Oklevél-hasonmások gyűjteménye. (XI–XV. század).
Oklevél-hasonmások gyűjteménye. (XI–XV. század).
Melléklet Horvát Árpád oklevéltani jegyzeteinek második füzetéhez. 26 rézmetszetű tábla. Budapest, 1883. Ára 5 frt. Kiadja az Eggenberger-féle könyvkereskedés (Hoffmann és Molnár).
87Általános örömet keltett a szakkörökben úgy, mint az érdeklődő közönség között, midőn ezelőtt három évvel Horvát Árpád, egyetemünkön a diplomatikának rendes tanára, «Oklevéltani Jegyzetei» első füzetét közrebocsátotta. Szerző ugyan egyetemi hallgatói számára készült vezérfonal formáját adta munkájának, a mi lehetetlenné tette, hogy egyes tárgyakra bővebben kiterjeszkedjék, ez azonban a legkevésbbé sem szolgált arra nézve akadályúl hogy ne legyen elég támaszpontunk szerzőnek a tudomány egész körére kiterjedő széles ismeretét, éles biráló és összehasonlító tehetségét teljesen átlátnunk. De nem elég ennyi. Szerző munkájának csekély terjedelme mellett is módját tudta ejteni művének oly kútfő készlettel ellátására, a minőt sokkal nagyobb terjedelmű munkáknál is csak kivételesen találunk.
Ezek után természetesen általános volt az óhajtás, vajha a munka további füzetei is – és pedig mentűl előbb – megjelennének. Három évig vártunk. Már-már aggodalom fogta el lelkünket, hogy közönségünknek a tudomány iránt ma még csekély érdeklődése következtében, anyagi okok lehetetlenné teszik az «Oklevéltani Jegyzetek» megjelenését. De kellemesen csalódtunk. Ime előttünk van a második füzet, mely a «diplomatikai irástan»-nak van szentelve.
E füzet egészen megfelelő folytatása az elsőnek. Ugyanaz a rendszer, ugyanazon előadási mód: a tárgynak rövid, de jellemző előadásban nyujtása s az óriási igazoló és fölvilágosító kútfő s irodalom készlet.
Az első fejezetben az irástannak, mint a diplomatika részének, ebben elfoglalt helyzetét vázolja. A következőben az írás eredetéről szól, nemcsak a latin íráséról, hanem általánosságban. Nem mulasztja el e helyt hallgatóit arra figyelmeztetni, hogy az assyrologia legújabb kutatásai szerint, az első szótagírásnak turáni fajból származott nép volt a föltalálója.
A következő fejezetben a latin betűk osztályozásáról szól. Behatóan tárgyalja, mily különböző nézetek uralkodnak erre nézve és párhuzamba állítja egyrészt a német, másrészt a franczia és olasz diplomatikusok és palaeografusok nézeteit, s eltérő s ez által annak teljes ismerete nélkül zavarra könnyen alkalmul szolgálható terminologiáját.
Következik a magyarországi oklevelek írása a középkorban. Folytonosan összehasonlítgatja a hazait a külföldivel, a mi, valamint a következő az ortographiáról, oklevelek olvasásáról és írásáról, nem különben publikálásáról – egyik legérdekesebb részét képezi a munkának, a legfényesebben tanusítva szerzőjének széles ismereteit és nagy ítélő tehetségét.
A rövidítésekről (brachygraphia) szóló fejezet képezi e füzetnek gyakorlati szempontból legfontosabb részét. Szinte csodálkozunk ugyan első tekintetre, az e tárgynak szentelt kis téren, de átnézve látjuk, hogy mindaz a mi lényeges, a mi jellemző, föl van benne ölelve: a többit pedig úgyis csak a gyakorlat szerezheti meg.
Ezután a mondatjelekről, nemzeti írásokról majd az írás anyagáról értekezik. Az utóbbi czikkben legfontosabb, honnét kezdve kénytelen nálunk a hártya a használatot a papirossal megosztani. Legrégibb papir-oklevelek: az országos levéltáré 1319-ből, s a pannonhalmi apátság házi levéltáráé 1306-ból, mely utóbbihoz ugyan némi kétség fér.
A munkához két függelék van csatolva. Az első az oklevelek nyelvéről szól. Ebben igen talpraesetten fejtegeti, miért és mikép használtatott a középkorban a latin okleveles nyelv gyanánt a nélkül, hogy hivatalos nyelv lett volna. A középkori latinság ismertetésénél igen helyesen utal arra a körülményre, hogy e nembeli általános nyugoti munkák nem elegendők arra, hogy a magyar kutatót mindenben kalauzolják. Vajjon mikor érjük meg azt, hogy ezen igazságból a következtetést is levonják?
A második Schönemann «Elementar Alphabet»-jének, (mely e füzethez is csatolva van), ismertetése, és pedig nehány bevezető sor után az eredeti német szöveggel. Szerző eljárása okául azt hozza föl, hogy nálunk a diplomatikai műnyelv még fejletlen, de legyen szabad megjegyeznünk, hogy mi éppen szerzőt tartanánk – úgy is mint a diplomatikának a legapróbb részletekig ismerőjét, úgy is mint minden ízéig magyar embert – leginkább képesnek e nehézség leküzdésére.
E füzethez egész atlasz van oklevél-hasonmásokból (11–15. század) mellékelve. Ugyanazon clichée-k után készültek, a melyek után Horvát István ugyanez okleveleket egykor a «Tudományos Gyűjtemény»-ben közzé tette. Valóban nagy szolgálatot tett Horvát Árpád ezek közrebocsátásával a szakértő és szakkedvelő közönségnek, mivel e gyűjtemény úgy összeválogatás, mint kiállítás szempontjából sokkal drágább külföldiekkel is kiállja a versenyt, s aránylag olcsó ára mellett szerényebb igényű emberek által is megszerezhető, ez idő szerint pedig hazánkban a maga nemében egyetlen.
Kivánjuk, hogy közönségünk mind általánosabb rokonszenvvel karolja fel az arra olyannyira méltó vállalatot, s tegye lehetővé, hogy minél előbb teljes munka gyanánt birhassuk Horvát Árpád «Oklevéltani Jegyzeteit».
Sz. J.
