Erdély gazdasági élete Romániában • Irta: Rónai András
Erdély gazdasági élete Romániában • Irta: Rónai András
A Törökbirodalomnak Középeurópába való felnyomulása idején, a XVI–XVII. században, a Fekete-tenger környéke, az egész Balkán-félsziget és tovább északra a Nagy Magyar Alföld kikapcsolódott az európai gazdálkodásból s nemcsak lépést nem tudott tartani azzal, hanem addigi gazdasági kultúrája is elpusztult. Magyarországból csak a Felvidék, a nyugati határszél és Erdély tudta minden nehézség ellenére is megőrizni azt a gazdasági kultúrát, amelyet a török előtti időkben népe kifejlesztett.
E területek közül a legkeletibb rész: Erdély. Ez a természettől fogva jól védett bástya jelentette ebben az időben Európa határvidékét s továbbra is híven képviselte Európát, mind a szellemi, mind a gazdasági kultúrában ezen a délkeleti szigeten.
Az oláh vajdaságok területén, de a török hódoltság alatti magyar területeken sem tudott a gazdasági fejlődés távolról sem lépést tartani az erdélyi fejlődéssel s ezért kis területe ellenére az Erdélyi fejedelemség számított Délkeleteurópa gazdasági központjának. A román gazdaságtörténészek tanusága szerint a török elnyomás alatt és a visszafejlődő bizanci kultúra maradékain tengődő Havasalföld és Moldva nemcsak szellemi kultúráért fordult Erdélyhez, de úgyszólván minden magasabbrendű gazdasági szükségletét is a magyar fejedelemségből elegítette ki.
A Törökbirodalomnak Középeurópából való kiszorítása után hamarosan helyreállott a Kárpátmedence gazdasági egysége és a gazdasági súlypont Erdélyből visszatolódott.
De Erdély a nagyobb gazdasági térben megtalálta a maga régi szerepét. Szüksége is volt a nagyobb keretben való elhelyezkedésre és az azáltal nyujtott biztonságra, mert a hosszú harcok és gazdasági erőfeszítések elgyengítették. Közte és a szomszédos Balkán-tájak közötti erős nívókülönbség továbbra is megmaradt. A Kárpátokon túl a gazdasági kultúra intenzitási fokozatában továbbra is mély lépcsőt találunk. (Lásd a Thünen-féle térképet az európai gazdasági övezetek elhelyezkedéséről.)
A Kárpátmedence részterületei egymást gazdaságilag szinte ideálisan egészítik ki. Az 1919. évi trianoni békeszerződés szerint szétszabdalt részek a legfontosabb mezőgazdasági termékekből és ipari vagy bányászati nyersanyagokból 100%-os hiányokat és 200–500%-os feleslegeket mutatnak fel. Ezek a hiányok és feleslegek azonban a Kárpátmedence egész területén belül majdnem teljesen kompenzálják egymást, vagyis a régi Magyarország területe gazdaságilag szinte teljesen ellátja magát és fölöslegeiből még tovább is adhat.
A Magyarországtól Romániához csatolt Erdély és a többi területrész termelése pl. búzából 42%-os felesleget, rozsból 36%-os hiányt, árpából 37%-os hiányt, tengeriből 36% felesleget, burgonyából 42% hiányt, cukorból 42% hiányt, szénből a háború előtt 4% hiányt mutatott, ma a földgáz nagyobbmérvű hasznosítása miatt feleslege van, vasércből 12% hiányt mutat fel. E feleslegek és hiányok a régi Magyarország többi részein körülbelül 89%-ban fogyasztót, illetőleg felesleggel rendelkező eladót találnak.
Csonka-Magyarország földjének és a Romániához csatolt magyarországi területnek művelési ágak szerinti megoszlása is eléggé mutatja azt, hogy a két területrész egymást nem nélkülözheti. Csonka-Magyarország erdőben túlszegény területét Erdély erdei harmonikusan egészítik ki, viszont Erdély kevés szántóföldje kiegészítést talál a magyar Alföld termékeny szántóiban.
Csonkamagyarország és Erdély területének művelési ágak szerinti megoszlása.
Jelmagyarázat: 1. Szántó. 2. Kert, gyümölcsös, szőlő. 3. Rét, legelő. 4. a) fenyő-, b) tölgy-, c) bükk- és egyéb erdő. 5. Egyéb és terméketlen.
A magyar Alföld gabonáját Erdély nagyobb mennyiségben és közelebb találja, mint Kongresszusi Románia gabonafeleslegét. Útjai is jobbak erre nyugatra és cserélni valója is több van. A román alföldek kapnak követ és fát elegendő mennyiségben a Kárpátoknak feléjük néző lejtőiről, nincsenek rászorulva a messzibb erdélyire. A magyar Alföld legközelebb kapja az erdélyi fát és követ. Egyik fontos cseretárgya Erdélynek a gyümölcs is, mely keresett áru a gyümölcsben szegény tiszamenti síkságon. Mióta politikai határ húzódik a magyar Alföld szélén, Erdély gyümölcstermelése nagyon visszahanyatlott. A román alföldeket ellátják gyümölccsel a Déli-Kárpátoknak a Balkán felé néző lejtői, melyek gyümölcsben igen gazdagok.
Erdély és Magyarország többi részének gazdasági egymásrautaltsága olyan erős, hogy a világháború után is, a legélesebb politikai feszültségek idején és a magas vámok és mindenfajta korlátozások ellenére is a gazdasági csere igen élénk volt a szétszakított területek között. Csonka-Magyarország egész romániai behozatalának legnagyobb részét az Erdélyből való behozatal tette s a Romániába való csonkamagyarországi kivitel tetemes része is Erdélybe ment. 1923–1938 közt a Romániából származó behozatal 64%-a jött Erdélyből, az oda való kivitel 62%-a ment Erdélybe.
)
A Nagy Magyar Alföld számára Erdély legfontosabb terméke a fa, ami ezen a vidéken ritka bőségben található. Kő és egyéb építőanyagok, továbbá gyümölcs, takarmány, nyersbőrök a további fontosabb cserecikkek, amelyekkel szemben Erdély főleg ipari cikkeket hoz be. A csereforgalom behálózza Erdély egész területét, mégis a legnagyobb forgalmat Erdély északi, nyugati és középrésze bonyolítja le a Kárpátmedence többi részeivel, míg Erdély déli része a kölcsönös forgalomban nem játszik olyan jelentős szerepet.
Erdély és a magyar Alföld egymásközti sűrű csereforgalmát elősegíti az egész erdélyi medencének a Nagy Magyar Alföld felé való lejtése és Erdély természetes kapuinak nyugat felé való nyílása. A Bihar-hegység szigetét kivéve, nincsen nagyobb hézag a települések folytonosságában Erdély és az Alföld között. Az utak végig sűrűn lakott területeken haladnak s a települések összefüggése a kapcsolatok eleven láncolatát adja. Más a helyzet Erdély keleti és déli határai felé, ahol a Kárpátok hatalmas láncai – eltekintve attól, hogy kevés szoroson és nehezen járhatók – 40–70 km-es széles sávban lakatlanok. (Lásd Románia települési térképét külön mellékleten.)
1910-ben a mai Csonka-Magyarország területén 125.375 erdélyi születésű lakost számláltak meg, akik tehát onnan vándoroltak a központi területekre. Természetesen volt egy fordított irányú vándorlás is, főleg ipari szakmunkások és bányászok vándoroltak be az Alföldről és Dunántúlról Erdélybe.
A gazdasági cserékkel és összefüggésekkel szoros kapcsolatban van az emberek cseréje és kapcsolatai. A Kárpátmedence területén a lakosság jelentős része állandó mozgásban, áramlásban van. Ezen áramlások iránya félévszázad óta statisztikailag pontosan megfigyelhető: a nagy medence széleinek lakossága jelentős tömegekben állandóan lefelé vándorol a központi területek felé. Az országterület szélein a lakosság természetes és tényleges szaporodásának különbsége negatív eredményt ad, ami azt mutatja, hogy a lakosság elvándorol. A központi területeken viszont évtizedről-évtizedre sokkal több lakost találunk, mint amennyit az ottani természetes népszaporulat mellett találnunk kellene, vagyis a perifériák lakossága ide áramlik.
Az emberek cseréje további lehetőségeket és ösztönzést ad a gazdasági érintkezésnek, a szükségletek szélesebbkörű elterjedésének és e réven a gazdasági forgalom erősbbödésének.
Folyik ugyan vándormozgalom a Keleti- és Déli-Kárpátok szorosain keresztül a régi román fejedelemségek területére is, de az Erdélynek csak a közvetlen határszéli tájait érinti, sokkal kisebb tömegeket mozgat s nem is annyira a románok között folyik, hanem a Székelyföld népfeleslegének egyrészét viszi le a régi román királyság területére.
A Kárpátmedence gazdasági összetartozása is megnyilvánul abban a munkamegosztásban, amely a mezőgazdasági termelésre, az állattenyésztésre, a bányászati kincsek elosztására, az iparok elhelyezkedésére és az energiagazdálkodásra s a munkaerők mozgatására egyaránt kiterjedt. A politikailag szét nem szabdalt és közlekedési vonalakkal szorosan összekapcsolt gazdasági téren az egyes mezőgazdasági termékek a természeti adottságoknak megfelelően mindjobban a maguk optimális területeire szorultak. Ugyanezt a folyamatot tapasztaltuk az állattenyésztésnél is. A nehéz iparok megmaradtak a bányák közelében s inkább a könnyebben mozgatható munkáselemet telepítették a nyersanyag-lelőhelyekhez. A differenciált és finomabb iparok azonban már a fogyasztópiacok közelségét keresték és a nyersanyaglelőhelyekkel vagy energiaforrásokkal csak jó közlekedési összeköttetésre törekedtek. Az összeműködés zavartalan volt s a termelés racionális és olcsó.
)
Erdély és a Felvidék nagy vasérctelepei ellátták a Budapest körül tömörült nagy gépgyárakat; a petrozsényi szénbányavidék szolgáltatta szinte az egész ország területére a vasút hajtóerőszükségletét; közvetlenül a világháború előtt feltárt erdélyi földgázmezők nemcsak belső Erdély energiaszükségletét voltak hivatva fedezni, de tervbe volt véve a földgáznak az ország központjába való vezetése. Az állam nem nézte közömbösen ezt a fejlődést, hanem az ország egészséges gazdasági vérkeringése érdekében nagy feladatokat vállalt. E törekvései közben pedig nemcsak az anyagi javak minél nagyobb bőségben való előállítására gondolt, hanem a polgárok minél szélesebb rétegének jólétére is. Ezért telepített iparokat jelentős anyagi áldozatokkal inséges vidékekre, támogatta a háziipart a mezőgazdaságilag passzív vidékeken vagy gondoskodott arról, hogy az egyes vidékekről elvándorló népfelesleg a gazdasági gócokban keresethez jusson.
Ezt a nagyszabású munkamegosztást, a nyersanyagok, hajtóerő, munkaerő, fogyasztópiacok, közlekedési hálózat egységes rendbe illeszkedő nagy harmóniáját züllesztette szét a trianoni országfeldarabolás s éppen ezért volt ennek természetes következménye gazdasági téren a termelés visszaesése, a forgalom megcsappanása, a kereseti viszonyok és az életnívó csökkenése, a munkanélküliség.
A kis balkáni román királyság sem mint fogyasztópiac, sem mint ellátó terület és szervező központ nem tudta Erdély számára a magyar Alföld elvesztését pótolni. Erdély egy nálánál gazdaságilag sokkal elmaradottabb terület perifériája lett. Joggal követelhette volna ebben az új államban a maga számára a vezetést nemcsak politikai és kulturális, de gazdasági téren is épúgy, mint ahogy a történelem folyamán a kárpátokontúli területek felé ő sugározta a haladást. A politikai viszonyok azonban megakadályozták ezt. Erdély gazdasági fejlettsége és a régi román királyság fejletlensége közötti különbséget a román kormányzatok nem tudták a balkáni területek fejlesztésével eltüntetni, így aztán a nivellálást – melynek politikai szükségét érezték – Erdély gazdasági életének visszafejlesztésével próbálták elérni. Tették ezt annál könnyebb lélekkel, mert amit Erdélyben leromboltak, az legnagyobbrészt magyar és német érték volt s a »kisebbségi« vagyonok csorbítása kedves és nyiltan bevallott célja volt a legnagyobbrészt a Kongresszusi Romániából származó román politikusoknak.
)
Az ország gazdasági erejének megszervezése és a racionális gazdálkodás Nagy-Románia államférfiainak szemében a világháború után nem volt elsőrendű cél. Az országterület természettől bőven megáldott gazdag föld volt, különösebb erőfeszítések nélkül is biztosította az elemi életfeltételeket. Különben is az erőteljes megszervezés elé nehéz akadályokat gördített az, hogy Magyarországtól, Ausztriától, Oroszországtól és Bulgáriától kapott területrészek egymástól merőben elütő gazdasági szervezetet, nívót, orientációt mutattak, egészen különböző gazdasági rend és jogszabályok szerint fejlődtek. Mindeme tartományok gazdasági viszonyai pedig különböztek a Kongresszusi Románia viszonyaitól. Összefogni ezt a heterogén együttest igen nehéz feladat lett volna.
A gazdasági prosperitás egyébként is elsősorban a gazdaságilag fejlettebb nem román vidékeknek lett volna hasznára. Ezen ősi »nem román« szellemi és gazdasági kultúrák jövőjét pedig a román vezető osztály kb. olyannak szánta, ahogy ezt egyik legtipikusabb képviselőjük, a román politikai életben legnagyobb szerepet játszó Bratianu-család egy miniszterelnökséget viselt tagja tisztán kifejtette: »a fiatal román népnek új kultúrát kell megteremtenie a régi királyságban érvényesülő francia, Erdélyben a magyaron keresztül érvényesülő germán és az ország keletén feltalálható szláv kultúra helyében. A régi kultúrák megszüntetése legjobban úgy valósítható meg, ha elvonjuk alóluk a gazdasági alapot. Igy leszegényítjük az illető régi kultúrájú népeket s visszavetjük kezdetleges életmódokba, süllyedésbe, meghasonlásba és társadalmi züllésbe. Igy lesz a magasabb kultúrából rom, amelyen felépülhet aztán az új és egységes román kultúra.«
E tiszta programm megvalósításának főbb állomásai a következők voltak: földbirtokreform, agrártelepítések; az »altalaj« nacionalizálása; ipari, kereskedelmi és bankvállalatok nacionalizálása; a perifériákat elsorvasztó közlekedési politika; iparvállalatok mesterséges telepítése; az új provinciák erősebb adóztatása; kisebbségellenes hitelpoltika; nemzetiségi numerus clausus a magángazdasági vállalatokban; kisebbségellenes külkereskedelmi és vámpolitika.
A világháború befejeződése után elkerülhetetlenné vált a földbirtokreform. Kongresszusi Románia területén a földnélküli parasztság sorsa már jóval a világháborút megelőző időben szinte kibírhatatlan volt. 1907-ben a román parasztok elégedetlensége hatalmas erejű forradalomban tört ki, melyet csak nagynehezen és borzasztó vérengzés árán tudott a hadsereg leverni. A rendcsináló munkánál tízezer parasztot öltek meg.
Erdély és Kongresszusi Románia területének művelési ágak és birtokkategóriák szerinti megoszlása.
Baloldali kör Erdély, jobboldali kör Kongresszusi Románia. A felső félkörök a terület művelési ágak szerinti megoszlását, az alsó félkörök a birtokkategóriák szerinti megoszlást mutatják az agrárreform előtt.
1. szántó. 2. Rét, legelő. 3. Gyümölcs, szőlő. 4. Erdő. 5. Egyéb és terméketlen. 6. 0–10 ha között. 7. 10–100 ha között. 8. 100 ha-on fölül.
Az új tartományok közül Beszarábia volt az, ahol a földbirtokviszonyok a gyökeres reformra teljesen érett képet mutattak. Erdélyben és Bukovinában jobb volt a helyzet. A nagybirtokok aránya ugyanis itt kisebb volt, mint a királyságban és Beszarábiában, a szociális gondoskodás és a mezőgazdasági munkaszervezet pedig sokkalta magasabb nívón állott. Mégis az agrárreformot sokkal radikálisabban hajtották végre Erdélyben. Erdélyben a megművelhető földterület aránya sokkal kisebb, mint a királyságban, viszont az erdők, legelők, rétek – tehát a nagyobbrészt nagybirtoküzemben művelhető kategóriák – területe nagyobb. Ennek ellenére az agrárreform előtt a királyságban a 100 hektáron felüli nagybirtokok aránya 42.5% volt, Erdélyben 37.0%.
)
A romániai tartományok közül az agrárreform előtt Bukovina és Erdély tartományok mutatták a legegészségesebb birtokmegoszlást, Erdélyben különösen az egészséges középbirtokok aránya volt jó; a nagybirtokok területi arányánál figyelembe kell venni, hogy a tartomány területének 52.8%-a legelő, rét és erdő, míg a királyságban ezeknek a nagyobbára nagyüzemben kezelt területeknek aránya csak 27.1%. Az agrárreform végrehajtásánál mégis Erdély részesült a legmostohább elbánásban. Erdélyben az összes megművelhető terület 44.5%-át sajátították ki, a királyságban 37.9%-át. Az 50 ha-on felüli birtokok terjedelme az agrárreform után a királyságban 23.7%, Erdélyben 17.6%.
A román agrárreform részletes statisztikai eredményeit nem tették közzé s így nem lehet pontosan megállapítani, mennyi volt az erdélyi magyarság vesztesége Erdélyben az agrárreform következtében. Azokról a területekről azonban, amelyekről részletes monografikus gazdasági leírásaink vannak, ki lehet mutatni, hogy a kisajátításnál Erdélyben szinte kizárólag csak magyar és kisebbségi birtokokat osztottak fel, míg a román nagybirtokok mentesültek a felosztás alól. Igy pl. Szolnok-Dobokamegyéről vannak részletes kisajátítási adataink, amelyek azt mutatják, hogy a román birtokosok földtulajdonát érintetlenül hagyták. Torda-Aranyosmegyéről román szakíró állapította meg, hogy ott egyetlenegy román tulajdonostól sem vettek el földet. A magyarság tulajdonában e megyében 150.125 kat. hold terjedelmi földbirtok volt, ebből 111.000 kat. holdat vettek el, a román birtokokat azonban érintetlenül hagyták.
Jellemző mindenesetre, hogy a román kimutatások 73.4 %-ban állapítják meg az Erdélyben földhözjuttatott román lakosok számát és 26.6 %-ban a kisebbségiekét. A népi arány viszont 53.8 % és 46.2%. Emellett pedig tudni kell azt, hogy a mezőgazdasági foglalkozású birtoktalan lakosok között Erdélyben magyarok nagyobb arányban voltak, mint románok, akik a törpe- és kisbirtok-kategóriákban népi arányszámukon felül voltak képviselve. A jogos igénylők között tehát nagyobb arányban voltak magyarok.
A román agrárreform végrehajtói Erdély és a királyság románsága, tehát saját népük között is különbséget tettek. Az egy-egy igénylőnek kiosztott parcellák átlagos nagysága Erdélyben 1.45 ha volt, a királyságban 3.23 ha. Több mint 67.000 igénylő kapott Erdélyben 0.6 ha-nál kisebb terjedelmű birtokot és további 84.000 igénylő parcellája mozgott 1 ha körül. Általános gazdasági és szociális szempontból alig helyeselhető az életképtelen törpebirtokok ilyen tömegének létesítése. A gazdálkodás nívójának csökkenése mutatja is az elkövetett hibákat.
Erdélyben gazdaságpolitikusok számításai szerint az agrárreform során elvett földekért a tulajdonosoknak fizetett kártérítés a földek valóságos értékének 0.015-öd részét tette ki. Ennek a kártérítés nélküli elkobzásnak a jelentőségét akkor ítélhetjük meg helyesen, ha figyelembe vesszük, hogy nemcsak nagybirtokokat sajátítottak ki, hanem közjótékonysági és kulturális célú alapítványokat, iskolaföldeket, egyházi birtokokat, sőt igen sokszor elvették kisbirtokosok földjeit is.
Az egyes tartományok közötti elbánás további különbségére jellemző, hogy a Bratianu-kormány jelentése szerint 1926-ig a királyságban a kisajátított földbirtokok 1 hektárja után átlag 1670 lei értékű kötvényt fizettek ki, míg Erdélyben 1 ha kisajátított föld után átlag csak 23 lei értékű kötvényt.
Az agrárreform mellett az új Romániának egyik legjelentősebb gazdaságpolitikai akciója a telepítés volt. Néhány ezer telepesnek osztottak ki földet már az 1921. évi agrárreform lebonyolítása során s időnkint kisebb-nagyobb kölcsönökkel támogatták a román kormányok ezeket a telepeseket. Az akciót azonban erőtlennek tartották azok, akik a földbirtokpolitikát tisztán nemzetiségi szempontból kívánták irányítani. Románia kül- és belpolitikai konszolidálódásának feltűnően lassú menete, a nemzetiségi kérdés rendezetlensége, a revíziós mozgalomnak európaszerte való megerősödése újra ráterelte a figyelmet a telepítések szükségességére, különösen a határvédelem szempontjából.
Ilyen meggondolásokból született meg az 1930. évi telepítési törvény, amely egy autonom Telepítési Hivatalt kreált az új feladatok ellátására. Ennek a hivatalnak a működése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért 1940-ben a határvidékek elrománosítására újabb telepítési törvényt hoztak.
A telepítések gazdasági eredményeiről érdekes felvilágosításokat közölt a román földművelésügyi miniszter az 1937/38. évi költségvetés indokolásában: »A telepítési vidékekre azon biztatással küldött telepesek, hogy gazdaságuk megalapításához szükséges támogatásban részesülnek, saját anyagi erejükre utalva és magukra hagyatva találták magukat. Ebben a helyzetben egész telepescsaládok maradtak fedél nélkül, egy félnomád népség jellegét öltve fel; vagyonukat elidegenítették, hogy fenntarthassák magukat, sőt ház, barom és mezőgazdasági leltár nélkül abba a lealacsonyító helyzetbe kerültek, hogy kisebbségi bennszülöttekhez szerződtek cselédi és pásztori minőségben.
Ugyanezen szomorú állapotból kifolyólag a telepesek jórésze ezen telepítési területeken nyomorba kerülve betegségeket szedett össze, ami a halálozások számát nagyon megnövelte. Nagy számban hagytak hátra árvákat és özvegyeket ezen számukra idegen vidéken.
A telepítés célja egészen más, nevezetesen a határvidékeknek vagyonos, tisztán román lakossággal való megerősítése, ami a vidéket egyrészt nemzeti szempontból emelné, másrészt gazdasági szempontból értékesebbé tenné. Ez a cél az állam hatékony segítsége nélkül nemcsak nem érhető el, ellenkezőleg igen jelentős számú román család, mely éppen a legegészségesebb román elemekből toboroztatott, semmisül meg elhanyagolásának folytán.«
E gazdaságpolitika eredményeit a világháború előtti állapotokhoz viszonyítva az erdélyi termésátlagok stagnálása vagy visszafejlődése mutatja. A mezőgazdálkodás intenzívebbé tételére, a minőségi termelésre, valamint a termékek minőségi egységesítésére eddig kevés olyan intézkedés történt, amelynek a gyakorlatban komoly nyoma maradt volna. Az agrárnépesség különleges nevelésének és oktatásának ügye sem áll valami jól. A mezőgazdasági hitel egészséges rendezésének hiányát mutatta az a nagymértékű eladósodás, amely Romániát 1934-ben egy példa nélkül állóan radikális adósságkonverzióra kényszerítette.
Nemcsak a mezőgazdaság s különösen a magyar földműves lakosság sínylette meg Erdélyben a román uralmat, hanem az ipari lakosság is, ami annál súlyosabb volt, mert a mezőgazdasági foglalkozási ágakban az agrárreform során kenyér nélkül maradt falusi családok ezrei tódultak a városok felé és kerestek az iparban maguknak megélhetést.
Búza, árpa, kukorica, zab termésátlagai Erdélyben a világháború előtt és után.
1. Kukorica (körökkel jelzett vonal).
2. Árpa (pontozott vonal).
3. Zab (szaggatott vonal).
4. Búza (keresztekkel jelzett vonal.)
Ipari téren Románia az új területekkel igen jelentős nyereséghez jutott. Különösen Erdély volt iparilag fejlett tartomány, az új Románia területrészei között a legfejlettebb. Az erdélyi ipar a világháborút megelőzőleg a magyar uralom alatt ütemesen fejlődött s e fejlődést gyorsítani volt hivatott az Erdélyi Medencében közvetlenül a világháború kitörése előtt feltárt energiaforrásnak, a földgáznak a hasznosítása. Nagyszabású tervek állottak készen ezenkívül a vizi energiáknak ipari téren való hasznosítására is. Ez utóbbi tervek végrehajtása különösen Erdély délnyugati részét, az amúgy is erősen iparosodó Bánságot tette volna igazi nagyipari vidékké.
Az uralomváltozás megakasztotta ezt a fejlődését. Erdély iparvidékeinek nagyrésze az új ország határszéleire és pedig a politikai központtól legtávolabb eső határszéleire került. Ezeknek az ipari területeknek fejlesztése nem állott érdekében az új Romániának, először, mert a terület megtarthatása bizonytalan volt, másodszor, mert az ipari tevékenység nagyrészt a nem román elemek: magyarok, németek, zsidók, stb. kezében volt. További akadálya volt Erdély ipari fejlődésének az, hogy nem állott rendelkezésére a jó felvevőképességű, fejlett igényű belföldi piac, a közeli és jó külföldi piacokat pedig az ellenséges román kereskedelmi politika zárta el. A Kongresszusi Románia mezőgazdasági népességének életnívója jóval alacsonyabb volt a magyar Alföld lakosságának életnívójánál; Bukarest főváros pedig a maga félmillió lakosával, mint piac, messze elmaradt Budapest jelentősége mellett, amely eltekintve a lakosság életnívója és szükségletekben való haladottságától, elővárosaival már a háború előtt több mint egymilliós tömeget képviselt.
Az iparban foglalkoztatott munkások számát a magyar és román kormányok hivatalos adatai alapján Erdély megyéiben feltüntető térképünk mutatja az erdélyi ipar visszafejlődését 1913 és 1931, illetőleg 1934 között. Szembeszökő a magyar határmenti megyék iparának visszaesése. Akadálya volt az erdélyi ipar fejlődésének az is, hogy a Magyarországtól való elszakítás után tőke nélkül maradt. A Kárpátok medencéjének természetes gazdasági központja a Nagy Magyar Alföld szívében van. Itt gyűlt össze az egész medencéből a lakosság munkálkodásának fel nem élt gyümölcse, haszna, hogy azután, mint tőke visszaáramoljék a perifériákra s mindazokra a helyekre, ahol az egyetemes gazdasági élet intenzitásának fokozása céljából szükség volt rá. Bukarest és a Kongresszusi Románia tartományai nem játszották a természetes gazdasági központ szerepét egy oly nagyszabású és jól lezárt területen, mint a Kárpátok medencéje. Ennélfogva nem halmozódott fel benne olyan tőkeerő, mely akár csak a régi román terület gazdasági fejlesztéséhez elég lett volna, de távolról sem lehetett elegendő ez az itt felhalmozódó tőkeerő az új tartományok elégséges pénzügyi alimentálására.
Szén- és vasérctermelés Erdélyben a világháború előtt és után.
A folytatólagos vonal a széntermelést mutatja millió tonnákban (a skála baloldala). A pont-vonal a vasérctermelést mutatja százezer tonnákban (a skála jobboldala).
Az ipari termelés pangása meglátszik a szén- és vasbányászat visszafejlődésén is. A szén és vas Erdély legfontosabb bányakincsei (a földgáz és só mellett) és nehéziparának alapjai.
A bányavállalatok kezelésénél került leginkább alkalmazásra a román liberális párt híressé vált »prin noi insine« gazdasági jelszava, mely az ország gazdasági tevékenységét tisztán a saját, belső erőkre akarta alapozni. A saját, belső erők egyúttal fajromán erőket is jelentettek, azaz a kisebbségi román állampolgárokat is igyekeztek a gazdasági életben viselt szerepükből kiszorítani.
E célok szolgálatában alapvető jelentőségű volt az »altalaj« nacionalizálásának elve, mely már az alkotmánytörvénybe bevétetett, s amelyet a bányatörvények, valamint a kereskedelmi és ipari vállalatok nacionalizálásáról szóló rendeletek ültettek át a gazdasági életbe. Az alkotmány és az 1924. évi bányatörvény értelmében az altalaj (subsolul) a nemzet tulajdona, melyet az állam adminisztrál. A bányák és energiaforrások tehát nem képezhetnek magántulajdont, csak állami koncesszióként művelhetők.
A bányatörvény előírja, hogy csak azok a bányarészvénytársaságok részesíthetők koncessziókban, melyek legalább 60 %-ban »nemzeti tőkével« bírnak és legalább 70 %-ban román személyzetet foglalkoztatnak.
A kereskedelmi és ipari vállalatok nacionalizálását már 1922-ben elrendelték. Ekkor létesítettek ugyanis egy speciális gazdasági bizottságot a román iparügyi minisztérium mellett, melynek feladata volt minden vállalatalakulást, tőkeszaporítást, székhelyváltoztatást ellenőrizni és véleményezni. A minisztérium eme véleményezés alapján adta meg a működési engedélyt. A bizottság a következő követelményeket állította fel: a vállalatok igazgatótanácsának és ellenőreinek 3/4 részben románoknak kell lenniök, a részvények 2/3 része románoknak adandó.
Az ipari vállalatok elhelyezkedése mutatja, hogy Erdélyben a nagyipar tulajdonképpen a két energiaforrás – a szén és a földgáz – közelében fejlődött ki. Erdély déli részében a szénhez közel, a vasérclelőhelyek mellett a vasipar; Erdély közepén, a földgázvidékeken kémiai iparok. Szembeszökik ezek közül Brassó szerepe, amely várost a románok »biztonságos« fekvése miatt ipari szempontból igen favorizálnak, míg a mai magyar határmenti városok – Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti – a világháború előtti ipari jelentőségüket, nagyrészt határozott gátló intézkedések következtében, elvesztették.
)
Az egyes iparágaknak a háború utáni fejlődését vizsgálva, azt találjuk, hogy egyedül az autarchiás erőlködésekkel összefüggő textilipar mutat fellendülést, azok a többi iparok, melyeknek igazi hazája Románia, stagnálnak és visszafejlődnek. Visszafejlődést mutat az élelmiszeripar, mely legjelentősebb Románia ipari életében, stagnál, legalábbis stagnált a világháború után eltelt húsz év alatt a legutóbbi idők nagy háborús konjunktúrájáig, a fémipar és a kémiai iparok csoportja. Inkább visszafelé, mint előre halad a papíripar, építőipar, bőripar. Igen súlyos visszaesést mutat a faipar, mely 1926-ban még 50.235 személyt foglalkoztatott, 1935-ben már csak 36.309 személyt. Azóta lassan emelkedik, de még 1937-ben is csak 44.160 a faiparban foglalkoztatott személyek száma. A termelés értéke ebben az iparágban az évi 5.8 milliárd leiről 1935-ben 2.2 milliárd leire esett. A faipar krízise különösen Erdélyt sujtja s ott is főleg a Székelyföldet, ahol a faipar a mezőgazdálkodás és állattenyésztés alacsony jövedelmezősége folytán nélkülözhetetlen kereseti lehetőséget jelent.
Erdély földje a mai Románia tartományai között a legkevésbbé termékeny. A lakosság csupán mezőgazdaságból és állattenyésztésből nem tud megélni. Minél jobban szaporodik a lakosság, annál több embernek kell az ipari, kereskedelmi és egyéb foglalkozási ágakban megélhetést találnia. Mégis azt látjuk, hogy Erdély területén az ipari foglalkozású lakosság arányszáma 1910–1930 közt visszaesett s a hanyatlás elsősorban a magyar és német iparoselemeket érintette.
Az erdélyi mezőgazdaság nívójának lerontása, az állattenyésztés és bányászat fejlődésének megkötése, az iparvállalatok elhanyagolása együtt jár a tisztán a Regát szempontjából irányított kereskedelem- és vámpolitikával, s az ismét párhuzamosan halad a csak a Kongresszusi Romániának érdekeit szolgáló közlekedéspolitikával. Mindezt összefogja a céltudatosan egyoldalú pénz- és hitelpolitika. Az új tartományok pénzintézetei és egyéb gazdasági vállalatai, különösen a kisebbségi jellegűek, alig részesülnek az államtól és a nemzeti banktól támogatásban. Ez a támogatás pedig óriási jelentőségű, mert a tőkeszegény Romániában, ahol 25–30%-os, de nem ritkán 40% körül mozgó kamatlábak voltak érvényben a magánhitelforgalomban, a 6% körül mozgó hivatalos kamatláb s a nemzeti banktól ilyen áron kapott visszleszámítási hitel valóságos ingyen ajándékot jelentett. Az új tartományok kisebbségi pénzintézetei ebből a »nemzeti ajándékból« csak igen kis mértékben részesültek. Az erdélyi magyar bankok a román nemzeti banktól visszleszámítási hitelt saját tőkéik összegének 1/20–1/4 része erejéig kaptak, ugyanígy az erdélyi szász pénzintézetek is. Ezzel szemben az erdélyi román pénzintézetek saját tőkéik többszörösét élvezték visszleszámítási hitel gyanánt, a regáti intézetek pedig még az erdélyi román intézményeknél is kedvezőbb bánásmódban részesültek.
Kedvezőtlen elbánásban részesültek az új területek »kisebbségi« szövetkezetei is az állami hitelek szétosztásánál. A szövetkezetekre áldozott összegekből is csak a román intézmények részesültek. 1930-ban pl. az erdélyi román szövetkezetek 156 millió lei államhitelt kaptak, viszont a magyar szövetkezetek egyetlen leit sem. Mindehhez tudni kell, hogy 1930-ban Erdélyben 278 magyar hitelszövetkezet működött 94.202 taggal és 405 román szövetkezet, mindössze azonban 59.285 taggal: továbbá 388 magyar fogyasztási szövetkezet 94.000 taggal és 354 román szövetkezet 46.111 taggal.
A szövetkezeti szervezetek különben a legszívósabb védelmezői lettek a magyar és német nép gazdasági érdekeinek Erdélyben. Ezek az önsegély elvére épült szervek igen nagy jelentőségre tettek szert a kisebbségi küzdelmekben. A román szövetkezetek hálózata, mely a világháború előtt oly szép fejlődésnek indult, a legkülönbözőbb kedvezmények és állandó állami gondoskodás és támogatás mellett sem tudta a magyar és német szövetkezeti hálózat jelentőségét megközelíteni. Az 1938. évi állapotról szerkesztett szövetkezeti térképünk igen jól szemlélteti, hogy a román szövetkezeti élet nem a túlnyomó román többségű vidékeken fejlődik, hanem a magyar és német településterületeken, ott, ahol a »kisebbségi« szövetkezeti mozgalomtól példát és serkentést kap.
Románia pénzügypolitikájának egyik legsúlyosabb fejezete az igazságtalan adóztatási politika. Az államalakulás után hosszú évekig teljes adóanarchia uralkodott az országban. A különböző államoktól elszakított területrészeken és a királyságban különböző adórendszerek voltak érvényben és az egységes kezelés hiánya bizonytalanságot és káoszt teremtett. Ebből magára az államháztartásra is komoly károk származtak, épp ezért igyekeztek a román kormányok sok más ügyigazgatási ágat megelőzően a pénzügyigazgatást egységesíteni. De még jelentősebb kárát látták az adóztatási káosznak Románia kisebbségi népei, amelyek szabad áldozatai lettek az önkényesen és szinte minden felelősség nélkül működő román adókivető és behajtó hatóságoknak.
A romániai adórendszer egységesítése 1923–24-ben valósult meg. Ez a reform sem jelentett azonban egyenlő és méltányos bánásmódot az egyes tartományokra és nemzetiségi csoportokra. Mindössze az adónemek száma lett azonos a különböző tartományokban, a kivetésnél és behajtásnál továbbra is eltérő és igazságtalan bánásmód érvényesült.
Az adóstatisztikák mindenhol Erdélynek a királysággal szemben való erősebb megterhelését mutatják, holott a terület termékenysége és a kereseti viszonyok a királyságban sokkal jobbak. A nagyobb szolgáltatásokkal szemben áll a juttatásoknál való teljes elhanyagolás. A román Nemzeti Bank kiadványa alapján készült térkép mutatja a mezőgazdasági jelzálogintézetek kihelyezéseinek eloszlását Románia területén. Fehéren rikítanak rajta Erdély megyéi, szemben a kárpátokontúli román megyékkel.
Merő ellentétben van ezzel a gazdasági politikával az a magatartás, amelyet a régi Magyarország kormányai folytattak az ország nem magyar vidékeinek gazdasági fejlődésével szemben. Magyarországon a központtól távoleső nemzetiségi vidékek gazdasági fejlődését nemcsak a hitelellátás rendes keretei közt, hanem külön segélyekkel is támogatták. A világháború előtt 1881–1914 közt a mezőgazdaságilag szegény hegyvidékek ipari életének fejlesztésére fordított állami segélyek megoszlását Magyarország megyéiben mutatja előbb már bemutatott ábránk. Kitűnik ebből, hogy elsősorban a tót és román vidékek részesültek segélyezésben.
Vizsgálhatjuk a román út- és vasútépítéseket, a tarifapolitikát, a külkereskedelmi s vámpolitikát, mind erősen egyoldalú, csak a románság és a világháború előtti román tartományok érdekeit tartják szem előtt. Igaz, hogy a közlekedési hálózat kifejlesztése az országot kettészelő Kárpátok hegyeinek természetes akadályába ütközött, de a kormányzatok sem tettek semmi lényegeset a fejlesztésre. A közlekedésügy általában siralmas képet nyujt Romániában. A mozdony és kocsipark az emelkedő forgalom ellenére nem fejlődik, hanem visszesik. A vasuti mozdonyok száma 1929–1937 közt 3.884-ről 3.512-re esett, a személy- és teherkocsiké 88.601-ről 69.125-re, a forgalom ugyanazon időben 4.619-ről 5.896 tonna-kilométerre emelkedett.
A kűlkereskedelmi kapcsolatoknak a politikai szövetségek és nem a természetes gazdasági összefüggések szolgálatába állítása igen jelentős anyagi károkat okozott a lakosságnak. A Magyarországgal való ellenséges viszony tette tönkre pl. a faipart, a gazdag sóbányák hasznosítását és döntötte nyomorba nemzetiségi különbség nélkül a nyugati határszél lakosait. A Nagy Magyar Alföldtől a jelenlegi politikai határral elzárt Biharvidék román lakosainak húszéves nyomora, a szélsőséges mozgalmakban kirobbanó állandó elégedetlenség igen sok gondot okozott a román kormányzatoknak. A legkülönbözőbb akciókkal próbálták a bajokat orvosolni, de eredmény nélkül.
)
Mezőgazdasági Jelzáloghitelintézetek kihelyezéseinek eloszlása Románia területén.
A térkép az 1934 március 31-i állapotot mutatja. A jelmagyarázat első kategóriája azokat a megyéket tartalmazza, ahol kihelyezés nincs, a további kategóriák a megyénkint 1,000.000 leitől 20,000.000 leien felüli kihelyezéseket.
Mindezek a kártételek pedig nem csupán Románia népeinek és társadalmi csoportjainak kárai, vagy a közvetlen szomszédoknak, hanem vesztesége az egész európai gazdálkodásnak, mert komoly gazdasági lehetőségek és értékek maradnak kihasználatlanul és a fogyasztani tudók százezreit kapcsolják ki Európa gazdasági vérkeringéséből. Emellett pedig az állandó nyugtalanság, bizonytalanság, elkeseredés és ellenségeskedés veszélyeit hintik el, vagy tartják életben.
)
A királyságbeli lakosság és az erdélyi román elem számára biztosított kedvezmények sem szülnek igazi haladást. Általános jólét nem fakad belőlük, a tömegek életszínvonala nem igen emelkedik, a kedvezmények igen vékonyka rétegnek hoznak csak boldogulást. A nagy tömegek mostoha sorsát megmutatta az a hatalmas arányú eladósodás, amelyet 1934-ben csak Európában példa nélkül álló drasztikus konverzióval lehetett orvosolni. Az orvoslás azonban tönkretette a hitelszerveket és megfosztotta a mezőgazdaságot jó időre a hitelszerzés lehetőségeitől.
A hivatalos román statisztikai szolgálatnak és a román Konjunkturakutató Intézetnek adatai pontos és hiteles felvilágosítást nyujtanak arról az elszegényedésről és életnívó csökkenésről, amely Románia polgárainak az ország minden természetes kincse és gazdagsága ellenére osztályrészül jutott. Míg a nagyipari árindex 1929–1935 közt 100-ról 60-ra esett le, addig a fizetések indexe Románia városaiban 50–44–35-re esett vissza. Az agrárolló következtében a földmívesek vásárlóképessége még erősebben zuhant. (Lásd a mellékelt grafikont.) A gabonafogyasztás egy fejre eső átlaga – búza, rozs, kukorica, árpa, zab együttvéve – 1930–1938 között 524 kg-ról 455 kg-ra esett, de közben 338 is volt. A cukorfogyasztás erősen esett, közben azonban a rá kiszabott illeték meglepő módon emelkedett. (Lásd a grafikont.)
A románia földművesek vásárlóképességének csökkenése 1929 és 1936 között.
a) mezőgazdasági jövedelmi görbe (pont-vonal).
b) ipari árgörbe (szaggatott vonal).
a : b) a földművesek vásárlóképességének görbéja.
Forrás: Conjunctura Economici Romanesti 1936. 3–4. sz. p. 22.
A cukorfogyasztás csökkenése Romániában 1926 és 1937 között.
A folytatólagos vastag vonal a cukorfogyasztás görbéje, a pont-vonal a fogyasztás csökkenésével szemben a cukorfogyasztási illeték növekedését mutatja millió leiben.
Ha ezeket az adatokat nézzük és meggondoljuk, hogy Románia a győztesek oldalán evezett ki a világháborúból jóvátételi és egyéb terhek nélkül, továbbá azt, hogy nincsen Közép- és Délkeleteurópában gazdasági kincsekben a természettől hozzá hasonlóan megáldott ország és végül, hogy két évtizeden keresztül mindig nyitva volt számára a nagy nyugati szövetségesek kasszája, akkor meg kell állapítani, hogy valami lényegbevágó hiba van itt a gazdasági szerkezet és szervezés terén. S mindezeket látva azon sem csodálkozhatunk, hogy ezt az országot húsz év óta állandóan belső zavarok, nyugtalanság gyötrik; hogy mind a gazdasági, mind a politikai életben hatalmas zökkenésnek, megrázkódtatásoknak, egyik napról a másikra való hirtelen átalakulásoknak vagyunk tanui; megértjük, hogy miért kellett itt a világháború óta állandóan ostromállapottal, fegyverrel, szuronnyal kormányozni, miért nincs az ország határain belül béke s a határokon túl egyetlen jóbarát.
Mezei hadnagy. XVII. század. (Fogaras vára.)
