunk névváltoztatásai» czímű munkájából közel 300 példányt bocsátott a társaság rendelkezésére, úgy hogy abból az összes választmányi, alapító és pártotó tagok részesíthetők voltak. Fogadja e helyen is értékes ajándékáért hálás köszönetünket.
A társaság belső életéről szóló jelentésemmel röviden végezhetek. Az év a csöndes, zajtalan munkálkodás éve volt. Tagjaink sorában nagyobb változás nem állott be. Igaz, hogy az év folyamán örökös alapító tagjaink száma egygyel, a 200 forintos alapítóké kettővel, a 100 forintosoké egygyel, a pártolóké négygyel, az évdíjasoké pedig huszonkilenczczel szaporodott; de ezzel szemben részben halálozás, részben a cyclus elteltével igénybe vett kilépési jog által csaknem ugyanannyival fogyott, úgy hogy megmaradtunk a tavalyi létszámban. E létszám nyilvántartására elrendelte a választmány, hogy tagjaink névsora ezentúl évenkint adassék ki, még pedig mindig az év első füzetének mellékletéül.
Örvendetesebb az eredmény, melyet alaptőkénk gyarapodása mutat. A tavaly bejelentett 13,000 frttal szemben az idén 13,800 frtnyi alaptőke felett rendelkezünk, mely összegből 10,700 frtnyi névleges értékű kötvényt letétképen az osztrák-magyar bank budapesti főintézete kezel.
Választmányunk sorát Bárczay Oszkár cs. és kir. kamarás és Pettkó Béla alapító tag személyével, kiváló heraldikai és genealogiai szaktekintélyekkel egészítettük ki. Bizton hiszszük, hogy a szaktudomány e kitűnő képviselőivel megerősödve, nyugodtan tekinthetünk a jövő év nagy eseményei által fokozott mértékben megkövetelt tudományos munkálkodás elé.
Kérem a t. nagygyűlést, hogy jelentésemet tudomásúl venni méltóztassék.
Fejérpataly László
titkár.
titkár.
