EGY PÁR SZÓ A MAGYAR CZÍMER-KÉRDÉSHEZ.
18EGY PÁR SZÓ A MAGYAR CZÍMER-KÉRDÉSHEZ.
Nem vagyok úttörő ezen a téren, mert előttem már többen jártak elől, kik az ügyhöz méltó lelkesedéssel egyengették úgy előttem, mint a még bizonynyal következendő kutatók előtt az útat. Mindazok, kik e kérdés tisztázása körűl eddig közrehatottak, munkálataikból láthatólag, sok hazafisággal, gondos körültekintéssel, tárgyuk alapos ismeretével – s a mi minden kutatónál elengedhetetlen követelmény, – kritikával jelezték azt az álláspontot, melyet ezen kérdésben elfoglalnak. Nagy részük éppen ezen az alapon a meggyőződés nyujtotta energiával bizonyos pontig mintegy általános érvénynyel ruházta fel állításait. Azt hiszem azonban, hogy a tudományban egyetlen kérdésnek sem válthatik kárára a tovább kutatás és így nem végez haszontalan munkát az, ki a magyar czímer alkatrészeit még ma sem találván megállapítottnak, legkevésbbé pedig helyesen használtnak, saját kutatásainak szerény eredményét is az előzőkhöz csatolja.
Oly helyütt van szerencsém az ügyhöz szólani, mely bizonyára leghivatottabb foruma leend állításaim érvényének, oly közönségnek, mely előtt egy nemzet czímerének fontosságát hosszasan magyarázgatni fölösleges. Ezen a helyen semmi esetre sem fog felszólalásom indokolatlannak, avagy túlságosan érzékenynek látszani, mert hisz mindnyájan tudjuk, hogy annak a világba repített szónak, annak a kimondásakor mit sem jelentett üres phrasisnak is hányszor adta már meg a folytonos ismétlés a gyakorlati érvényt s hogy a szokás a puszta alakiságnak mily számtalanszor kölcsönzött anyagi tartalmat.
Az 1870-ik évi január 26-án a Történelmi Társulat választmányának Magyarország czímere tárgyában kiküldött bizottsága az ország czímerét – a leghitelesebb kútfőket tartva szem előtt – tudományosan, a czímertan szabályai szerint következőleg adja:
«Magyarország czímere: hasított paizs, melyben jobbról (heraldice) nyolcz vörösezüst pólya van, s balról vörös mezőben hármas zöld halmon arany koronából ezüst kettős kereszt emelkedik föl. A paizs fölött az ország szent koronája díszlik. A paizsot két oldalról – a hol szükséges – telamonok gyanánt két álló angyal tartja. Czímerünk ezen leirását az országos levéltár – Magyarország és társországai czímereit megállapító dolgozatában szintén elfogadja s pedig mint azt e tisztelt társulatnak a dolgozatról adott szakvéleménye is elismeri, a legszigorúbb tudományos elvek s kétségbe vonhatlan hitelességű kútforrások alapján. E dolgozat által adott czímer-leirás az előbbitől csak annyiban tér el, a mennyiben czímertartókúl két lebegő angyalt említ.
Ez s illetőleg ilyen lenne tehát hazán czímere s én meg is nyugodnám benne, ha már elfogadtuk, maradjunk mellette. De ezt csak az esetben tenném, ha azt látnám, hogy a czímernek ez az alakja, bár nézetem szerint nem felel meg a traditiók java részének és egyéb tekintetekből sem tarthatom azt helyesnek és kifogástalannak, – általánosan elfogadva, mintegy a nemzet vérébe átment volna, ha azt tapasztalnám, hogy annak ily előállítása az egyöntetű használat által a közszokás szentesítését megnyerte. Ez esetben belényugodnám s azzal vigasztalnám magam, hogy ha lehet egy rossz Széchenyi szobrunk s a bizony nem tökéletes Eötvös monumentum mellett is virágzik a hazai szobrászat; akkor egy nem éppen kifogástalan czímer használatába sem hal bele heraldikánk s a miként ott egy Széchenyi és egy Eötvös szobor után Petőfié meghozta a rehabilitatiót, úgy tán itt is fog még teremni az ország most leírt czímerénél szerencsésebben alkotás is.
A mindennapi tapasztalat azonban nem erre, de nagyon is az ellenkezőre nyujt sokszoros bizonyítékot. Szó sincs róla, hogy az ország czímerének akár ezen, akár más, ennél jobb, vagy rosszabb alakja az egyforma, öntudatos használat tárgya lenne, sőt inkább a képzelhető legnagyobb változatosságban s természetesen hibát hibára halmozva állíttatik elő a gyakorlatban. Kir. udvari szállítók, árúczégek, kir. közjegyzők, egyletek, intézetek stb. sőt maga az állam is, valóságos leleményességet fejtenek ki a külömbözőnél külömbözőbb hibák és heraldikai baklövések gyakorlatában. Lesz alkalmam egy pár szebb példányt ezekből bemutatni, melyek tanúskodni fognak a mellett, hogy a czímernek ez az alakja 19nem vált a nemzet közkincsévé s hogy azt a szokás legalább ez ideig nem sanctionálta. Ebből folyólag a magyar országos czímer kérdése megoldottnak még mindig nem tekinthető.
Miután ilyenformán nem bevégzett ténynyel állok szemben, a mikor tehát az érvek még pro et contra figyelemre kell, hogy méltattassanak, nem fogok üres szalmát csépelni, ha a dolog felől egyetmást röviden elmondok.
Magyarország czímere, a történelmi társulat fent idézett véleménye, valamint az országos levéltárnak legújabb dolgozata szerint is: hasított paizs, melynek jobb oldalát nyolcz felváltva vörös-ezüst pólya foglalja el stb. Állapodjunk meg ennél a pontnál, tegyük azt a kritika mérlege alá és lássuk megüti-e annak a mértékét. Én már megkisértém a mérlegelést és eredménykép tagadom ezt az állítást. Hogy mennyire sikerült nékem a mérlegelés és ebből folyólag az én következendő állításom mennyi hitelt érdemel, az ismét a kritika eldöntése alá tartozik. Nézetem szerint u. i. a paizs jobb oldalát nyolcz pólya képezi ugyan, de semmi esetre sem vörös-ezüst, hanem ezüst-vörös, azaz: az első, harmadik, ötödik és hetedik pólya ezüst, a második, negyedik, hatodik és nyolczadik pedig vörös színű.
Ezek a pólyák, a melyeket én részemről sem az ország négy folyójának Verbőczivel,* Ivánffival* és másokkal, sem a régi Pannonia czímerének sem és pedig legkevésbbé az anjoui ház ifjabb ága torna-gallérja színeinek* tartani hajlandó nem vagyok, de melyekről azt hiszem, hogy a legkezdetlegesebb czímeralkotás eredményei s ép azért a magyar nemzetség ősi czímere; előfordulnak már II. Endre 1221. évi okiratáról lefüggő pecséten is.* E pecséten lévő czímerpaisz nyolcz pólyája közül a második, negyedik, hatodik és nyolczadik pólya kiemelkedő, míg az első, harmadik, ötödik és hetedik sima s már ebből az okból is valószínű, hogy a páros számú pólyák a vörösek s a páratlanok a fehérek. De továbbá a második, negyedik és hatodik pólyában két-két egymásnak szemközt álló s középen hársfa levéllel elkülönített, – a nyolczadikban pedig egy balra fordult oroszlán látható. Ezen az Árpádház czímerét képező oroszlánok színe felől pedig a mint azt már Podhradszky József tudósunk is kimutatta* kétségünk nem lehet. Imre király u. i. 1197-iki czímeres levélben István főispánnak «arany koronás oroszlánnak első felét két első lábával aranyos karmokkal» adja czímerűl és pedig mint minden kétséget kizáró határozottsággal mondja «Arma etiam seu insignia ipsius domini et patris nostri et nostra.»* Miután tehát ennek a czímernek tartalmát képező arany fél oroszlán az Árpádház czímeréből vétetett, semmi kétség, hogy azt arany oroszlánok alkotják.
* Operis tripartitit Pars I. Tit. 11. § 3.
* Ivánfi, A magyar birodalom czímerei és színei. Budapest 1874.
* Podhradszky, Magyarország czímerének eredete. Századok 1870 april hó.
* Pray Synt. Hist. de Sigillis Tab. VII. Fig. 1.
* Podhradszky, i. h.
* Ezen Imre-féle oklevél, vele együtt több más a XIII. századból származó czímeradományozó oklevél kétségtelenűl hamis. Már Fejér, annak kiadója (Cod. dipl. II. 304.) megjegyzi: «occurrit mancum». Hamisítója valószínűleg a XVI. században élt horvát származású Skalich. Szerk.
A II. Endre-féle pecséten előforduló oroszlánok színe tehát arany s így azok a pólyák, melyekben ezek vannak, semmi esetre sem vehetők ezüst színűeknek, mert a heraldika alphabetája szerint fémre fém nem jöhet. Azok minden valószinűség szerint vöröseknek veendők.
Ezen következtetéssel nem állok egyedül. Már Ivánfi pályakoszorús munkájában csaknem ugyanígy érvel s csakis abban tér el, hogy az oroszlános pólyákat ő a vért mezejének tartja s kételkedik, hogy a pecsét mondott pólyáin látható figuralis alakok oroszlánok volnának, hajlandó azokat egyszerűen diszítéseknek tartani.
Részemről ezúttal nem bocsátkozom annak vitatásába, ha valjon a vörös pólyák a vért mezejének veendők-e, sem azt most eldönteni, hogy voltaképen oroszlánok vagy díszítések foglalják-e el a vért kérdéses helyeit, nem szándékom. Ivánfi érvelésére azonban megjegyzem, hogy ha emez alakokat nem oroszlánok, hanem egyszerűen diszítéseknek veszszük, akkor kisíklik kezeink közül egy oly bizonyító érv, melynek segélyével egyedül állapítható meg biztos határozottsággal e pecsét pólyáinak színe.
Az oroszlánoknak valódi színe u. i., mint láttuk, igen könnyen megállapítható, de nem úgy az ékítményeké, mert valószinű ugyan, 20hogy azok szintén vörös alapon aranyszínűek, de csakis valószinű, mert ép oly joggal tarthatjuk őket ezüst alapon vörös, vagy bármi más színűeknek is. Továbbá ne feledjük el, hogy nem vagyunk Mária Terézia korában, hol a minden jelentőség nélküli diszítések felhalmozása elv, de oly korszakban, mely a fejlődés igen-igen első stádiuma, hol tehát inkább valódi jelentőségű figuralis alakokat tenni föl a czímeren, mindig az igazsághoz közelebb járó dolog, mint a jelentés nélküli diszítések feltételezése. De meg aztán Imrének fent idézett okmánya sokkal világosabban szól, semhogy a csaknem bizonyosért a nagyon is ingatag alapra fektetett hypothesist kellenék elfogadnunk.
Most azután azt mondhatnám, hogy ha II. Endre ezt a czímert így s nem másként használja, ha ő a pólyákat fehérrel kezdi és vörössel végzi, akkor ez a magyar czímer és nem más, akkor annak a pólyáit csak ily sorrendben szabad és kell használni. Hisz csak a történészek rendes bizonyítási eljárását kell követnem, hogy ide jussak. Csak azt kell kérdenem, tudhatta-e II. Endre, hogy milyen az ország czímere? Erre pedig csak azt felelhetem: bizonyára tudhatta. Akarta-e ő azt és pedig való formájában használni? Feleletem erre is csak igenlő lehet. S végre volt-e benne elég igazelműség, hogy a czímert valódi alakjában állítsa elő? Semmi kétség, hogy igen. De bár azt mondják, hogy a legegyszerűbb bizonyítás mindig a legjobb és legczélravezetőbb s nékem mindenesetre igen kényelmes lenne, ha a kérdést ily módon világítva meg czélom már ez által eléretnék; mégis igen távol van tőlem a gondolat, hogy ezzel a kútfővel, mely állításom mellett oly szépen látszik tanúskodni, ily módon bizonyítsak.
A dolog u. i. korántsem ily egyszerű s nem szabad kifeledni a számításból, hogy már három igen tekintélyes testület nyilatkozott a pólyáknak az általam vitatottak ellenkező sorrendben leendő használása mellett. Mindazok, kik a vörös-fehér pólyákat vitatják, minden utógondolat és nehézség nélkül bele fognak egyezni emez érvelésbe s csak azt fogják mondani: Tehát azok a pólyák, melyekben oroszlánok láthatók, vörösek s a többiek fehéreknek veendők. Úgy hát tekintsünk csak egy kicsinység előre Pray Györgygyel 1202-ben Imréhez. Ennek is fenmaradt egy czímeres lefüggő pecsétje a mondott időből* és lám e pecséten az oroszlános, tehát mint a fönt elmondottakban magam is következtettem a vörös a kezdő pólya. S hát aztán, ha egy pár lépéssel hátrább ugyancsak II. Endre 1233. évi okmányának pecsétjét* nézegetjük s ott kezdő pólyáúl ismét oroszlános pólyát találunk, nem vagyok-e megfogva saját érvelésemmel s ilyeténkép érvelve s egyéb okokkal nem birva, miután az én egyetlen emlékemmel, két hasonló bizonyító erejű emlék áll ellenben, nem kellene-e elfogadnom kezdő pólyáúl a vöröset? Bizonyára, de ez esetben sohasem leendett bátorságom a pólyák általam föntebb jelzett sorrendjét vitatni.
* Pray, Synt. Hist. 70. lap.
* Tud. Gyűjt. 1833. 12. kötet, 2 ábra.
Nem – sem az első helyen említett pecsét nem érlelte meg bennem a fennebb kimondott meggyőződést, sem pedig az a két másik, melyeket utóbb említettem nem döntötte meg azt. Nézetem szerint ezek a pecsétek nem bizonyítanak egyebet mint azt, hogy hazánk czímerének egyik alkotó része a nyolcz pólya. A színek sorrendjére nézve sem azt, hogy vörös-ezüst, sem azt, hogy ezüst-vörösként használtattak, nem bizonyítják. Bizonyítanak azonban egyebet és pedig oly körülményt, mely állításom igazolására nézve igenis fontos és megszívlelésre méltó. Bizonyítják, hogy a szinek sorrendje ezen királyok uralkodásáig megállapítva nem volt s hogy a pólyák következetes egyforma sorrendbe nem használtattak. És vegyük kezeinkbe Pray György nagy munkáját, nézzük végig mindazon uralkodóinknak fenmaradt pecsétjeit, kik a most említett két király után uralkodtak, menjünk a múzeumokba és vizsgáljuk át az összes czímereket, melyek akár egész V. Ferdinandig birtokunkban vannak, pedig ebbe bele van foglalva Róbert Károly, Nagy Lajos, Zsigmond, I. Mátyás kora is, tehát a czímer-alkotásnak hazánkra nézve legjobb kora; vegyünk rendre mindazon műemlékeket, melyeken az ország czímerének ez az alkotórésze előfordul és ezt a bizonytalanságot, ezt az önkényességet uralkodóról uralkodóra következetesen meg fogjuk találni.
De hát ki fog ezen csodálkozni? Higgadt gondolkodás és mindazon körülményeknek, melyek czimerünk képződése körűl a rég letűnt 21századok alatt közrehatottak, figyelmes számbavétele után, – bizonyára senki. Sőt inkább az ejthetne bámulatba, ha nem Imre, vagy II. Endre, de akár az Anjouk, vagy I. Mátyás idejében egy pontosan, heraldice szabatosan és a nemzeti traditióknak minden tekintetben megfelelően megállapított czímerrel találkoznánk. Avagy van-e nekünk egy alkotmányunk összes alapelveit egybefoglaló codexünk, nem kell-e annak minden egyes ágazatát, százféle országgyűlés czikkelyei közűl külön összeböngésznünk? Nincs nemzet a világon, mely annyi hányattatást élt volna át, mint a mienk. Hányféle beütést, mennyiféle hegemoniát kellett átszenvednie, mily számos uralkodóházat látott maga fölött s hányféle cultura behatását érezte? Csoda-e ha ily viszonyok között a czímer használatában ingatagságot találunk? Hosszú, igen hosszú idő és igen stabilis állapotok kivántatnak ahoz, hogy egy vagy más czímeralak olyannyira megrögződjék a népek felfogásában, hogy egyes részletei elvesztvén eredeti specialis jelentésöket, az egészen meg nem változtatható egységes symbolumnak tekintsék. Ilyen állapotok pedig a mi czímerünknek nem jutottak.
Gondoljuk meg azt is, hogy sem Imre, sem II. Endre, sem a többi utána következett uralkodó nem ő maga véste azokat a pecséteket, a melyeknek lenyomatai reánk maradtak, de bizonyára ők maguk még csak fel sem ügyeltek annak készítésére. Annak a pecsétnek készítése mesteremberek dolga volt mindig és mindig, a felügyeletet pedig, ha ugyan létezett, – az udvari heroldok végezték. Vegyük most tekintetbe, hogy a hányféle véső, annyi ember s bizonyára annyi ízlés, felfogás és technika. Az kétségtelen, hogy ezek a mesteremberek tudták, vagy legalább az nekik utasitásba adatott, hogy a nyolcz pólya a czímer alkatrésze, hogy nekik azokat alkalmazniok kell, de hogy azokat az ezüst színűvel kell-e kezdeni avagy a vörössel, azt teljes határozottsággal bizonyára nem tudták, vagy hogy helyesebben szóljak itt az egyéni különös felfogás és ízlés volt az irányadó. Egyik véső és herold így, a másik úgy fogta fel. Volt ki pólyáknak hitte mind a nyolczat, volt ki ezüst mezőben négy vörös pólyát hitt s más ismét vörös mezőben négy ezüst pólyát. Az, ki az ország négy folyójának tartotta, bizonyára másként állította elő, mint az ki tán az Anjou-ház színeit vélte benne látni.
De meg aztán a czímer emez alkatrészeit hány másféle czímerrel és czímer-alkatrészekkel kellett az egyes uralkodók alatt combinálni? Az ily combinatiók mindig más és más előállítást tettek szükségessé s így mi sem természetesebb, mint az a határozatlanság, melylyel ezen a téren találkozunk.
Meggyőződésem tehát az, hogy a czímer használata körül az egyes uralkodók, sőt mint II. Endrénél ép az imént láttuk, egy és ugyanazon uralkodó alatt is tapasztalható eltérések nem másnak, mint az azok előállításánál tényleg közreműködött egyének különféle ízlésében és felfogásának tulajdonítandók, – eltekintve természetesen azon esetektől, midőn az egyik vagy másik czímeralkatrész egy vagy másféle előadását czímercombinatiók igazolják. Vigyük szavazó-urna elé az összes pecséteket, érmeket, okiratokat és mindazon emlékeket, melyek hazai czímerünk megállapítása tekintetében számba jöhetnek, szavaztassuk le őket és nem hiszem, hogy az ezüst-vörös pólyák maradnának kisebbségben. De tegyük fel, a mit ugyan bátor vagyok nagyon de nagyon is kétségbe vonni, hogy a vörös-ezüst lesz pár szóval többségben; nékem még azon esetben is maradt forum apellatoriumom mindazokkal szemben, kik a vörös-ezüst sorrend mellett foglalnak állást.
Ők u. i. a kútfőknek egy bizonyos és elismerem igen tekintélyes részére támaszkodnak, de ugyanakkor, mint látjuk, a kútfőknek egy másik nem kevésbbé tekintélyes részét figyelmen kívül hagyják és olybá veszik, mintha azok éppen a világon sem volnának. Pedig nézetem szerint egy II. Endre korabeli emléknek, ha az különben egyéb tekintetekből a történelmi kritikát kiállja, ép oly bizonyító erő tulajdonítható, mint egy Nagy Lajos korából vagy bármely más időből fennmaradt kútfőnek.
Én tehát ezúttal nem hagyom figyelmen kívül azon kútforrásokat sem, melyek az állításommal ellenkezők mellett látszanak bizonyítani, hanem csak reducálom bizonyító erejüket valódi értékökre s csak ott és annyit bizonyítok velök; a hol és a mennyit bizonyítani valójában képesek. Miután pedig látom, hogy az én bizonyítékaim, melyeket a történelmi kútforrásokból merítettem, 22ezeket a bizonyítékokat egymagokban határozottan legyőzni nem képesek, bár azok előtt semmi esetben meg nem hátrálnak, mert velök egyenlő erejüek; segédcsapatot toborzok onnan, a hol döntő erőket gyanítok. Ez a segédcsapat pedig, mely az ütközetet javamra dönti el, az aesthetika.
Igen jól tudom ugyan, hogy mennyi érték tulajdonítható az aesthetikai érveknek a heraldikában, de abban azt hiszem senki sem kételkedhetik, hogy két egyenlő történeti jogosultsággal biró czímer közűl mindig az fogadandó el, a melyik aesthetikusabb. Már most construáljuk a magyar országos czímert a vörös-ezüst pólyákkal s nézzük hova lyukadunk ki:
A hasított czímerpaizs baloldali mezője vörös és a jelzett szerkesztés szerint a jobb oldal első pólyája is vörös. A czímer egész felső része tehát egy és ugyanazon színű mind a jobb, mind a baloldalon. A lehető legízléstelenebb, mert igen-igen egyhangú compositio. Fordítsuk most meg a pólyákat, szerkeszszük a czímert az általam vitatott modorban és bizonyosan tűrhetőbb eredményre fogunk jutni. Szerintem ezüst lévén a felső vagyis a kezdő pólya, a czímer felső részét jobbról az ezüst pólya, balról pedig a vörös mező képezi. Itt tehát ezüst és vörös találkoznak. A legutolsó vagyis a nyolczadik pólya ez esetben vörös, ez képezi a czímer jobb oldalának alját s miután annak baloldali részén legalúl a zöld hármas halom foglal helyet, az egyhangúság ismét ki van kerülve, mert itt meg vörös és zöld találkozik. A közbeeső t. i. a második, negyedik és hatodik vörös pólya pedig mindig két-két ezüst pólya által határoltatván, ezeknek mozgalmas hatása már e váltakozás által eléggé biztosítva van.
Mit ér ott a theoretikus okoskodás, a hol azt világos bizonyíték dönti le? fogják mondani mindazok, kik a vörös-ezüst sorrendet vitatják. Azt senki sem tagadhatja, hogy az Anjouk kora hazánkra nézve czímertani szempontból a legjobb korszak. Ennek a korszaknak pedig legkimagaslóbb alakja Nagy Lajos nem pecséten, a mit nem bánjuk a készítő mesteremberek így is, úgy is foghattak fel s állíthattak elő, de okmányilag, félre nem magyarázható, világos szavakkal beszél ezekről a pólyákról. 1369-ik évben u. i. Kassa városának az ország czímeréből czímert adományozván, azt a következő szavakkal teszi: Mi Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya stb. adjuk emlékezetűl, jelen levelünk tartalmával értesítvén mindazokat, a kiket illet, hogy mi Kassáról való hív polgáraink és vendégnépeink javára és hasznára, királyi indulattal ügyelni akarván s őket kegyelmes ajándékkal óhajtván gyarapítani, azon Kassáról való polgárainknak hódoló és alázatos kérelmére különös kegyelemből reáhajlottunk, hogy ők mostantól kezdve a város titkos és levelező pecsétein és zászlóján egy a mi királyi czímerünkkel ékesített vértet, azon t. i. egy kék húzást avagy vonalt, melyre három liliom van illesztve, s alant fekvő négy vörös és annyi fehér vonalat örök időkre viselhessenek, jelen titkos pecsétes levelünk érvényénél fogva, melyet azon polgárainknak privilegium alakban szerkesztve nagy pecsétünk alatt fogjuk kiadni, mikor elénkbe terjesztendik. Adatott Diós-Győrött áldozó csütörtököt megelőző legközelebbi hétfőn, az úrnak ezer háromszáz hatvankilenczedik évében.* Itt nem lehet kétség, itt nincs helye commentálásnak, ez körülbelűl szentírás.
* Az eredetiből másolt oklevél után Podhradszky József fordítása szerint l. Magyarország czímerének eredete. Századok 1870 ápril hó.
Bocsánat tudós ellenfeleim, önöknek szent igazuk van! Én magam is elismerem, hogy az Anjouk kora nálunk czímertani szempontból legjobb kor, annak az okmánynak hitelességét kétségbe vonni pedig messziről sem szándékom, – de hát azért még sincs igazuk.
Nincs pedig azért, mert először is föltéve, de meg nem engedve, hogy ezen uralkodó alatt az országos czímer ezen alkatrésze öntudatosan, következetesen s minden egyes esetben úgy használtatott is, állításaimmal szemben még sem képez bizonyítékot. Az Anjouk alatt u. i. a pólyák a liliomos Anjou czímerrel combináltattak. Ennek a czímernek pedig kék lévén a mezője, az első vörös pólya nem vörössel, mint czímerünk mai formájánál, de kékkel találkozik. Különben is az éppen nem áll, hogy Anjou, sőt még specialiter Nagy Lajos-féle emlékeinken ne találnók a pólyákat ellenkező sorrendben is használva.
És ki tudja, bár ezt nem akarom határozottan állítani, nem bizonyít-e ez az okmány éppen az én állításom mellett. Nem ritka eset u. i. hogy az egyes uralkodók, az ország, vagy saját családi czímerökből 23adtak egyes jeleseknek vagy városoknak czímert. Ezt a czímeradományozást azonban rendesen úgy eszközölték, hogy valami különbség mégis legyen az eredeti, hogy úgy nevezzem anyaczímer és az ebből adományozott új czímer között. Így láttuk, hogy Imre is István főispánnak, mikor neki czímert adományoz, nem adja a családi czímerét képező arany oroszlán egészen, hanem annak csak felét. A föltevés tehát igen közelfekvő, ha valjon Nagy Lajos nem czélzatosan adott-e Kassa városának vörös-fehér pólyákat czímerűl, hogy megkülömböztesse az ország czímerének pólyáitól, melyek ezüst-vörösek.
Ennyit a pólyák színeiről. Most pedig áttérek azon kevésbbé lényeges ellenmondásra, mely a Történelmi Társulat választmánya Magyarország czímere tárgyában kiküldött bizottságának a czímertartóktól adott véleménye, – és az Országos Levéltárnak Magyarország és társországai czímereit megállapító dolgozatában ugyancsak erre vonatkozó javaslata között létezik.
Az előbbi u. i. mint azt már fentebb is említettem, azt tatja, hogy telamonokként két álló, az utóbbi pedig, hogy két lebegő angyalt kell tekintenünk. Mellesleg megjegyzem, hogy a heraldikai és genealogiai társaságnak az utóbb említett dolgozatról adott szakvéleménye is jónak látta e tekintetben nyilatkozni, még pedig egy egészen külön álláspontra helyezkedve. Ez a szakvélemény u. i. azt tartja, hogy a czímertartó két angyal sem nem áll, sem nem lebeg, hanem azok olykép lennének stilizálandók, hogy helyzetök valami legyen az állás és lebegés között. Nem tudom, ha valjon ez a nyilatkozat azért teszi-e reám az elvi kijelentés hatását, mert nagyon is határozottan van formulázva, vagy mivel a stylizálás inkább a szemnek szólván, a nehezebb feladatok közé tartozik az értelemnek szavakkal magyarázni meg azt, a mit teljes biztossággal csak a szem közvetíthet, de előttem úgy tűnik fel, mintha mind a két véleményt állítva tagadná, s az igazságot a középúton akarná elérni.
Nézetem szerint állás csak úgy képzelhető, ha van alap, a melyen ez véghezvitethetik. Ha az egész czímert talapzatra nem állítjuk, akkor ugyan mi felett állanak az angyalok? Nem bánom én, ha mindjárt felhő is az a talapzat, mert hát az angyalt az is megbírja, de ha már állaniok kell, akkor okvetlen kell valami támpontot adni alájok. Ha valaki azt mondja, hogy a fővárosi czímer telamonjai ágaskodnak, azt tudom érteni, mert azok megvethetik a lábukat azon az alapzaton, a mely az egész czímert tartja. De már ha például valaki az eszéki czímerben a magyar szent koronát tartó két angyalt talpra akarná állítani csak úgy egyszerűen, a mint ott vannak a czímer kék mezejében, az ellen már erélyesen tiltakoznék.
Miután pedig czímerünknek talpazata nincs, vagy hát nem bánom mondjuk úgy, valahányszor a czímer talapzat nélkül, mintegy a térben függve adatik elő, jogosult czímertartók csakis lebegő angyalok lehetnek. Hogy az angyalokat stilizálni kell, mint sok esetben a heraldika figuralis alakjait, azt én is megengedem. A stilizálás azonban korántsem leszen az által már eo ipso elérve, ha az angyalok helyzete valami leszen az állás és lebegés között. A redőzés, a testtartás, az arczkifejezés, a szárnyak állása és azoknak tollazata bő anyagául szolgálnak a heraldikus stilizálásnak s ezek igenis lehetnek, sőt kell is hogy legyenek stilizálva, de stilizálni magát a lebegést, – merész követelés.
Ezt a most kifejezett a priori következtetést s illetőleg ily módon elért ezen eredményt pedig nyomról-nyomra, lépésről-lépésre igazolhatom a kúforrásokkal, ú. i.
Nagy Lajos 1363-iki pecsétjének* előlapján a jobboldalon az Anjou czímerrel egyesített magyar pólyás czímerpaizsot alulról lebegő angyal tartja, magasra emelvén azt maga fölé karjaival. A czímernek talpazata nincs, tehát a lebegés ez esetben indokolt.
* Pray. Synt. Hist. Tab. II, Fig. 1.
Zsigmond 1397-iki pecsétjén* látjuk a brandenburgi sassal egyesített magyar pólyás czímert, felülről szintén egy lebegő angyal által tartva. A czímer a térben függve adatik elő, annak alapzata itt sincs, a lebegés tehát itt is indokolható.
* Pray i. h. Tab. X. Fig. 6.
Továbbá Erzsébet királyné (Albert neje) 1441-iki pecsétjén* lóhere vagy hármas ív alakú keretben egymás mellé támasztott két czímerpaizsot (jobbról a magyar pólyás czímer, balról Felső Ausztriáé) találunk a keret két alsó mélyedésében. 24Ezeket a czímereket is egy lebegő angyal tartja felülről, mert talpazata, támasztó pontja ezeknek sincs.
* Pray i. h. Tab. XI. Fig. 6.
I. Mátyás 1475-iki igen stilszerűen kivitt pecsétjének* előlapján pedig, jobbról a kettős keresztet, balról pedig a pólyákat tartalmazó külön-külön czímerpaizsokat alap hiányában szintén egy-egy lebegő angyal, – hátsó lapján pedig a nagyban kivitt pólyás czímert felűl egy, két oldalán pedig szintén egy-egy lebegő angyal tartja.
* Pray i. h. Tab. XV. Fig. 1.
A legeklatánsabb bizonyíték azonban az én véleményem helyes volta mellett II. Ulászló 1511-iki pecsétje,* mert ez a pecsét a czímertartókat mind a kétféle helyzetben s még azon fölűl egy harmadik félében is tünteti elő, mely helyzetek az általam adott indokolásnak teljesen megfelelnek. E pecsét előlapjának jobb oldalán u. i. a pólyás czímert egy angyal tartja maga felett, bal karjával magasra emelvén azt. Ez az angyal lebeg, mert a czímer-előadásnak alapja nincs. Hátsó lapjának közepét pedig egy, a magyar pólyák és a cseh oroszlánból combinált, talapzatra állított czímerpaizs foglalja el. S lám ezt a czímert jobbról és balról egy-egy ülő, felülről pedig egy a czímert háta megett álló angyal tartja.
* Pray i. h. Tab. XVI. Fig. 1.
Ime tehát itt rövid pár vonással tetemes időszakot átfutottunk, s valjon találtunk-e angyalt, mely a levegőben függve áll, másrészt pedig nem leltük-e meg az álló angyaloknál azt az alapot, mely nekik ezt a helyzetet lehetségessé teszi? S ha nekünk arra hogy ezt belássuk, nem elég az a természetes érzék, mely ezt az igazságot a régieknek megsugta, a történeti emlékek által támogatott szigorú logika dörgi azt fülünkbe.
Ez a legutóbb említett czímer azonfölűl, hogy indokolásomat pontról pontra igazolja, még egy más dologra is megtanít a mi figyelmen kívül nem hagyandó s ez az, hogy a czímertartó angyalok helyzetét meghatározni, vagy hogy helyesebben szóljak, egyszerűen és határozottan eldönteni azt, hogy az angyalok állanak-e, vagy lebegnek, nem szabad, – kivételével azon egyetlen esetnek, ha előbb határozat hozatnék a fölött, hogy a czímert talapzattal, vagy a nélkül kell-e használni. Mert a mint látjuk, még az ülő helyzet is teljesen jogosult lehet s data occasione az angyal ölébe is vehetné a czímert. De tovább is mehetünk, különösen ha tekintetbe veszszük azt az indokot, mely a czímertartók használatát megmagyarázza, és ha a most felsorolt pecsétekre támaszkodnunk szabad, – bátran mondhatjuk azt is, hogy az angyaloknak számát sem volna helyes egyszer s mindenkorra eldönteni. Éppen most láttuk, hogy a pecséteken mily változó számban használtatnak azok. Majd egy, majd kettő, majd ismét három ahhoz képest, a mint a művészeti előállítás követelményei által indokoltatnak, vagy a mennyiben reájok szükség van. Mikor a korona nem helyeztetik a czímerpaizsra s illetve, ha az a paizs fölött lebeg, akkor a két angyal rendesen a koronát tartja két felűl s a paizs czímertartók nélkül marad. Ez esetben szerintem sokkal helyesebb volna, ha két angyal jobbról és balról tartaná a paizsot, egy pedig felűlről a koronát. A három angyalra mind I. Mátyás 1475-iki, mint II. Ulászló 1511-iki pecsétje megalkotta a praecedenst, mely annál is inkább méltó a követésre, mert igen logikus.
Igéretemhez képest legyen szabad végűl áttérnem azon nevezetesebb és felötlőbb hibák és botlások rövid felsorolására, melyekkel országos czímerünk használata körűl a közéletben oly gyakran találkozunk.
Igen gyakori és úgy látszik a négy folyam hagyományos felfogására támaszkodó előállítás, mikor vörös mezőbe négy ezüst pólyát, vagy megfordítva, bár ez ritkább ezüst mezőbe négy vörös pólyát föstenek s ez által majd kilencz, majd hét pólyát nyernek.
Az sem ritka eset, hogy a mi hazai czímerünket s az osztrák sasos czímerpaizsot egymás mellé állítják, s aztán mind a kettőt szépen beborítják Szt. István koronájával. Meg vagyok győződve, hogy a kik ily ártatlan módon, persze tájékozatlanságból, juttatják hegemoniára édes hazánkat, rá tévén ezt a mi csakugyan speciális magyar államiságunk symbolumát a birodalmi sasra, – távol vannak minden beolvasztási törekvéstől, de hát hiába, a mi szemünknek mégis csak a maga helyén tetszik Szt. István koronája s hát már annak a sas fölött semmi, de éppen semmi helye nincsen.
Vannak azután a kik ismét a másik végletbe esnek. Ezek czímerünk használatának abba a sérelmes 25felfogásába szerettek bele, a mely a magyar czímert a sas mellére bigygyeszti. Ez az alárendeltséget jelentő használt, mely különösen a Habsburg házból származott királyaink érmein igen gyakran lelehető föl, mai napig fönn tudta magát itt-ott tartani, daczára annak, hogy a tényleges állapotokkal meg nem egyez és azokkal sértő ellentétben áll.
Az sem érdektelen, a mit a paizstartók használatában tapasztalhatunk. Nem sorolhatom fel a különféle nuance-okat, pedig ezekből is szép csoport áll, úgy az én, mint minden más figyelmes szemlélődő rendelkezésére, hanem csak a legkiáltóbbra hivom fel a figyelmet. Mint fennebb is említettem, gyakran egymás mellé állítva használtatik czímerünk és az osztrák czímer, s ilyenkor azután a mi czímertartóink, az angyalok, egyszerűen elhagynak és a mi czímerünket is az osztrák császári griffek karmai támogatják. De ha még ebben az esetben némi magyarázatát tudnám is adni a griffek provenientiájának, azt már azonban aligha tudnám indokolni, mikor magát a magyar czímert, ha t. i. az önállóan magában van használva, szintén az osztrák griffek tartják.
Ezen egy pár példával azt hiszem eléggé illustráltam azt a végtelen fogalomzavart, mely nálunk saját állami czímerünk felől létezik. Ha végig megyünk a főváros bármely élénkebb utczáján, egy kis helyes czímer-ismerettel fejünkben, vagy szükség esetén egy helyes czímer-leírással kezünkben, nem fogunk találni tán egyetlen czímert sem, melyben egy vagy más heraldikai hiba elő ne fordulna s ha én tíz esetet, persze tíz különféle specialitást mutatok fel ezekből, meg vagyok győződve, hogy más nekem húszat fog mutatni, pedig az állami czímert nem szabad senkinek felsőbbségi engedély nélkül használni. Mindennap olvashatjuk a hivatalos lapban, hogy egy vagy más egyénnek vagy intézetnek a czímer használata megengedtetik, – azt azonban sohasem hallottam, hogy az a felsőség, mely a czímer használatát engedélyezi, egyúttal revideáltatná is azt a czímert, melyet az illető tényleg használ. Helyes-e ez, jól van-e, hogy az intéző körök ezt a chaost ölbe tett kezekkel nézzék, azt minden önérzetes magyar hazafiúi itéletére bízom. Részemről azonban, valamint tudom méltányolni a lelkesedést, az odaadó buzgalmat, a törhetlen erélyt, melyet úgy a kormány közegei, mint az egyes hazafias egyesületek a magyarosítás terén napjainkban országszerte kifejtenek; ép úgy elitélem és soha helyeselni nem tudom a közönyt, ha azt a nemzet czímerével szemben tapasztalom. Nem, különösen akkor, ha az a czímer a mi hazánk czímere. Ez a czímer egy ezred éves szenvedés emléke, szent és féltékeny gonddal őrzendő annak minden részecskéje.
PÓSTA BÉLA.
