Anjoukori Okmánytár.
Anjoukori Okmánytár.
A Magy. Tud. Akadémia Történ. bizottsága megbizásából szerkesztette Nagy Imre m. akad, lev. tag. Harmadik 88kötet. (1333–1339.) Budapest 1883. 8° VI és 650 lap.
Nem hiszem, hogy túlozzak, mikor azt állítom, hogy a Magy. Tud. Akadémia kiadásában vagy aegise alatt megjelent összes oklevéltárak és oklevélgyűjtemények között a Nagy Imre szerkesztette jelen kötet a legjobb, legszabatosabb s leggondosabb kiadású. Örömmel kell constatálnom, hogy már Nagy Imre is eltért (mint Géresi a Károlyi-codexnél) a régi, mondhatnám mint a németek mondják: Schlendrian, editionalis módszertől, s a tudomány s a szaktekintélyek helyes álláspontjára helyezkedve követi az újat. Persze, hogy óriási fáradság, becsületes türelem s tárgyszerető gondosság kelle ahhoz, míg annak a pár tuczat másolónak különféle methodusok (vagy jobban mondva: «rendszernélkülvalóságok») szerint készült, vagy túlhű vagy kevésbé kifogástalan copiáit egy uniformisba bujtatni, a sokféle variatiójú orthografiát a használó szemének kellemes egalirozásba hozni lehetett; de éppen ez a jó szerkesztő egyik főgondja. Mert a mint kötelessége a redactornak arról felelni, hogy a felölelt anyag a kitűzött keretbe való; a mint tartozik azért jótállani, hogy a közölt materiának belértéke megvan; a mint debituma, hogy minden egyes oklevélmásolat szövege hű és hibátlan legyen: éppúgy elvárják nyugoti szomszédainknál (persze nem zugeditorokat s apro provincialis nagyságokat értek) a szerkesztőtől azt is, hogy az oklevél-kiadás tudományosan immár elfogadott principiumai szerint adjon egyenlő alakot, tiszta, egyforma ruhát kiadványaira. Ha az életben a magyar közmondás szerint a ruha tisztesség: az oklevelek editiójánál, a diplomatika principiumai szerint, jó másolatok gondos egyenlő ruhája logice gondolkodó főre mutat.
Az elvek, miket N. I. a kiadásnál az oklevelek orthografiájára s külső megjelenésükre, egyszóval arra vonatkozólag követett, a mit a nyomda reproducál, igen-igen egyszerűek. Legelső a fölösleges nagy betűk kiküszöbölése. Ezekkel csak pont után s tulajdonneveknél találkozunk. Mily visszásságoknak, mily komikus ellenmondásoknak vágta útját e végtelen simplex elv alkalmazása által a szerkesztő, ezt akárhány példával lehetne eddig megjelent oklevéltáraink gazdag tárházából illustrálni; de én most, mert már másutt nem egyszer tettem, el akarom a példálózgatást kerülni. – Másik szabály, minden betűnek a maga helyén való alkalmazása, azaz az észszerű orthografia, úgy mint azt a humanisták megállapíták. Kivételt csak ott szenvedhet (mert nem okvetlen kell hogy szenvedjen) a szabály, ahol a hangoztatás s a kornak általánosan elfogadott szokása ily kivételek alkotását megengedik.
Vagyis hogy példával világosítsam a dolgot: az ü-k helyett v-t vagy w-t és megfordítva, vagy az i-k helyett j-t (ezen a latin abc-ben ismeretlen, csak belopott betűt) sohasem alkalmaz N. I. s a tudomány mai színvonalán álló bármely editor; míg ellenben a hangoztatásra s a középkor szokására való tekintettel az ae és oe helyett egyszerű e-t, a tia, tium és rokon szótagoknál a t helyett c-t lehet (de nem szükség) alkalmazni csakhogy az egyszer elfogadott elv következetesen legyen keresztülvive mindvégig, s az egyik a másikkal ne variáljon, a harmoniát ne rontsa. E második szabály alól általánosan elfogadott s nem facultativ kivételt tesznek a tulajdonnevek, mert ezeket nyelvi és egyéb szempontokból teljesen betűhíven kell visszaadni, a mint N. I. is cselekvé. – Egy harmadik tétel vagy szabály a logicus mondatjelzés keresztülvitele. Itt szoktak különösen régi oklevélgyűjtemények igen sok kellemetlen következetlenségbe esni a «hűség» rovására. Feledik azt, hogyha csak a hűséget s nem egyszersmind a józan észt keressük: akkor legbölcsebb és legegyszerűbb dolog az oklevelek szövegének a sajtó által való reproductiója helyett hatalmas facsimile-füzeteket adni, a sajtó helyett a fényképészt vagy egyéb, photo-chromo- és typotechnicust igénybe vennie. Igaz ugyan, hogy ez nem lesz oklevéltár, hanem hasonmásgyűjtemény; de mindegy; mert annak az istenadta hűségnek eleget tettünk. A ki azonban logicus rendszeren alapuló oklevéltárat akar szerkeszteni, az a szöveg s az értelem hűségére nézzen; alkalmazza a mondott szabályokat s ezek harmadikáúl a józan – okszerű mondatjelzést, mint az e kötetnél is alkalmaztaték; inkább kevesebbet, mint többet használván a virgokat s egyéb jeleket, mert azok sűrű alkalmazása (mint Géresi a Károlyi-codex első kötetének előszavában igen helyesen megjegyzi s mint arra Horvát Árpád a diplomatikai írástan alapvonalai illető szakaszában hivatkozik) inkább nehezíti mint könynyíti a diplomák legtöbbször ugyancsak elfacsart stiljának megértését s használatát.
Ez a három essentialis szabály a bölcsek köve; oly végtelen könnyűnek, egyszerűnek látszik, mégis mily nehéznek kell lennie, hogy nálunk fehér holló a ki alkalmazza. De N. I. ezt tette s ezzel adott olyan oklevéltárat, melyet a németek és francziák mellé bátran oda merek állítani. Őszintén sajnálom csak azt, hogy magában az előszóban mind ama szép elvekről, melyeket a gyakorlatban oly szigorú következetességgel tudott a szerkesztő keresztülvinni, pár theoretikus szó nincsen, mert a második kötetben olvasható pár szó ki nem elégítő. Ez nem árt vala, sőt igen szépen fogott volna gyümölcsözni. Mert ha mi birálók hangsúlyozzuk alig vagy tán nagyritkán olvasott birálatainkban azokat a principiumokat, 89az ugyan a legtöbb esetben elhangzik. De ha N. I. teszi ezt, annak okvetlen hatása lesz s e hatást még fokozza az a körülmény, hogy, az Akadémia adván ki az oklevéltárt, N. I. illető fejtegetései olybá vehetők volnának, mintha maga az Akadémia ád vala programmot arról, a mint a jövőben kivánja az editiók eszközlését.
Az Anjou-codex e harmadik kötetének editiója tehát határozottan jó. Ebből azonban nem következik az, hogy egyben-másban egy piczikével jobb nem lehetne, e comparatióban csak minimalis különbséget óhajtván jelezni, mert észrevételeim apróbb hiányokra fognak vonatkozni, miknél inkább a tollat, mint a toll gazdáját okozom; vagy a mennyiben egy valóban nagy hibára fogok utalni, ez olyan, melyről a szerkesztő, a kinek az Akademia marche-routét írt elő, csakugyan nem tehet.
Fölütöm a kötetet s a 125. lapon a 91. sz. oklevelet találom, mely így kezdődik: «..capitulum ecclesie Posoniensis.» Mindenki tudja, hogy a két, egymásután fekvő pont a capitulum szó előtt azt jelentené, hogy e szó: Nos, kimaradt. Ilyen helyeken, a hol t. i. egy általunk tudott, ismert vagy oly szó maradt ki, melyet helyes gyanítással pótolhatok, a külföldön ezt a szót kiírni szokás, és pedig jeléűl annak, hogy az az oklevélben vagy kimaradt, vagy elrongyollódás stb. miatt nem olvasható, szögletes zárjelben. Lenne hát a 91. számú oklevél kezdete: [Nos] capitulum stb. Ha csak megközelítő értelmű szóval birom pótolni a hiányzó szót, akkor a szögletes zárjelbe tett szó után egy kérdőjelet tehetek. E 91. sz. oklevél példája más két kérdést vet föl elénkbe. Az egyik az: vajjon jól van-e, hogy a kötet szerkesztője minden kimaradt szó helyén pontozásokat használ? Ez nem jól van. Kétféle kihagyást kell megkülönböztetnünk. Egyik fajta az, mely kihagyás azért, mert az oklevélben bármi okból (elmosódás, szakadozottság) nem olvasható valami. Ha ezt pontozással jelzi a szerkesztő, akkor azt a másik fajta kihagyást, mely a szerkesztő akaratán állott, mikor t. i. az oklevelek elején a közönségesen ismert formulákat kihagyta, nem pontozással, hanem rövid vonalokkal (– – – –) kellett volna jeleznie. Megjegyzem, hogy e kifogás nem hajánál fogva előhúzott, mert a mondott két eset egyike vagy másika minden egyes oklevelében a kötetnek előfordul. – A másik kérdés, mit az idézett oklevél eszünkbe juttat, az, hogy különbséget kell tenni a zárjelek között is. Rendesen csak ott használunk kerek zárjelt ( ), a hol az oklevélben is zárjelek közt van az illető passus, azonkívül közbetoldott megjegyzéseknél, pl. (így), – a mint ezt a szerkesztő is helyesen tette. Szögletes zárjeleket az általunk kiegészített, kipótolt, az oklevélben magában bármi okból csonka vagy nem olvasható passusok reproductiójánál.
Egy újabb kérdésem vagy megjegyzésem az volna, hogy mit jelentsenek a dűlt betűkkel szedett szavak mint péld. a 29., 98., 112., 183. számú oklevelekben? Ezeknek csak akkor van helyük, ha az oklevél szövegébe valami megjegyzést told kerek zárjelek (l. föntebb) közt a szerkesztő vagy a másoló, mely esetben a betoldott, zárjel közé teendő szavak dűlt betűkkel szedendők, részint hogy megkülönböztessenek a többi szövegtől, esetleg az oklevélben is zárjel közt előforduló betoldástól, részint hogy egyáltalán föltünővé tétessék a betoldott megjegyzés. A miként hát a fönt idézett 4 oklevélben a dűlt betűs passusok ilyen megkülönböztetése nem szükséges; épp úgy kellett volna másrészről a 174. lapon (125. sz. okl.) a négy alsó sorba történt szerkesztői betoldásokat dűlt betűvel szedetni. – Föltéve, hogy valamit akár diplomatikai, nyelvi, historiai, akár más szempontból (pl. a 259. számú oklevél, 380. lapon alól e szó: tanya s más egyebek) ki akar a szerkesztő a közlött oklevél szövegében emelni, nagyon helyes, ám tegye; arra való a ritkított betűvel való szedés. Azonban itt, és már előbb is, kérdezhetné valaki, mi jogosít föl engem arra, hogy itt szögletes, ott kerek zárjelt, emitt dűlt, amott ritkított betűt praescribálok, mint valami orvos betegének, a szerkesztő elé? Erre én azt felelem: isten ments; én ebben is csak a nálunk előbbre haladt külföldi szakirodalomra hivatkozom, melynek példáját, ha észszerű, nem árt követni, s mivel ott bizonyos conventio jött létre, bizonyos szabályok fogadtattak el ily apróságokra nézve is a tudós világban: nem látom át, mért kelljen éppen nekünk elzárkoznunk a conventiók elől. Elég baj, hogy más körülmény, melyről az Akadémia tehetne, minket zár el, illetőleg publicatióinkat zárja el a külföld használatától – a miről később szólok. – Persze hogy az efféle dolog nem esse rei s az oklevéltár és a szerkesztő érdemére s értékére semmi árnyat nem vethet; mind a mellett mert ordo est anima rerum s a logica az ilyen apróságokban is nyilatkozik, el kellett mondanom.
Valamivel figyelemreméltóbb az a körülmény, hogy a különben, kitünő regestákban nem találok következetességet abban, a mint a «fi» suffixum a tulajdonnevek után ragasztatik (pl: Gabrianfi, Mátyusfi stb.) vagy ugyanazon vérségi kötelék birtokviszonynyal (Tamás fia, stb.) fejeztetik ki. Minthogy a Péterfi, Mátyásfi stb. képzésekkel olyan családneveket alkotunk, melyek tán sohasem léteztek s általuk a genealogus itt-ott esetleg tévútra is vezettethetik: indítványoznám, maradjunk ugyan a birtokviszonyos képzésnél, de írjuk össze a két szót, a mi a mellett 90hogy jó magyaros zamatú képzést ád, anynyiban is hasznos, hogy könnyebben emlékezetünkbe vésődik. Azaz mondjuk: Péterfi Pál resp. Péter fia Pál helyett: Péterfia Pál; Mátyusfi Tamás, resp. Mátyus fia Tamás helyett Mátyusfia Tamás. Ha ez általánosan elfogadtatnék, egy stereotyp diplomatikai műkifejezéssel lennénk gazdagabbak.
Fölemlíthetném még, hogy némely regestát bővebbnek szeretnék tudni, hogy a mint néhol valóban kitünő topografiai jegyzeteket adott a szerkesztő, épp úgy adhatott volna másutt is akár ily helyrajzi, akár történeti fölvilágosításokat. Mennél több, annál jobb; mert a használónak a használatot megkönnyíti.
Végre ez aprólékos észrevételek után nem hagyhatom megjegyzés nélkül azt a helytelen takarékosságot, mely (bizonyára az Akadémia részéről abban nyilvánul, hogy tartalommutató e kötethez sincs mellékelve. Kérdem én: vajjon érdemes-e azért a pár forintért, mibe ily tartalommutató kerül, a könyv használatát a jelen s a jövő nemzedéknek megnehezíteni, a kutatóval a drága időt vesztegettetni azáltal, hogy azért a mit, 5–6 lapot átfutván a tartalommutatóban megtalált volna, most 600-on fölül való lapot kénytelen forgatni? Az ilyen takarékosság is csak olyan, mint az, a melyre a józaneszű magyar azt a közmondást fabrikálta, hogy: fösvény többet költ. A Név- és Tárgymutató már nem hiányzik; noha egészen nem felel meg czímének; mert a nevekre nézve igen gondos; de ha tárgy szerint keresünk valamit, pl. tudni akarom: van-e a kötetben valami oklevélhamisításról szó? (pedig van ám), azt ugyan hiába keresem. Továbbá okadatolatlan takarékosság s nem is hiszem, hogy a szerkesztőnek valami nagyon tetszett légyen, azon rendelkezése az Akadémiának, mely a kir. czímeket s a közönségesen ismert formulákat kihagyatta. Persze, a historicust ez a dolog kevesbé érdekli; annak ez nem kár; mert ő csak az esse rei-t keresi. De jöhet ám idő nálunk Magyarországon is, mikor a diplomatika theoreticus művelése tért hódít s akkor az a jövő nemzedék keservesen érzi majd e «testcsonkításokat.» Azért jó volna ily, mondhatnám örök s nem ephemerértékű vállalatoknál a jövőre s ily kicsinységekre is gondolni.
Van egy másik hátrány is e kötetnél, a melyről a szerkesztő ismét nem tehet, de a mi fölötte fontos; mert mint föntebb említém, ez az egyedüli oka annak, hogy oklevél-publicatióinkat a külföld nem ismeri, s míg belőlük félezer példány hever az Akadémia magazinumában, a külföldi szakemberek kezén alig egy-kettő, vagy éppen egy se forog. – E körülmény az, hogy azok a szerencsétlen regesták csak magyar nyelven vannak szerkesztve. Remonstráltam már én ez ellen élőszóval is, s akkor azt kaptam válaszúl egy fölötte tisztelt tagjától az akademiának, hogy az Akadémia magyar intézet, s a ki használni akarja editióit, tanuljon magyarul. – Őszintén megvallom, ez a válasz nekem sehogy sem tetszett, s a válaszadó iránti respectusomat nem növelte... Hiszen tudom én, hogy a Magy. Tud. Akadémia föladata a magyar nyelv mívelése s a tudományoknak magyar nyelven való terjesztése. De gátolja-e az Akadémiát e föladata teljesítésében az: ha munkálkodását nemcsak a mi, hanem a külföld számára is értékesíthetővé, ha munkálkodása gyümölcsét nemcsak a bel-, hanem a külföldi szakkörök előtt ismertté teszi? Ám maradjanak a magyar regesták, de adjuk ugyanazokat latinul is – a tartalommutatóban. Így lesz tartalommutató is. Így mind a két kivánságnak eleget teszünk s nem fog a német vagy franczia tudós szent borzalommal elfordulni attól a codextól, melyet most, hogy használhasson, eleitől végig kellene olvasnia – s nem lapoznia. Ilyen bolond embert – sit venia duro verbo – még a jó svábok közt sem ismerek.
Különben elég ebből ennyi. A mint az editio módszerénél győztek az új helyes elvek; éppúgy – erős hitem – hogy megérem én még azt az időt, mikor latin tartalommutatóval ellátott oklevéltárat, – tán éppen az Anjou-codex negyedik kötetét – fogok üdvözölhetni e füzetek hasábjain.
Most a kötet tartalmának ismertetésére térek át. A testes kötet 408 darab oklevelet hoz az 1333–1339 közti időből. Ez oklevelekben van ugyan történeti értékű materia is, de mégis legtöbb birtokviszonyokra s egyéb jogügyekre vonatkozik, úgy hogy a jogtörténész s a provincialis topografus aránytalanúl gazdagabb bányára talál e kötetben, mint akár a politikai, akár a mívelődés-történet munkása.
A genealogus megelégedéssel fogja látni – a mire e füzetek olvasóinak s különösen a szakembereknek figyelmét fölhívni kötelességem – a Csanád nemzetség, illetve Thelegdy család nemzedékrendét, melyet a 252. sz. oklevél melléklete gyanánt Nagy Imre a 372. lapon állított össze. Azt hiszem, más nemzedékrendek is öszszeállíthatók s pótolhatók e kötet okleveleiből.
A historikust, a culturtörténészt s a jogtörténet mívelőjét érdekelni fogják a Bazarád s a ráczok elleni hadjáratokra (125. és 408. sz.), Zách Feliciánra s családjára (99. és 406. sz.), a különféle telepítésekre és szabadalmakra (38., 59., 60., 131., 158., 375. és 384. sz. s egyéb), a bányamívelésekre (226., 320., 377. stb.), a hajósok, nyeregjártók, aranymívesek, királyi szakácsokra (213., 223., 288., 339. stb.) házassági szerződésekre (33. sz.) s más egyebekre vonatkozó, fölötte tanulságos oklevelek, melyeket egyenként természetes, hogy nem sorolhatok elő.
91A diplomatikus örömmel fogja üdvözölni a pápai okleveleket, melyeket Stachovics Remig, ez érdemdús benczés bocsátott Nagy Imre rendelkezése alá.
Egyszóval attól a sujtásos mentétől kezdve, melynek elemelésével vádolta Szabolcsmegye előtt laskodi Sungfia János jákói Kozmafia Miklóst (202. sz.), egész a Kelemenféle pápai adókig (300. sz.) vagy Károly király amaz okleveléig, melyben a Gutkeled nemzetségből származott Bereczk fiainak hűségük jutalmáúl megengedi, hogy az ecsedi lápon várat építhessenek s azt «Hűség»-nek nevezhessék (Volumus ut castrum vel municio predicta in perpetuam memoriam fidelitatis predicte Fidelitas, quod in vulgari Hywseg dicitur, ab ommibus et ubique nominetur) – a legkülönfélébb s legérdekesebb darabokkal találkozunk e kötetben.
Azonban tán e füzetek olvasóit, a diplomatikust mindenesetre, leginkább fogja érdekelni egy fölötte nevezetes oklevél-hamisítás. Bőven van elmondva a hosszú oklevélben a szigorú, körülményes és igen lelkiismeretes vizsgálat. Mivel ehhez hasonlót pápai itéletlevelekben igen, de hazai okleveleink közt alig találunk, legyen szabad rája az arányosnál több szót vesztegetni.
Az oklevél a 171. számú a 251. lapon Pál országbirónak 1336. február 23-dikán Visegrádon kelt itéletlevele.
Merklinfia András azt állítá, hogy Hench mosonyi comes adománya és hagyománya következtében joga van ennek birtokai felére, s e végből Henchfia János budai várnagy ellen keresetet támasztott, ezt különféle oklevelekkel támogatván, u. m. Robert Károly királynak a nagy és gyűrűs pecsét alatt kiadott oklevelével, magának János mesternek kétpecsétű, a budai s fehérvári conventek által kiállított okleveleivel. A király e követelés elintézése czéljából a budai káptalannak írván, Andrást személye elé idézte 1336. január 8-dikára; majd január 20-dikára halasztatván az ügy, Miklós mesternek, János budai várnagy fiának ügyvéde László mester a királyi levél előmutatását kérte, melyet mint 1331. évről kiállítottat a budai káptalan átiratában elő is mutatott András úr. E levél azt tartalmazá, hogy Druget nádor és János mester a maguk és János fia Miklós mester, továbbá Andrásunk nevében azon kérelemmel járultak a királyhoz, engedné meg Jánosnak Andrást fiáúl, Miklósnak pedig ugyancsak Andrást testvérűl fogadnia, hogy birtokaikon egyenlőn osztakozhassanak s az egyik örökös nélküli halála esetén az életben maradt másik örököljön. A király e kéréshez beleegyezését adta volna.
László mester, az ügyvéd, éppenséggel nem elégedett meg a transsumptum fölmutatásával, hanem az eredeti betekintését követelte; mely kérésnek azonban többszöri sürgetés daczára sem akart András úr eleget tenni, mindaddig, míg a király őt erre nem kényszeríté, mikor is aztán Pál országbiró előtt az eredetit bemutatta Andrásunk. – László mester, az ügyvéd, alig tekintvén meg a levelet, kimondá, hogy az «se parancsából, se tudtával a királynak, se közbenjárására a benn megnevezett ország zászlósainak nem adatott ki, hanem csempészett és hamis.» E gyanításra fölháborodott Andrásunk azt követelte, hogy az oklevél a király s az ország zászlósai elé vitessék, hadd bizonyítsák azok annak valódiságát. András e követelésének engedni kelle, s az oklevelet a királynak Andrásunk Tamás erdélyi vajda, Péter bácsi prépost s a kir. kápolna ispánja és titkos kir. titkár, továbbá István mester kir. magánjegyző és Ugali Pál országbirói protonotarius jelenlétében bemutatta. De vesztére. Mert a fölség úgy találta, hogy az oklevél nekie «se parancsából, se tudtával, se tanácsából nem kelt s a benne foglalt intézkedés az ő jelenlétében nem történt.» Azért az oklevélre nyomott gyűrűs pecsét «köriratát s vésetét, súlyát és kerületét megmérette», a mikor kisült, hogy a pecsét úgy köriratában, mint kerületében a kir. pecséttől különböző, mert azokat a betűalakokat, melyek az igazi pecsétben a K betűt körülveszik s teljesen jól láthatók, András úr oklevelének pecsétjén bizonytalan, számszerű czifraságok helyettesítik. Kitünt továbbá, hogy Andrásunk pecséte kisebb kerületű a kelletinél.
Nehogy azonban Andrásnak panaszra legyen oka, bár a király kijelenté, hogy pecsétgyűrűjét mindig újján hordozza s az ő tudta és parancsa nélkül azzal semminemű oklevelet nem pecsételnek; mégis odafordult magán (specialis) jegyzőjéhez, István mesterhez azon kérdéssel, hogy tán ő írta s állítá ki a király tudta nélkül az oklevelet. De István mester is határozottan kijelenté, hogy sem ő, sem jegyzője nem tudnak róla. Még nagyobb bizonyság kedveért Péter prépost, a kir. kápolna comese s Ugali Pál, az országbirói protonotarius is fölszólíttaték véleménye nyilvánítására; de ezek vallomása is kedvezőtlen volt Andrásunkra, miután egész határozottan állíták, hogy ők úgy a kir. jegyzők, mint a kir. udvarban tartózkodó ország zászlósai jegyzőinek írását ismerik, az a levél pedig ezeknek egyike által sem állíttatott ki.
Ennyi bizonyság elég lett volna András mester elmarasztalására. De a vakmerőség, melylyel ő azt a hamis oklevelet a király elé merte vinni, még aprozóbb, detaillirtabb vizsgálódást tett szükségessé s azért noha a király át volt hatva a hamisítás tudatától, mindazáltal mivel az oklevélben arra történik hivatkozás, hogy az ország zászlósai előtt, azok közbenjárására adatott 92ki: elhatárzá a király az oklevelet azoknak is megmutatni; talán csak emlékezni fog rá egyik-másik, ha Andrásért csakugyan közbenjárt. Hiszen nem is oly régen, csak 2 év előtt történt volna a dolog. – A király parancsából hát bemutatta Pál országbiró az oklevelet Demeter kir. tárnokmesternek, Tamás erdélyi vajdának, Pál királynéi tárnokmesternek, Thatamér fehérvári prépost kir. udv. vicecancellárnak, János veszprémi prépostnak, a királyné vicecancellárjának, Istvánfia Miklós mester zalai ispánnak, Lachk mester fia Imre, kir. lovászmesternek s nyitrai ispánnak, Tamás szerémi ispán és kir. ajtónállók mesterének, Magyar Pál gímösi várnagynak, István pilisi ispánnak és visegrádi várnagynak, végre Bajmoki Gilet fiai Miklós- és Jánosnak, mint a kik a királyi pecsétet jól ismerik. Azonban a vizsgálat eredménye teljesen egyezett az előbbiével. Egyik se tudott az oklevélről, egyiknek a notariusa se készíté azt, egyiknek jelenlétében se törtónt az oklevélben foglalt intézkedés.
A dolog így állván, az országbiró hamvazó szerdára rendelé a pörös ügy befejezését. De a ki nem jelent meg, az András úr volt, «suarum pravitatum non modicam habens confidenciam.»
A csalás világos volt, a hamisítás bebizonyított tény. «Mi azért – mondja az országbiró – kik a legfőbb biró kegyelméből s a nagyjeles király Károly akaratából az ő itélőszéke élén állunk, a kir. korona fenségével s a mi magunk birói tekintélyével szemben elkövetett gonosz csalás- és ravasz hamisításért Merklinfia Andrást, mint hamisítót, az igaz ügy árulóját, illő büntetéssel sujtottuk s összes vagyonát két részben a magunk birói kezébe, harmadik részében pedig a panaszló s megsértett fél Miklós mester kezébe háramlottnak jelentettük, nehogy mások az idők folyamában hasonló gonosztettre vetemedjenek».
Érdekes e hamisításnál még az is, hogy noha az András producálta oklevél a kir. nagy pecséttel is meg volt pecsételve s ezt az itéletlevél elején az országbiró ki is jelenti (mediantibus litteris sue regis excellencie maiori et annulari sigillis… sigillatis): mind a mellett annak a nagy pecsétnek vizsgálatáról szó nincs az itéletben. Tán az a nagy pecsét valódi s nem hamisított volt? Ha igen: akkor szabad a föltétel, hogy a mint az a német császári cancelláriában is megtörtént,* az oklevelet magában a kir. cancelláriában hamisította, illetőleg jogtalanúl kiállította egy olyan hivatalnok, a ki a nagy pecsét nyomójához hozzáférhetett; míg ellenben a király újján hordott pecsétgyűrűt, nem tudta megkaparítni. Lehet, hogy az ily módon szerzett, a valódi nagy pecsétnyomóval ütött pecsétű levelet, bolond észszel nem tartotta elégnek Merklinfia András és a hamisító cancelláriai hivatalnok tudtán kívűl egy imitált gyűrűs pecséttel akarta az oklevelet még valószinűbbé tenni; de éppen ezen vesztett rajta; míg ellenben ha megelégszik a nagy pecséttel, ügye másként dülhet el.
Erre nézve Zimerman hoz a Mittheilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung 2. kötetében igen érdekes példát Zsigmond idejéből, melynél maga a birod. vicecancellár hamisít Lauenburgi Henrik herczeg rábeszélése folytán a herczeg számára oklevelet.
Nem tagadom különben, hogy nekem egy körülmény határozottan föltünik. Az, hogy a registrumokra, a kir. könyvekre nem történik hivatkozás; hogy mindenekelőtt itt nem nézett utána a király s csak ha az oklevelet itt bevezetve nem találja, fordul a pecsét vizsgálatához. Mi lehet ennek az oka? Ha voltak kir. könyvek: azokból ily oklevelek bevezetése nehezen maradt el. Noha másrészt bizonyos, hogy még a pápai registrumok sincsenek, ez időben kifogástalanúl vezetve. (L. Diekamp. Die neuere päpstliche Literatur. Görres-féle folyóirat, idei folyama.)
Egy másik körülmény, a mi szintén föltünt s esetleg tanulságos, a következő: Pál országbiró elősorolja mind azon országnagyokat, a kikre mint közbenjárókra s a királyi engedély adásakor jelenvoltakra a hamisított oklevél hivatkozik, s kiknek az oklevelet ezért kir. parancsból be is mutatta az országbiró. Összehasonlítván e névsort azon névsorokkal, melyeket kir. okleveleink, a datum után (...ecclesias Dei gubernantibus és officia tenentibus) fölmutatnák, a hol a primáson kezdődik az egyháziak s a palatinuson a világiak lajstroma; továbbá tudván azt, hogy a mi okloveleinkben az intercessorokat rendesen ki nem teszik, hanem a mondott lajstrom csak azt jelenti, hogy ebben az időben ez volt primás stb., ez meg palatinus stb: kérdés, vajjon Robert Károly idejében nem volt-e cancelláriai szabály, bizonyos esetekben legalább, csak olyanokat nevezni meg az ország előlelőségei közül az oklevélben, a kik valóban jelen voltak annál a királyi actusnál, melyről az oklevél kiadatott? Azt hiszem, nem hálátlan thema volna a dolognak kissé utána tekinteni.
Végre nevezetes ez itéletlevélben, hogy a hamisító nem bűnhödik fejével, csak vagyonával. Van a kötetben egy másik hamisításról is szó (401. sz. 609. lap; 1339-ből), hol már jelezve van az oklevélhamisítók fej- és jószágvesztésre itéltetése. Ez eset azonban diplomatikai szempontból nem bir érdekkel.
Ezzel befejezzük e kötet bírálatos ismertetését. Meg vagyunk győződve, hogy észrevételeinket a nagyérdemű szerző nem veszi rossz néven, sőt ügy- és tárgyszeretetünk folyományaként méltatja.
KÁROLYI ÁRPÁD.
