Uralomváltozás Erdélyben • Irta: Rónai András
Uralomváltozás Erdélyben • Irta: Rónai András
Magyarországon 1918 őszén tudatlan és felelőtlen forradalmárok kerítették kezükbe a hatalmat. A harcterekről hazavándorlóktól elvették a puskát és szónoklatok hallgatására gyülekeztették, vagy belső harcokra szervezték őket. Erdélyben ezalatt a románok fegyvereket osztogattak, nemzeti tanácsot és nemzetőrségeket szerveztek.
Mackensen hazatérő seregének nyomában az antanthatalmak bíztatására román csapatok indultak Romániából Erdély felé. Rossz öltözetben, rendetlenül, silány fegyverzettel jöttek s egy-egy még helyén lévő csendőr-járőr, vagy a polgári lakosságnak harciasabb fegyveres csoportjai tízszeres, húszszoros túlerőt napokig feltartótattak. Komoly ellenállást azonban nem lehetett szervezni. Erdély fegyverfogható magyar lakossága vagy elvérzett a négy évig tartó világháborúban, vagy az összeomlás zürzavarában kóborolt Európa messze tájain. Már messze bent jártak a román csapatok Erdélyben, amikor a különböző harcterekről hazaért székely katonák néhány csoportja megszervezte a székely hadosztályt. Ez a kis sereg pompásan védelmezte Erdély stratégiai pontjait és fel is tartóztatta a román csapatokat.
A budapesti forradalmi kormány azonban nem nézte jó szemmel a nem az ő utasításai szerint működő székely hadosztályt, feszélyezte is a székelyek védekezése az antanttal való tárgyalásaiban, ezért visszaparancsolta őket a legfontosabb védelmi pozíciókból, majd meghiúsította lőszerrel és élelemmel való ellátásukat. Igy két tűz közé szorulva a kicsiny seregnek fel kellett adnia a kilátástalan harcot.
Az erdélyi román vezetők ilyen körülmények között biztonságban szervezhették a román lakosságot és 1918 végén Gyulafehérvárott népgyűlés keretében kimondták csatlakozásukat Romániához. A gyűlés határozatai között a következőket olvashatjuk:
»III. 1. Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.
2. Egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam összes felekezetei számára.
3. Tiszta demokratikus uralom föltétlen megvalósítása a közélet minden terén. Általános, közvetlen, egyenlő, titkos, községenkinti proporcionális választójog mindkét nemű huszonegy évet betöltött személy számára községi, megyei és törvényhozási képviselet választásánál.
4. Korlátlan sajtó, gyülekezési és egyesülési jog; minden emberi gondolat szabad terjesztése.
VIII. A nemzetgyűlés hálájának és csodálatának ad kifejezést a szövetkezett hatalmakkal szemben, amelyek egy évtizedek óta háborúra készülő ellenség ellen folytatott nagyszerű és makacs küzdelmek árán megmentették a civilizációt a barbarizmus körme közül.«
Világosan látszik ezekből a határozatokból, hogy az edélyi gyűlés szervezői biztosra vették, hogy az új ország vezetésében és berendezésében nekik döntő jelentőségű befolyásuk lesz. Arra nem is gondolt egyikük sem, hogy az egyesülés után a parancsszót kizárólag Bukarest veszi át s hogy nekik az új állam berendezésében semmi szerepük nem lesz.
Az átmeneti időkben szerveztek is Nagyszebenben egy Kormányzó Tanácsot, amely Erdély ügyeit ideiglenesen intézte, mihelyt azonban a párisi békekonferencia Erdélyt véglegesen Romániának adta, a bukaresti kormány felszámoltatta az erdélyi Kormányzó Tanácsot és kezébe vette a megnagyobbodott ország egész területén a kizárólagos hatalmat. Erdély az új országban különállást nem kapott, az erdélyi nemzetek saját közigazgatásáról, szabadságáról szóló gyulafehérvári határozatok feledésbe mentek. A bukaresti kormány még abba sem akart belenyugodni, hogy az országba bekebelezett 5 milliónyi nem román nemzetiségű lakos »kisebbségi« jogainak biztositására a békekongresszus által megszabott nemzetközi garanciát vállalja.
Ezek a békekonferenciákon egy kaptafára kidolgozott kisebbségvédelmi nemzetközi szerződések pedig vajmi kevés megfogható, konkretizálható jogot biztosítottak az idegen államok uralma alá terelt nemzetiségeknek és még kevesebb biztosítékot ezen homályosan körvonalazott jogok érvényesítésére. Mégis a Bratianu-kormány hónapokig húzódozott e szerződés aláírásától s végül is inkább lemondott s átengedte az aláirás idejére egy ideiglenes kormánynak a hatalmat, mintsem a szerződést vállalta volna.
Ezek a tünetek előrevetették árnyékát az elkövetkezendő eseményeknek, sejtetni engedték, hogy milyen elvek szerint fogják az új Románia alkotmányjogi és politikai berendezkedését véghezvinni.
A Páris melletti Trianonban Romániának ítélték Erdélyt és a Magyar Alföldnek egy jókora darabját. A magyar békedelegáció tudományos adatgyüjteményét meg sem nézték, argumentumait nem hallgatták meg, hamis román térképek és adatok alapján diktálták a megmásíthatatlan feltételeket. Nem voltak tekintettel arra sem, hogy Erdély magyar népe a gyulafehérvári határozatokkal szemben 1918. évi december hó 22-én Kolozsvárott kimondotta, hogy Magyarország kebelében kíván megmaradni.
A Magyarországtól elszakított területekből Románia kapta a legnagyobb részt. 103.000 km2 területet csatoltak Magyarország testéből az ennél nem sokkal nagyobb balkáni királysághoz, 10.000 km2-rel többet, mint amennyit Magyarországnak meghagytak. Lakossága ennek a területnek 5.2 millió lélek volt, annyi, mint ezidőben Bulgáriáé, Görögországé, vagy Svédországé s messze több, mint az egyes balti államoké, vagy Svájcé.
A puszta területen s e jelentős lakosságon kívül nagy a sora azoknak a gazdasági javaknak és lehetőségeknek, amelyet Magyarország ezzel a területtel elvesztett s ez a veszteség nemcsak szegényebbé tette a megmaradt országot, de megbontotta annak addigi gazdasági szerkezetét és egyensúlyát is. Mégis talán a legfájdalmasabb veszteség az a közel 2 millió magyar, akiket a trianoni döntés Románia uralma alá kényszerített s akik az azóta eltelt két évtized alatt nemcsak a harmadfélszeresére dagadt kis balkáni ország természetszerűen adódó nehézségeit és bajait szenvedték végig, hanem egyúttal azoknak a különleges politikai, kulturális, közigazgatási és gazdasági rendelkezéseknek következményeit is, amelyekkel a nemzetivé lenni akaró állam a nem román nemzetiségeket háttérbe szorítani, sőt megsemmisíteni igyekezett. A hazájától elszakított száz- és százezernyi magyar mostoha sorsa annál inkább fájt és fáj Magyarországnak, mert ez a magyarság a magyar fajnak igen becses része. Fizikai és szellemi tulajdonságokra, egészséges közszellemre, politikai tehetségre nézve egyképpen az élen járó típus az erdélyi magyar, akár a székelyt, akár a Szilágyság ősi magyar emberanyagát, vagy az erdélyi városok kulturált s nagy tradíciójú magyar lakosságát, avagy az erdélyi medencében másfelé elszórt – helyesebben az idők viszontagságai között még megmaradt – magyar szigeteket nézzük.
Magyar és román jellegű erdélyi megyék lakosságának szaporodása 1920–1938 között.
A keresztekkel jelzett vonal a legmagyarabb megyék (Udvarhely, Háromszék, Csík); a karikákkal jelzett vonal a legrománabb megyék (Alsó-Fehér, Hunyad, Fogaras); a folytatólagos vonal Erdély egész lakosságának természetes szaporodási arányszámait mutatja.
Eddigi történelmi szerepe, a magyar és az általános európai kultúrának teljesített szolgálatai mellett, a jövője is biztató Erdély magyar népének. A Székelyföld tiszta magyarsága, eredeti mély népi kultúrája mellett átvette az Európa nyugatáról jövő kultúra gyümölcseit is, de úgy, hogy a kultúrában és civilizációban való emelkedés nem rontotta meg – mint máshol sokhelyt látjuk – a fajfenntartásra irányuló természetes ösztöneit. A Székelyföld derült kedélyű magyar népe az egész magyarság egyik legjobban szaporodó része volt és ezt a tulajdonságát a világháború után és az új uralom minden elnyomása ellenére is, habár csökkent mértékben, mégis fenn tudta tartani. A székely megyék népességének természetes szaporodása a háború utáni húsz év alatt is magasabb volt Erdély egész népességének átlagos szaporaságánál és sokkal magasabb, mint a legtisztább román megyék népének szaporasága.
A Magyarországtól elszakított területek közül Erdélynek különleges történeti multja volt s mert az elszakított magyarság legnagyobb tömege is e területen élt, várható volt, hogy ez a magyarság ebben a sajátságos kis országban legjobban meg fogja tudni őrizni nemzeti jellegét, szellemi és anyagi vagyonállományát és mind tömegénél fogva, mind történelmi megedzettsége folytán legjobban ellen fog állni a félt és tényleg bekövetkezett üldözéseknek és elnyomó törekvéseknek.
Azonban nemcsak a történelmi Erdély került Romániához, hanem egy közel ugyanakkora nem erdélyi terület is, amelynek önálló története nem volt. Hiszen a Romániához csatolt 103.000 km2-ből a történelmi Erdély területe csak 57.000 km2-t jelent s így közel mégegyszer ennyi területet vitt magával a trianoni áradás a Nagy Magyar Alföld keleti és déli feléből s az Erdélyt határoló hegységek nyugati, az Alföld felé néző lejtőiből. Ezeknek az utóbbi területeknek több mint félmillió magyarja tétován kereste a maga helyét az új országban. Az ő életterületén keresztül vont mesterséges, a természetben fel nem lelhető új határvonalon túl vele mindenben egyező testvéreinek milliói laktak megszakítatlan tömegben, szabad nép módjára.
Az első nagyromán parlamentben, amelyben oly alapvető s messzi kihatású törvényeket hoztak, mint például az agrárreform, a kétmilliós magyarság egyáltalán nem volt képviselve. A későbbi parlamenti választásokon bekerült ugyan a magyarságnak néhány képviselője is a törvényhozás házába, de munkájukat, erőfeszítéseiket húsz év alatt úgyszólván semmi siker nem koronázta. Számuk sokkal kevesebb volt, erről gondoskodott a román választási technika, hogysem döntő súllyal vehettek volna részt a tárgyalásokon, viszont olyan ellenséges és türelmetlen atmoszféra vette őket körül, hogy józan érveléseik, tárgyi tudásuk, lelkiismeretes intéseik süket fülekre találtak.
1923-ban elkészült az új alkotmány, amely általános egyenlőségről, polgári szabadságról, egyenlő jogokról beszélt, de nem szólt a nemzetiségek önkormányzatáról, nem szólt a saját nyelvű bíráskodásról, a saját nyelvű közigazgatásról, nem biztosította a nemzetiségek különleges kulturális érdekeinek védelmét sem.
Rendezetlen maradt az új területek egyik legfontosabb problémája, az állampolgárság ügye is. Az új területeken talált nem román polgárok nagy tömegeitől tagadták meg a trianoni békeszerződés és a kisebbségvédelmi szerződések rendelkezéseinek ellenére a román állampolgárságot és ezzel az abból fakadó jogokat. A rendezetlen állampolgárságú kisebbségi polgárok s különösen a magyarok ügye hosszú időn át rengeteg sérelemre vezetett s bár újra meg újra módosították, toldozták, foltozták a rendelkezéseket, megnyugtató megoldásra mind a mai napig nem lehetett jutni.
A közigazgatásban és igazságszolgáltatásban húsz év alatt nem lehetett kiharcolni a magyar hivatalos nyelv használatát a 90%-ban magyar többségű megyékben sem. De nemcsak a magyar nyelv szoríttatott háttérbe a hivatalos román nyelvvel szemben, háttérbe szorultak a magyar érdekek is. A történelmi Magyarország közigazgatási szervezetében a megyék elég széleskörű autonómiát élveztek. Nemcsak a helyi ügyek intézésében volt szinte kizárólagos hatáskörük, de beleszólásuk volt az országos politikai dolgokba is. A megyei autonómiák nemzetiségi vidékeken biztosítékot nyujtottak a nem magyar nemzetiségek helyi érdekeinek védelmére. A román közigazgatási rendszer, mely 1920-tól sok vajudáson ment keresztül a megyei és városi választott tanácsok hatáskörét megszűntette, sőt kisebbségi és főleg magyar vidékeken még a korlátozott hatáskörű választott tanácsokat sem tűrte meg. Hosszú éveken keresztül a magyar városok és magyar megyék ügyeit többnyire idegenből hozott, a kormányok által kinevezett román bizalmi férfiak intézték. Az érdekelt helybeli lakosság kizárásával, ezek kezelték e közületek vagyonát is, és fordították tetszésük szerinti célokra a jövedelmeket.
Erdély többi nemzetiségei, de maguk a románok is megsínylették ezt a közigazgatási rendszert. Hiszen a kormányok bizalmi férfiai a német és román megyékben is aszerint váltogatták egymást, hogy milyen párt került a parlamenti választásokon uralomra. A parlamenti választások eredményei az ország vezetésében igen nagy zökkenőket okoztak. Az uralomra kerülő pártok szinte minden választásnál úgyszólván elsöpörték a többi pártokat, hogy aztán 1–2 esztendő mulva ugyanolyan radikálisan söpörtessenek el maguk is valamelyik másik párt részéről.
Az erdélyi román politikusok kivezető utat kerestek ebből az áldatlan állapotból, szerették volna kiküszöbölni azt, hogy a központi kormányzatban beállott változások és cserék a legkisebb falvakig elható állandó cseréket és zökkenőket okozzanak s ezért arra igyekeztek, hogy a magyar uralom alatt annyira bevált helyi önkormányzatok erejét növeljék. Az 1928-ban uralomra került erdélyi Maniu Gyula új közigazgatási törvényt hozott. E törvény decentralizálja az országot, tartományokat alakít ki és e tartományokat igen széles hatáskörrel ruházza fel. E decentralizációval az erdélyi román politikusok régi vágya is bizonyos mértékben kielégítést nyert, akik Erdély ügyeinek intézésében szabadabb kezet akartak a bukaresti kormánnyal szemben biztosítani Erdély lakóinak. Az erdélyiek kormányát azonban hamarosan újra királysági kormány váltotta fel s ennek első dolga volt a decentralizációs közigazgatási törvényt módosítani.
Az általános közigazgatás átszervezése és a különböző tartományokban való egységesítése mellett hasonló feladatokkal és nehézségekkel kellett megküzdenie a román kormányzatoknak a többi közigazgatási ágakban is. A közoktatásügy átszervezése terén, az igazságügy egységes szervezetének kiépítésénél és a gazdasági igazgatási ágakban. Ez az átszervezés és egységesítés máig sincs befejezve.
A különböző történelmi fejlődésen átment tartományok életébe belegyökerezett életformák és jogrendszerek közötti különbségek mellett ennek több technikai akadálya is van. Ilyen például a gazdasági igazgatás és az adórendszer egységesítésénél az, hogy a Kongresszusi Romániában még ma is ismeretlen a kataszter és telekkönyv intézménye, holott Erdélyben közel egy évszázados multja van már. Érdekes, hogy e téren a magasabb kultúrnívó hátrányára szolgált Erdélynek a régi román fejedelemségek elmaradt műveltségű román lakosaival szemben. Míg ugyanis a kataszterek Erdélyben biztos alapot adtak az adókivetésekre és behajtásra, Moldova és Munténia területén csak vagyonösszeírások állottak rendelkezésre, amelyek az adóalapoknak eltitkolását nagymértékben lehetővé tették.
A különböző jogrendszer, különböző kulturális színvonal, az eltérő gazdálkodási formák és rendszerek, amelyek Nagy-Románia különböző tartományaiban természetszerűen 1919 után is fennmaradtak, a politikai életben és közigazgatásban igen sok zavart eredményeztek s ezt a zavart csak növelte az, hogy az új területek régi tisztviselőit hamarjában kiképzett románokkal helyettesítették, akik a rájuk nehezedő feladatokat megoldani nem tudták. A sok zűrzavar igen nagy lehetőséget nyujtott a korrupciónak, ami különben a román közéletben sohasem volt ismeretlen jelenség. A zavaros állapotoktól elsősorban a kisebbségi lakosok szenvedtek, akik világos rendelkezések és jogszabályok híján teljesen ki voltak szolgáltatva a román hatóságok és egyes hatósági személyek önkényének. A legutóbbi években már tarthatatlannak látszott a helyzet s különösen a politikai viszonyok alakulása kívánta meg, hogy a román kormányzat a kisebbségek jogviszonyait valamiképpen rendezze. 1938 nyarán a románok által »kisebbségi statum«-nak becézett királyi rendeletet hoztak egy kisebbségi kormánybiztosság felállításáról. Maga a rendelet s egy szépen fogalmazott minisztertanácsi jegyzőkönyv közelebbről megállapította azokat az alapelveket, amelyek szerint a jövőben Románia kisebbségi állampolgárait kezelni fogják. De már a rendelet létrejöttének körülményei és formája – a minisztertanácsi jegyzőkönyv semmilyen szempontból sem jogforrás – s a gyors és hatékony végrehajtás elmaradása, sőt azoknak a kisebbségellenes rendkívüli intézkedéseknek az életbentartása, amelyeket a katonai parancsnokságok ugyanezév elején hoztak, továbbá a közvetlenül az ú. n. »statutum« után megjelent közigazgatási törvény s egyéb törvények azt mutatják, hogy itt politikai manőverekről van szó, de semmiféle komoly átalakulásról. A kisebbségek helyzetében semminemű tényleges javulás nem állott be. A hatósági erőszak velük szemben nem szűnt meg, jogsérelmeik nem orvosoltattak. Inkább rosszabbodásról számolhatunk be.
1938-ban megjelenhettek olyan hivatalos rendeletek, amelyek kifejezetten megtiltják köztisztviselők részére a hivatlos nyelven kívül más nyelv használatát, sőt előírják az autobuszokon, villamosokon, sőt az utcai árusoknál is a román nyelv kizárólagos használatát. A katonai igazgatást, mely Nagy-Románia fennállása óta vagy az ország egész területén, vagy annak valamely részén húsz évig fennállott, az utóbbi években szinte elviselhetetlen módon megszigorították.
Románia tehát függetlenül a most folyó új európai háborútól, húsz év óta hadban áll. Hadban áll saját lakóival, akiket még nem tudott békés építő munkára az új állam polgári keretei közé beszervezni. Románia ma is úgy kezeli a világháború után szerzett területeit, mint katonai megszállás alatt lévő ellenséges területet. Csoda-e, ha ilyen viszonyok mellett e területek lakói is idegen megszálló hatalmat látnak a románokban?
)
)
A közigazgatási intézkedések közül elsősorban az iskolaügyi igazgatás rendelkezései szolgálják a románosítás célját, Románia kulturális és közoktatásügyi szervezetébe Erdély odacsatolásával egészen új elemek kerültek, ugyanúgy, mint ahogy a politikai, közigazgatási, gazdasági életbe is az eltérő történelmi fejlődés a Kárpátokon innen és túl más és más formákat és rendszereket termelt. Erdélyben és Magyarországon már a középkorban igen sok fokozatú iskola működött. Ezeket az iskolákat az egyházak, kolostorok tartották fenn és még a világi patronusok által felállított iskolákban is legtöbbször egyházi személyekre bízták az oktatást. Az egyházi keretekben folyó oktatás tehát tradició lett Magyarországon és különösen Erdélyben, ahol egy-egy középfokú iskola három-négyszáz évre viszi vissza eredetét, de igen sok ősi intézményt találunk az alsóbbfokú iskolák között is.
Az állami iskola típusa csak a mult század második felében fejlődik ki Magyarországon s akkor is elég lassan. A magyar kormányok ugyanis állami iskolákat csak ott állítanak fel, ahol felekezeti iskolák nincsenek. A felekezeti iskolák teljesjogú nyilvános iskolák maradnak továbbra is, sőt az állam tetemes segélyekkel járul hozzá közoktatási tevékenységük ellátásához. A felekezeti iskolák nemcsak fennmaradnak, hanem igen jelentős mértékben fejlődnek. Különösen fejlődnek nemzetiségi vidékeken, ahol az egyes nemzetiségek az egyházi keretekben saját tanítási nyelvű és teljesen autonóm iskolai szervezethez jutnak. Az állam csak a legfelsőbb felügyeletet gyakorolja ezen nemzetiségi felekezeti iskolák felett s azt is rendszerint csak az egyházi főhatóságokon keresztül. Igy fejlődnek ki a Délvidéken a görögkeleti egyház keretében a szerb iskolák, a Felvidéken az evangélikus egyház keretében a tót iskolák, Erdélyben a görög katolikus és görögkeleti egyházak kebelében a román iskolák. A román hivatalos egyházi kimutatások szerint Magyarországon 1913–14-ben 2786 román tanítási nyelvű elemi iskola működött s ugyancsak román kimutatás szerint ezek az iskolák évi 2 millió korona államsegélyt kaptak a magyar államtól.
A felekezeti oktatás a nemzetiségek saját tannyelvű oktatásának ellátására tényleg igen alkalmas volt Erdélyben, hol a nemzetiségek legnagyobb része felekezeti hovatartozás szempontjából jól elkülönült egymástól. Igy az egyes egyházak valóságos nemzeti jelleget öltöttek és alkalmas keretéül szolgáltak a nemzeti művelődés fejlesztésének és terjesztésének.
A magyar kormányok jó kezekben látták a nemzetiségek kultúrájának az egyházi keretekben való kifejlődését és azt – mint fentebb kimutattuk – anyagilag is támogatták; erkölcsileg pedig azzal, hogy a felekezeti iskoláknak teljes működési szabadságot és az állami iskolákkal mindenben egyenértékű helyet biztosítottak, továbbá azzal, hogy az iskolák feletti rendelkezést azoknak igazgatását teljesen az egyházi főhatóságokra bízták. Legjobban jellemzi talán a helyzetet ez a két szám: 1913–14-ben egész Magyarországon 3.502 állami és 11.751 felekezeti elemi iskola működött.
A román vajdaságokban az iskoláknak nincs olyan régi tradíciójuk, mint Erdélyben és Magyarországon. A középkorban és az újkor elején itt nem fejlődött ki az iskoláknak olyan hálózata, mint Erdélybnen az egyházak kebelében. A román közoktatásügy megszervezése a mult század végére esik és francia hatásra az állami iskolák rendszerén épül fel. A nem az állam által alapított és fenntartott iskolák csak magániskolák lehetnek, melyeknek működési lehetősége és jogállása nem azonos az állami iskolákéval. Itt nem voltak tradiciók, amelyeket kímélni kellett volna s az állam nemzetiségileg homogén volt, nem kellett a lakosok különböző csoportjai részére különleges oktatási keretekről gondoskodni.
Erdély Romániához csatolásával azonban megváltozott a helyzet. Románia a magyarországi területtel közel 4.000 nagy multtal bíró felekezeti iskolát kapott és kapott közel 2 millió magyart és félmillió németet, akiknek kultúráját nagyrészben ezek a felekezeti iskolák ápolták és adták át nemzedékről-nemzedékre s akik éppen azért ezekhez az iskolákhoz szívósan ragaszkodtak. De még az erdélyi románok is szorongó aggódással védték felekezeti iskoláikat az új román államhatalommal szemben olyannyira, hogy bár általánosságban a román felekezeti iskolák államosítását keresztülvitték, a legnagyobb multú román felekezeti középiskolákat meghagyták egyházi igazgatás és felügyelet alatt.
Mostohább sors várt a nem román felekezeti iskolákra. Nagyrománia oktatási rendszerének egységesítésénél a magyar és német felekezeti iskolákat magániskolákká fokozták le, elvévén tőlük a vizsgáztatás és államérvényű bizonyítvány kiadásának jogát. Ettől az intézkedéstől a román kormányok méltán várhatták a felekezeti iskolák elnéptelenedését és elsorvadását. A lakosság azonban csodálatra méltó hűséggel ragaszkodott ősi iskoláihoz, melyeket sajátjának ismert és vállalta a nagyobb anyagi terheket és gyermekei oktatásának bizonytalanságát. Sőt új felekezeti iskolákat is szerveztek, hiszen pótolni kellett az állam által elvett 1.300 magyar elemi iskolát.
Eltiltották egyik felekezet iskoláiból a másik felekezethez tartozó gyermekeket, a köztisztviselőket kényszerítették, hogy gyermekeiket állami iskolába adják, az állami iskolák igazgatóinak engedélyétől tették függővé a felekezeti iskolákba való beírathatást, különböző címeken nagy bírságot róttak ki a magyar szülőkre. A magyar gyermekek nagy részét azon a címen tiltották el a felekezeti iskolák látogatásától, hogy őseik között román is volt, vagy a névelemzés szerint román hangzású nevük van. Az állam megszüntette a felekezetek iskoláinak rendszeres segélyezését, sőt a községek költségvetésébe sem vették fel a felekezeti magyar iskolák dologi szükségleteit, ezzel szemben megkövetelték, hogy a földbirtokreform által saját anyagi segélyforrásaiktól megfosztott és államsegély nélkül küszködő egyházak ugyanúgy fizessék tanerőiket, mint az állam a sajátjait. A magyar községeket román iskolák és templomok építésére kötelezték, hogy így vonják el az anyagi erőt a felekezeti iskolák fenntartásától.
)
)
Hiányzó magyar elemi iskolák a Magyarországtól Romániához csatolt területen 1937-ben.
A térkép azokat a községeket tűnteti fel, amelyekben a román népszámlálás szerint 200-nál, 500-nál, 1000-nél stb. több magyar lakos élt és amelyeknek nincs magyar tanítási-nyelvű elemi iskolájuk. Az 5000-nél több magyar lakosú, magyar elemi iskolával nem bíró községeket a jelmagyarázatban foglaltaknál arányosan nagyobb körök jelzik.
Mindez nem volt elegendő. A magyar lakosság elviselte az üldözéseket, a bosszantásokat, egyik hatóságtól a másikhoz járva keresett orvoslást sérelmeire, viselte az állami iskolák terhét, adózott jobban, mint román polgártársai és mindezek mellett fenntartotta iskoláit. A román kormányzatnak nyiltan és durván az iskolák bezárásához kellett folyamodnia. Meg is tette. Az állami magyar tanításnyelvű iskolák elrománosítása mellett 363 elemi és középfokú felekezeti iskolát zártak be a román hatóságok 1920-től 1939-ig.
A román kormányok eljárásukat azzal mentegették, hogy a felekezeti iskolatípus nem felel meg már a mai kor követelményeinek, át kell térni az egységes szellemű állami oktatásra. Igéreteket is tettek, hogy magyar vidékeken az állami iskolákban gondoskodni fognak a magyarnyelvű oktatásról. A gondoskodás abból állott, hogy még azokban az állami iskolákban is, ahol román tanerő híján az új uralom első éveiben meg kellett hagyni a magyar tanerőket és így a magyar tanítást, amint elegendő számú román tanerő állott rendelkezésre, beszüntették a magyar oktatást. Igy 1932 és 1937 között 178 állami elemi iskolában szüntették meg a párhuzamos magyar oktatást, mert teljesen magyar oktatás sem az állami, sem a felekezeti magyar iskolákban nincs. Ma mindössze 44 olyan állami elemi iskola van egész Romániában, amelyekben magyar nyelven is tanítanak, holott 120.000 magyar gyermek jár az állami népiskolákba, akik lélekszámuk szerint a romániai iskolaviszonyok alapul vételével több mint ezer magyar tanítási nyelvű iskolára tarthatnának igényt.
A román állam különleges előnyöket biztosított azoknak a királysági román tanítóknak, akik »kisebbségi« vidékeken vállalnak állást. Gyorsabb előmenetelt, fizetéspótlékot, sőt földbirtokot kaptak ezek a magyarul egy szót sem tudó román tanítók a magyar, német és orosz vidékeken, az ú. n. kultúrzónákban vállalt románosító munkájukért. A román kormányok és külföld előtt azzal magyarázzák ezeket az intézkedéseket, hogy a műveltségben elmaradt vidékek nívóját akarják így emelni. Elég azonban egy pillantás a román kultúrzóna területekre és a romániai analfabetizmus térképére, hogy ennek az indokolásnak megbízhatóságával tisztába jöjjünk. Romániának éppen azokban a megyéiben létesítettek kultúrzónákat, ahol az írástudatlanság a legkisebb és nem létesítettek ilyeneket a legnagyobb analfabetizmussal szégyenkező megyékben. Kultúrzónába tartoznak a székely megyék és a jelentős német lakossággal bíró megyék, ahol a fiatalabb nemzedékek közt analfabéta alig van. Ha azonban összevetjük a kultúrzónák megyéit Románia nemzetiségi térképével, azonnal szembeötlik az összefüggés, amit különben a román vezetőférfiak nyiltan is megvallottak.
)
Középiskolák a Magyarországtól Romániához csatolt területen. 1926–1931. évi adatok.
Jelmagyarázat: I. Liceum. II. Tanítóképző. III. Felső kereskedelmi iskola. IV. Alsó kereskedelmi iskola. V. Gimnázium, illetve polgári iskola. VI. Ipariskola.
1. Magyar tanulók. 2. Német tanulók. 3. Román tanulók. 4. Magyar, német és egyéb tanulók külön nem részletezve. 5. Egyéb és ismeretlen nemzetiségű tanulók. 6. Nem magyar tanításnyelvű iskolában magyar párhuzamos osztályok. 7. Nem német tanításnyelvű iskolában német párhuzamos osztályok. 8. Nem román tanításnyelvű iskolában román tanításnyelvű osztályok.
Azok az iskolai jelek, amelyeken ékezetek nincsenek, állami iskolákat jelölnek. A felekezeti iskolák jelei a következők: a) római katolikus, b) református, c) ág. evangélikus, d) unitárius, e) görög katolikus, f) izraelita, g) nem felekezeti jellegű magániskola.
Az iskolák jele mellett feltünteti a térkép azt is, hogy vajjon fiú-, leány- vagy vegyes iskolákról van-e szó. A jelzések a következők: x) fiúiskola, y) leányiskola, z) vegyes iskola.
A jelek nagysága arányos az iskola tanuló-létszámával. A jelek mellé írt számok a tanerők számát jelentik.
Mindezeknek az intézkedéseknek eredménye az, hogy ma Romániában közel 60.000 magyar gyermek már 5–7 éves korban román tannyelvű állami iskolába kényszerül s az írás és olvasás első elemeit nem anyanyelvén tanulja. A 7–16 éves tanköteles tanulók közül a hivatalos román statisztika szerint 107.000 kényszerül állami román tanítási nyelvű iskolába. Az eredmény nagyon sokszor az, hogy nemcsak anyanyelvén nem tanul meg írni-olvasni a magyar gyermek, hanem gyakorta románul sem, legalábbis nem jól, mert a gyermekek anyanyelvét egyáltalán nem értő tanítók – természetesen – nehezen boldogulnak a tananyaggal. De magának a románságnak kulturális fejlődésére sincs jó hatással ez a kultúrpolitika. Az állam ugyanis a közműveltség emelésére rendelkezésére álló anyagi erejének tetemes részét költi el »kultúrzóna« akciókra, amiből a román népnek semmi haszna sincs. A legjobb fiatal román tanerőket is ideküldik s elvonják attól, hogy a saját fajtájabeli gyermekeket eredménnyel taníthassa.
A középoktatásban és felsőoktatásban nem volt szükség oly sokoldalú intézkedésekre, mint a népoktatásban. A felekezeti iskoláknak magániskolákká való lefokozása, az érettségiztetési jognak elvétele és néhány iskola bezárása az általános kisebbségi helyzet mellett elegendőnek bizonyult arra, hogy ezekből az iskolatípusokból a magyar tanulók nagyrészét eltávolítsa. Miért vállalják a magyar szülők a közép- és felsőoktatással járó költségeket akkor, amikor a köztisztviselői pálya úgyszólván teljesen bezárult a magyarság előtt? A tanítói, tanári pálya a magyar iskolák elsorvadásával életlehetőséget nem nyujt, az ipar, kereskedelem és bank-vállalatokból a nemzeti munkavédelmi törvények zárják ki a kisebbségi tisztviselőket, az ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarákban és testületekben érvényesített numerus clausus az ú. n. szabadfoglalkozásokat is elzárta a magyarok elől. Magyar szellemi munkás nem kap ma megélhetést Romániában. Érthető ezek szerint, hogy a romániai közép- és felsőiskolások között a magyar tanulók illetve hallgatók népi arányszámuknak negyedrészével szerepelnek. Pedig a magyar lakosság Erdélyben az összes városok lakosságának többségét alkotja még az 1930. évi román számbavétel szerint is, a közép- és főiskolák hallgatóit pedig elsősorban a városi réteg adja.
Folytathatnánk az iskolasérelmeken túl is az erdélyi magyar kulturális életet ért veszteségek felsorolását. Beszélhetnénk a magyar közművelődési egyesületek működésének korlátozásáról, a magyar művészeti megmozdulások mostoha kezeléséről, arról, hogy Romániában nem szabad magyarul beszélő hangosfilmet előadni, sőt az idegennyelvű filmekre még magyar feliratot sem szabad vezetni; beszélhetnénk a sajtószabadság korlátozásáról és pedig nemcsak a legutóbbi idők mindenhol zavaros esztendeiben, hanem az egész eltelt két évtized alatt; a cenzuráról, az elkobzásokról, ujságírók bebörtönzéséről s végül arról a szellemi határzárról, amelyet a magyarországi könyvek, folyóiratok, ujságok kitiltásával Erdélyre húsz éven keresztül alkalmaztak.
Mindez kizárólag magyar ügynek látszik, de nem egy nemzet, hanem az általános európai kultúra ügye, hogy akkor, amikor a magyar művelődés eredményeit Erdélyből eltüntetni igyekszenek, amikor lerombolják azt, amit a magyar erő egy évezreden át épített s üldözik mindazokat, kik ezt a kultúrát még hordozzák, vagy tovább adni akarják; ugyanakkor nem látjuk sehol az új, haladottabb, vagy akárcsak ugyanolyan értékű műveltség kivirágzását. Az ősi iskolák, ritka értékű könyvtárak, pompás épületek helyébe középszerű intézetek, gyökérnélküli és maradandó értéket nem képviselő tákolmányok kerülnek. A marosvásárhelyi híres Teleki-téka használatlanul porosodik, a nagyszebeni Bruckenthal-múzeum és könyvtár főleg külföldi látogatokat kap, a kolozsvári pompás egyetemi könyvtár régi magyar anyagát pincékben elzárva tartják. S nem támadnak új könyvtárak, új múzeumok, nem születnek új Apácai Csere Jánosok, Bólyai Farkasok, Kőrösi Csoma Sándorok. Mert egyedül irígységből és gyűlöletből kultúra nem fakad.
