Erdély népesedési viszonyai • Irta: Kovács Alajos
Erdély mostani néprajzi képének kétségtelen jellemzője, – amit a magyar statisztika lojálisan mindig elismert – hogy ezen a területen a románság, ha nem is jelentékenyen, de mégis számszerint többségben van. Ez a többség azonban olyan csekély, hogy alig haladja meg az 50 %-ot. Számbavéve a történeti folyamatot, az egyes népek foglalkozási és kulturális viszonyait, a vezető rétegek és a városi népesség nemzetiségi megoszlását, maguknak az egyes nemzetiségeknek földrajzi elhelyezkedését, s végül azt a körülményt is, hogy a románok nem ősfoglalók, hanem századokon át tartó lassú beszivárgás révén, később pedig mint menekülők a jobb sorsot keresők fogadtattak be és jutottak többségre Erdélyben, semmi esetre sem volt ok arra, hogy emiatt uralmi változás történjék.
Mielőtt Erdély néprajzi képét megrajzolnók, vessünk egy tekintetet a világháború után megnagyobbodott Románia egész területére.
A régi román királyság területe és az újonnan szerzett tartományok.
80 %-ban, vagy azon felül román lakosságú területek romániában az 1930. évi népszámlálás szerint.
A mai Románia 295.000 km2-nyi területéből 126.000 km2 az a terület, amelyen a románok 1930-ban 80 %-on felül többségben voltak. Ebből a túlnyomóan román lakosságú területből 115.000 km2 jut Havasalföldre és Moldovára, 11.000 km2 Erdélyre (a Magyarországtól Romániához csatolt 103.000 km2-ből), míg a többi újonnan szerzett területen nagyobb (megyényi) terjedelmű, túlnyomó többségben román lakosságú területek nincsenek. A románok 12–13 milliós tömegéből kereken 8 millió román lakik a túlnyomóan román többségű területeken és pedig a két régi román tartományban 7.6 millió, Erdélyben 450.000.
A közölt két térképről első pillantásra látszik, hogy a románok csak a világháború előtti Románia, az ú. n. Regát területén élnek majdnem keveretlen többségben; az újonnan szerzett területeken majdnem kivétel nélkül vegyesen, sőt kisebbség gyanánt laknak más nemzetiségekkel. Igy van Erdélyben is.
A magyar statisztika, amelynek hitelességét cseh-szlovák vonatkozásban annakidején a müncheni tanácskozás és a bécsi döntés teljesen elismerte és amelynek jóságát és megbízhatóságát az azóta visszacsatolt felvidki területeken és Kárpátalján megtartott népszámlálások újra bebizonyították, 1910. évre a következőképpen állapította meg az egyes anyanyelvekhez tartozók számát a Romániához csatolt egész erdélyi területen:
Maga a magyarság e szerint 31.6 %-át tette a népességnek a világháború előtti állapot szerint; közvetlenül a világháború után pedig valószínűleg nagyobb volt ez a százalék, mert normális viszonyok között a magyarság természetes úton erősebben szaporodott ezen a területen, továbbá a belső és külső vándorlások alakulása is némileg elősegítette a magyarság térfoglalását. Hozzájárult ehhez a háború végén európaszerte dühöngött óriási influenza-járvány, amely éppen Magyarország keleti részein és különösen a kedvezőtlenebb közegészségügyi viszonyok között élő románok között pusztított legnagyobb mértékben. Bátran állíthatjuk, hogy 1918 végén, amikor a román foglalás kezdődött, a magyarság aránya ezen a területen legalább 33 % volt és a politikai tekintetben mindig a magyarság oldalán állott németekkel együtt 44 %; a románoké pedig nem rúgott többre 52 %-nál. Az abszolút többségnek 2 %-kal való túllépése tehát semmiesetre sem lehetett jogcím arra, hogy ezeréves birtoklás után a magyarság elveszítse azt a területet, amelyen saját hibáján kívül idővel kisebbségbe került, s amely elcsatolás folytán 48 %-nyi új kisebbség keletkezett.
A románok és magyarok után a legnagyobb nemzetiség ezen a területen a németség, amely több, mint félmillió lelket számlál. Ebből a szorosabb értelemben vett Erdélyre 234.290 lélek jut; a többi főkép a Bánságban és a határos részeken helyezkedett el a XVIII. századi nagy telepítések alkalmával.
A magyar nemzetiségi statisztikának az anyanyelv lévén az alapja, a németek soraiba – különösen az északkeleti részeken – meglehetős nagyszámú zsidóság került, akiket rontott német (jiddis) nyelvük alapján a német anyanyelvűek közé sorozott a régi magyar statisztika. Ilyen német anyanyelvű zsidó kb. 60 ezer volt ezen a területen az 1910. évi népszámlálás szerint; ezeket tehát a németek számából le kell számítani, úgy, hogy a németek valóságos száma tényleg félmillió körül volt.
Cigányok is aránylag nagy számmal laknak Erdély területén, de nemzetiség szerint való megfogásuk fölötte nehéz, mert nyelvileg többnyire beolvadtak a környező népekbe. A szóbanforgó területen 1938-ban 142.000 cigány eredetű, de csak 52.000 cigány anyanyelvű embert mutattak ki és 1910-ben a rendes népszámlálás is majdnem ugyanannyi cigány anyanyelvűt talált, mint 17 évvel előbb a külön cigányösszeírás. A többi nemzetiség sem fajilag, sem nyelvileg nem jelentékeny.
Az egyes nemzetiségek eloszlásának a legfőbb jellemzője, hogy az ezen az egész elcsatolt területen élő magyarságnak a zöme nem a nagy magyar nyelvterület közvetlen szomszédságában van, hanem ennek a területnek éppen a magyar nyelvterülettől legtávolabb eső délkeleti sarkában, a régi történeti határnak a legszélén.
A Királyhágóninnen, tehát a régi történeti Erdélyen kívül, a Romániához csatolt magyarságnak csak kisebb fele lakik, a magyar statisztika szerint 720.000 lélek, de ennek egy része sincs szoros kapcsolatban a magyar nyelvtömbbel. A nagyobb rész, 940.000 fő, a tulajdonképpeni Erdély területére esik – nem számítva Szilágy megyét, melyet a románok újabban Erdélyhez vesznek – és annak is, mint említettük, nagyobbrészt a régi Romániával határos keleti és délkeleti vidékeire. Az erdélyi magyarságnak több mint fele, félmillió lélek a székely megyékben lakik. A többi négyszázezernél több magyar a Mezőségen, a folyók völgyeiben és városokban elkeveredve él a románsággal, maguk a románok sem képeznek ennélfogva egyöntetű tömeget és még ott is, ahol a lakosság többségét teszik, ez a többség csak kevés helyen haladja meg a 80 %-ot. Az 1910. évi népszámlálás szerint a vármegyék közül csak az egyetlen Fogarasban haladta meg a románok aránya a 80 %-ot (88.9) s az 1930. évi román népszámlálás szerint is csak Hunyad és Alsó fehérmegyében haladta meg a románok aránya a 80 %-ot, mig Fogarasban más megyékből való hozzácsatolások folytán a románok 80 % alá jutottak. Volt azután öt vármegye, amelyekben a románok aránya 70 % és 80 % között mozgott. A többi három román többségű megyében már 35–48 %-os kisebbség áll szemben a románsággal, három megyében pedig maga a románság volt 41–48 %-os kisebbség. A románság zöme a síkvidéktől, a folyóvölgyektől, a forgalmi vonalaktól távol, a hegyek között, többnyire apró falvakban él és úgyszólván csak itt él keveretlenül. A félmilliót kitevő székelység sokkal vegyületlenebb helyzetben van; Udvarhely megyében 90 %-on felül van a magyarság, Csik és Háromszék megyében is meghaladja a 80 %-ot. A negyedik székely megyében, Maros-Tordában Marosvásárhellyel együtt, csak 60 %-on felül van ugyan a magyarság aránya, de a megye délkeleti nagyobb felében, amely a többi székely megyével határos, szintén elég keveretlenül él a magyarság. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Királyhágóninnen, az Alföldhöz csatlakozó magyarság és a székelység között egész láncolata van a Mezőségen, majd a Körös és a Szamos völgyén át a magyar falvaknak, amelyek összekötő kapcsot alkotnak a magyarság két települési területe között. Ez az összekötő kapocs olyan erős, hogy néhol, pl. Kolozs megye nádasmenti járásában, a magyarság többsége is emelkedik. Ezek a magyar falvak annak a nagy magyar nyelvterületnek a maradékai, amely a török világ előtt betöltötte Erdély egész középső részét és amelyet idővel a bevándorló oláhoknak szerencsés körülmények által elősegített áradata öntött el.
A szászoknak, akik tudvalevőleg a XII. század közepe táján vándoroltak be a magyar királyok hívására az akkor még kevésbbé lakott erdélyi részekre, két főtelepülési területük van Erdélyben. Az egyik Nagyszeben vidékétől Fogaras-megyét félkörben megkerülve Brassó vidékéig terjed és felnyúlik a Nagyküküllői völgyén felül. A másik pedig, amelyik jóval kisebb, Beszterce környékén terül el, átnyúlik a szomszédos Szolnok-Doboka, Kolozs, sőt Maros-Torda vármegyébe a Maros völgyéig, Szászrégen vidékéig.
A tulajdonképeni Erdélyen kívül az ú. n. Bánságban, a németségnek kb. akkora a száma, mint a történelmi Erdélyben. Itt a világháború előtti statisztika szerint 231.548-ra rúgott a németség száma, ami majdnem egy negyedét tette az ottani lakosságnak; természetesen csak a Romániának jutott bánsági területen, mert a Bánság, vagyis a Maros, Tisza és Duna által határolt terület tudvalevőleg megosztatott a trianoni békekötés alkalmával Románia és Jugoszlávia között. Ez a régebben tiszta magyar települési terület legközelebb esvén a török invázióhoz és legtovább lévén török uralom alatt, a legjobban pusztult ki, úgyhogy 1720-ban a Bánságnak, vagyis Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyéknek együttesen nem volt több lakosa 30.000-nél. A pozserováci béke után megindult ennek a területnek a benépesítése főkép nem magyar – román, szerb, német, francia, később tót, bolgár, sőt cseh – telepesekkel, míg a magyarság, amelynek még elég munkát adott az Alföld többi részének és a Dunántúlnak a betelepítése, csak később jutott ahhoz, hogy erre a régi települési helyére újabb rajokat tudjon bocsátani. Igy maradt a magyarság kisebbségben a Bánságban, de meg van az az előnye, hogy úgyszólván az egész területen kisebb-nagyobb mértékben el van terjedve és túlnyomóan magyar lakosságú falvak még a terület déli részein, sőt a Duna mentén is találhatók.
Meg kell még említeni, hogy a románságnak déli nagy elterjedési területe az újabb időkben erős megszakítást szenvedett azáltal, hogy a Zsil-völgyében keletkezett bányák kiaknázására nagyszámú magyar munkás vándorolt erre az azelőtt tisztán oláh hegyipásztorok által lakott területre, nemcsak a Székelyföldről és Erdély többi részeiből, hanem az Alföldről is. Itt valóságos magyar sziget keletkezett s néhány nagy népességű bányászközségben a magyarság még többségre is jutott. A petrozsényi járásban 1910-ben 50.015 lakos közül már 20.994 volt magyar anyanyelvű.
A magyarságnak az egész erdélyi területen azért volt és van meg most is a szellemi és gazdasági fölénye annak ellenére, hogy számbeli többsége nincs, mert a városok népessége s ezzel természetesen a városi foglalkozású népességnek és az értelmiségi elemnek túlnyomó része a magyarságból és a németségből került ki. Azon az egész területen, amely Romániához csatoltatott, 1910-ben 767.600 lélek volt a városi lakosság, még pedig azokban a városokban, amelyeket a románok jelenleg városoknak tekintenek. Ebből a számból a magyarságra nem kevesebb, mint 478.800 lélek esett, a németekre pedig 122.700, együtt tehát több, mint 600.000; ezzel szemben a románok száma a városokban csak 147.100 volt, tehát még a 20 %-ot sem érte el. Ezt a helyzetet a románok a béketárgyaláson és külföldi propagandában is úgy magyarázták, hogy a magyarság nem engedte a románokat érvényesülni a városokban, sőt onnan kiszorította őket. Holott az igazság az, hogy a románoknak sohasem voltak Erdélyben eredeti városaik, mert hiszen pásztorkodó foglalkozásuk mellett nem is lehettek. Kétszáz évvel ezelőtt a legtöbb erdélyi városban nem is volt román, ahol pedig volt, csak néhány száz lélekre rúgott. Arányszámuk pedig 30 év alatt 24.0 %-ról csak 23.4 %-ra csökkent, tehát alig változott. Ezzel szemben a magyarok arányszáma a Romániához csatolt egész terület városaiban 1910-től 1930-ig, tehát 20 év alatt, amiből csak 12 év esik a román uralomra, 62.3 %-ról a román statisztika szerint 44.9 %-ra zuhant.
Erdélynek a magyar statisztikában a valóságnak megfelelően megrajzolt néprajzi képét a román statisztika alaposan megváltoztatta. A megnagyobbodott Románia csak 1930-ban tartott először rendszeres népszámlálást, addig csak hevenyészett népösszeírásokkal próbálkoztak. A hivatalos román statisztikusok a nemzetiségi felvételek tekintetében az etnikai eredet kérdezésének adtak előnyt és még 1928-ban is élesen szembehelyezkedtek a Nemzetközi Statisztikai Intézet kairói ülésén előterjesztett magyar javaslattal, amely az anyanyelvet kívánta a nemzetiség fő-kritériumakép megállapítani. Később mégis jobb belátásra jutottak éppen a magyar statisztikusok érvelésének hatása alatt és az 1930. évi népszámlálás alkalmával az etnikai eredeten kívül az anyanyelvet is kérdezték. Ez utóbbinak kérdezésével tehát mód lett volna az egyes népcsoportok számának pontos megállapítására, ha a felvételt minden elfogultságtól és célzatosságtól mentesen végezték volna el. Az eredmények azt mutatják, hogy ez a tárgyilagosság – sajnos – nem volt meg, mert különben az eredmények nem térnének el annyira négy magyar népszámlálás egybehangzó eredményeitől, amelyek már átmentek a statisztikai tudomány minden rendelkezésre álló módszerével végzett ellenőrző eljárásokon és próbákon.
Az egész tágabb Erdélynek az 1930. évi román népszámlálás 1939-ben közzétett eredménye szerint az adatai a kétféle felvétel szerint a következők:
| | Népi eredet | Anyanyelv | Különbség |
| magyar | 1,353.276 | 1,480.712 | + 127.436 |
| német | 543.852 | 540.793 | – 3.059 |
| román | 3,207.880 | 3,233.216 | + 25.336 |
| rutén | 29.607 | 24.217 | – 5.390 |
| szerb, horvát, szlovén | 43.342 | 42.359 | – 983 |
| bolgár | 11.400 | 11.133 | – 267 |
| cseh, szlovák | 46.786 | 40.630 | – 6.156 |
| zsidó | 178.699 | 111.275 | – 67.424 |
| cigány | 109.156 | 43.651 | – 65.505 |
| egyéb és ismeretlen | 24.365 | 20.377 | – 3.988 |
| Összesen | 5,548.363 | 5,548.363 |
A cigányok számát, ha a népi származás alapján vesszük fel az adatokat, sokkal magasabbra, körülbelül 200 ezerre kellett volna tenni a Romániához csatolt területen, holott csak 109 ezret mutattak ki, majdnem fele részüket tehát már az etnikai eredetnél eltüntették a románok soraiban. A zsidóknak a száma a vallási adatok szerint 193 ezer volt ugyancsak az egész erdélyi területen. Ha teljesen pontosan és tudományosan veszik fel az etnikai eredetet, akkor a zsidók számának etnikai eredet szerint feltétlenül meg kellene haladnia az izraelita vallásúak számát. Ezzel szemben az erdélyi területen 193 ezer izraelita vallású mellett népi eredet szerint csak 179 ezer zsidó szerepel, tehát 14 ezerrel kevesebb. Harmadik példa: Általánosan tudott dolog, hogy Moldovában a római katolikusoknak úgyszólván 90 %-a magyar eredetű. Ezek itt őslakosok, akiknek már a középkorban püspökségük volt. Ezek a római katolikusok részint beolvadt kúnokkal szaporodott magyar és székely kivándorlók ivadékai. Az itteni római katolikusokat a népi eredet rovatában természetesen magyarokul kellett volna kimutatni, holott a 110 ezer római katolikussal szemben csak 22 ezer magyar eredetűt mutatnak ki és még nagoybb következetlenséggel ennél valamivel több anyanyelvűt, holott a logikus az lenne, hogy az etnikai eredet szerinti magyarok száma valamivel kevesebb legyen a római katolikusok számánál és – az elrománosodást figyelembe véve, ami tagadhatatlan – kevesebbnek kellene lenni magyar anyanyelvűnek, mint ahány magyar eredetű van.
A román népszámlálás elvileg helyesen arra az álláspontra helyezkedik, hogy a nemzetiséget nyelvi alapon is meg kell állapítani. Ha ezeket az anyanyelvi adatokat hasonlítjük össze a magyar népszámlálás anyanyelvi adataival, a következő képet kapjuk:
| Anyanyelv | 1910 | 1930 | Szaporodás v. fogyás |
| magyar | 1, 661.805 | 1,480.712 | – 181.093 | – 10.9 |
| német | 564.879 | 540.793 | – 23.996 | – 4.2 |
| román | 2,829.454 | 3,233.216 | + 403.762 | + 14.3 |
| tót, cseh | 42.000 | 40.630 | – 1.370 | – 3.3 |
| rutén | 20.482 | 24.217 | + 3.735 | + 18.2 |
| szerb, horvát | 54.055 | 42.359 | – 11.696 | – 21.6 |
| egyéb | 84.882 | 75.161 | – 9.721 | –11.4 |
| Összesen | 5,257.467 | 5,548.363 | +290.896 | +5.5 |
A tendencia már abból az egy adatból is kitűnik, hogy a románok száma a szóbanforgó húsz év alatt jóval nagyobb számmal növekedett, mint amilyen az egész népesség növekedése volt.
Ismerve az erdélyi románság népmozgalmi viszonyait, még ha tekintetbe vesszük azt is, hogy az impérium-változás után elég nagyszámú tisztviselőréteg, katonaság, stb. került a királyságból Erdélybe, akkor is kizártnak kell tartanunk, hogy a románok, kiknek száma 1918-ban körülbelül 100.000-el kisebb volt, mint 1910-ben, ez alatt a 12 év alatt több mint 500 ezer fővel szaporodtak volna. Ez csak papíron volt lehetséges olyan módon, hogy különösen a másnyelvű, főkép magyar görögkatolikusok és görögkeletiek közül sokat tömegesen minősítettek át román anyanyelvűnek. 1910-ben 221 ezer nemromán anyanyelvű– magyar, szerb, rutén, cigány, stb. – görögkatolikus és görögkeleti volt az erdélyi elcsatolt területen és ez a szám 1930-ig a román statisztika szerint 85 ezer főre csökkent. Egyedül ezen a réven tehát a románok 136.000 főnyi többlethez jutottak.
A vallás szerint részletezett adatok mindenesetre igazolják a románoknak némi térfoglalását ezen a területen. Az azonban, hogy a magyarság száma 181.000 lélekkel fogyott a két népszámlálás közti időközben, semmiesetre sem felelhet meg a valóságnak, mert ha feltételezzük azt, hogy minden vallásfelekezet hívei ugyanolyan arányban maradtak magyarok, mint amilyen arányban magyar anyanyelvűeknek vallották magukat, akkor a magyarok számának 1930-ban 1,678.000-nek kellett lennie.
Ez a szám 16.000 lélekkel még magasabb is, mint az 1910. évi, mert a természetes szaporodás 1930-ig körülbelül pótolta a román uralom elől menekülő magyarok számát.
A magyarságnak etnikai eredet és anyanyelv szerint a románok által megállapított száma aránylag nem nagy mértékben tér el egymástól, ha az egész terület adatát vesszük. Egyes helyeken azonban feltűnő nagy különbségek mutatkoznak részint azon a réven, hogy a városokban a zsidókat a valósághoz híven az anyanyelv rovatában a magyarok között kellett kimutatni, másrészt egyes vidékeken, ahol görögkatolikus vagy görögkeleti magyarokat a népi eredetnél románoknak vettek, az anyanyelvi felvételnél kénytelenek voltak szintén a magyarok rovatába áthelyezni. Ugyanígy a szatmárvidéki római katolikusokat sok olyan helyen is német eredetűeknek tüntették fel, ahol nyelvileg ma már teljesen magyarok és az anyanyelv rovatában tényleg a magyarok közt kellett őket szerepeltetni.
Az egyes községekre kiterjedő összehasonlítások a román statisztika kíméletlenül igyekezett a magyarság számát leszorítani és a románokét minden eszközzel emelni.
Különösen nagy szüksége volt erre a városokban, amelyeknek magyar többségét azonban még ilyen eszközökkel sem lehetett eltüntetni. Azokban a városokban ugyanis, amelyeket a román közigazgatás tekint városoknak, a lakosság anyanyelve szerint a következőkép alakultak az adatok 1910-ben és 1930-ban:
Azt hisszük, a világtörténelemben nincsen példa ilyen nagy változásra hasonló rövid idő alatt. Elhihető-e az, hogy 12 év alatt, 1918-tól 1930-ig, a románok száma 147.000-ről 330.000-re növekedett az erdélyi városokban és ugyanakkor a magyarságé még csökkent is 478.800-ról 431.000-re. Az tény, hogy a főkép románokból álló görögkatolikusok és görögkeletiek száma növekedett meg legjobban, de ez maga nem indokolja meg a románok számának ilyen horribilis emelkedését, csak az, hogy a másnyelvű görögkatolikusok és görögkeletiek legnagyobb részét is egyszerűen átminősítették románokká.
Már maga az a körülmény, hogy a magyarság ma is, még a román statisztika szerint is, a városok lakosságának relatív többségét – a valóságban abszolút többségét – alkotja, sejtetni engedi, hogy a magyarság értelmi és gazdasági ereje Erdélyben nagyobb volt és valószínűleg még ma is nagyobb, mint a számosabb románságé. Már pedig a vezetőszerepet, nem szólva a mult megszakíthatatlan tradícióiról nem a puszta szám, hanem az értelmi és gazdasági erő dönti el. A műveltségnek a legelemibb foka az írni-olvasni tudás. Hogy ez mennyire fejlődött 1910 óta az elcsatolt területen nemzetiségek szerint, nem tudjuk, mert az adatok még nincsenek közzétéve. Hogy azonban a világháború előtti népszámlálás szerint hogyan állt a helyzet és a románság milyen értelmi fokon vette át az uralmat Erdélyben, azt a magyar népszámlálási adatok mutatják. Ezek szerint a szűkebb értelemben vett Erdélyben általában írni-olvasni tudott 1,147.434 ember. Ezek között anyanyelv szerint volt:
Az a románság tehát, amely a lakosságnak akkor 55.0%-át tette, az írni-olvasni tudók között csak 35.8%-kal szerepelt. A magyarság viszont, amely a lakosságban 34.3%-ot tett, a legelemibb műveltséggel bíró népességben majdnem elérte az 50%-ot, a németekkel együtt pedig közel 63.8%-os többségre emelkedett. Ugyanakkor az analfabéták 3/4 része a románok közül került ki. Abban a tekintetben történt tehát a trianoni békeparancsnak legnagyobb tévedése, hogy a hasonlíthatatlanul nagyobb műveltségű magyarságot és németséget egy írni-olvasni csak az újabb évtizedekben és éppen a magyar állam jóvoltából megtanulni kezdő népnek rendelte alá. Ez a tény maga magyarázza az erdélyi román uralom erőszakos fellépését a magyarsággal szemben.
A magyar kormányzat nem hanyagolta el a román népelemnek iskoláztatását, hiszen éppen az utolsó évtizedekben az írni-olvasni tudó románok aránya még nagyobb mértékben nőtt, mint a magyarságé. Az elemi iskoláztatás autonóm felekezeti ügye volt a románságnak s az írás, olvasás terjedése a románságnál mégis éppen akkor indult meg nagyobb erővel, amikor a magyar állam román vidékeken is kezdett állami iskolákat felállítani. Különben is az elcsatolás idején a kárpátontúli románság egy fokkal sem állott magasabban az általános műveltség tekintetében az erdélyi románoknál. A megnagyobbodott Romániában – a román statisztika megállapítása szerint – még 1930-ban is a hét éven felüli lakosság 42.9%-a analfabéta volt, amikor ugyanakkor Magyarországon a hat éven felüli lakosságnak is csak 8.8%-a s ezt a számot is csak a legidősebb korosztályok adják, a legfiatalabb nemzedéknél már 2% körül mozog. Magán Románián belül az 1930. évi román népszámlálás szerint is Erdély a legműveltebb országrész, mert a világháború előtti Romániában 44.1% az analfabéta a hét éven felüli lakosság közt, Erdélyben pedig csak 32.6%. Ezt is az ottani románok okozzák, mert míg például a tiszta magyar Háromszékmegyében 15.7, Udvarhelymegyében pedig 14.9% az analfabéta, addig a túlnyomóan román lakosságú Hunyadmegyében 48.0, Szolnok-Dobokában 51.0, Máramarosban meg éppen 61.2%-a a hét éven felüli népességnek nem tud írni-olvasni.
A magasabb műveltség tekintetében a románok még jobban el vannak maradva. A szűkebb értelemben vett Erdélyben az 1910. évi magyar népszámlálás szerint 79.174 olyan ember volt, aki legalább négy középiskolai osztályt vagy annak megfelelő iskolát végzett. Ezek közül anyanyelv szerint volt:
Hasonló arányok vannak a teljes középiskolát végzettek soraiban. Ilyen 29.638 találtatott. Ezek közül volt:
Az idézett számok a szűkebb értelemben vett Erdélyre vonatkoznak. A királyhágóninneni részek hozzászámítása még a románok hátrányára változtatná meg az adatokat, mert itt az alföldi magyarság és a hegyi románság között az általános és a középfokú műveltség tekintetében jóval nagyobbak az ellentétek, mint a tulajdonképpeni Erdélyben.
Ahány népszámlálás volt Magyarországon, pontosan és lelkiismeretesen bevallotta, hogy a magyarság Erdélyben és a szomszédos területeken számbelileg kisebbségben van a bevándorolt románokkal szemben. S ezek a világháború előtt egymásután következő népszámlálások konstatálták azt is, hogy a magyarság ezen a területen különböző körülmények összehatása, nagyobb természetes szaporodás, a városi népesség erőteljesebb fejlődése, bánya- és ipartelepek keletkezése stb. folytán fokozatosan, ha kis mértékben is, tért foglal: a tulajdonképpeni Erdélyben pl. a magyarság aránya 1880-tól 1910-ig 30.3%-ról mindössze 34.3%-ra emelkedett. Ez 30 év alatt igazán nem számottevő eredmény, pedig ez a térfoglalás sem ment kizárólag a románok rovására, mert ugyanezen idő alatt a románok arányszáma 56,8%-ról csak 55.0%-ra ment vissza. A magyarság tehát 30 év alatt 4%-ot nyert, de ebből csak 1.8-et a románok rovására, akiknek abszolút száma népszámlálásról-népszámlálásra növekedett, még pedig az egész Magyarországon 1880-tól 1890-ig 186.000, 1890-től 1900-ig 209.000, 1900-tól 1910-ig 158.000 lélekkel.
A magyarországi románság normális fejlődési lehetőség és folyton javuló közegészségügyi viszonyok között élt Magyarországon. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a természetes szaporodásukra vonatkozó adatok. A románok születési többlete a halálozások felett volt ugyanis Magyarországon:
| az 1896–1900 évek átlagában | 16.016 |
A világháború előtt tehát a románság természetes szaporodása ötévenként folyton nagyobbodó számokat mutatott, ami világosan bizonyítja, hogy a magyarság éppen nem fosztotta meg életlehetőségeitől a románságot.
Csángó utca.
)
)
)
