XLVIII. A Rika.
XLVIII. A Rika.
A rikai tolvajok. Rika fekvése. Székelyföld természetes osztályvonala. A Hegyestetőn levő Huszt- vagy Áttila-vár. Szászok a Rikában. Harcz a Rikában. Kilátás a várfokról. Reka sirja. A Kakasborozda vonala a Rikán.
Bardóczszéknek leirása igen hiányos lenne, ha az annak nyugati határvonalát képző Rika ismertetését mellőznök. Ki ne ismerné e nevet, melyet Attila nejétől, Rikától származtatnak? kit ne töltene el némi félelem, midőn ezen roppant erdőségek közzé lép, melyekről annyi hajmeresztő rémjeleneteket hallott elbeszélni. Mert a Ríkában e század elején egy országosan rettegett rablócsapat volt, melynek föbbjei a Nagy-Dimén által (Lásd Karátsonfalva leirásánál) elfogott Czifra, Níczuj, Borzos és Bokrétás voltak.
A Dánielek Rikaalji Andaházi nevü fogadójában egy oláh eredetü Dregus nevü korcsmáros volt, ez három fiával fosztogatni kezdett, s a fogadó hatóságilag széthányatván, az elmenekült Dregusokból iszonyu rablóbanda alakult, mely évtizedeken át remegésben tartotta a vidéket, mely nyilt harczot folytatott a szervezett társadalommal. Oly mérészek voltak, hogy egyik kémjök Rákoson, másik a Dörgő nevü csucson állott, s ezeknek jeladására megrohanták az utasokat, kirabolták, legyilkolták, a falukba nyiltan bementek, dorbézoltak, a népre élelmi adót vetettek anélkül, hogy valaki bántani merte volna. Rablott kincseiket pedig Borzás nevű erdő rejtett pinczéiben tartották.
A hatóság minden ellenök rendezett hadmenete – melyekről jó kémjeik előre értesítették – mindig sükertelen volt s végre is egyes bátor utasok egyenként ejték őket el. Igy egykor egy egész vásár népét rendre feltartóztatták, fákhoz kötözték, s midőn ott egész kényelemmel próbálgatnák a zsákmányul esett csizmákat, egy bátor pásztor fiu egyik elbujt őrkatona kezéből kiragadott puskával nagy zajjal nékiek rohant, a többi elfutott, de a legmerészebbet Noda Nyikulájt, egy kiszabadult szijgyártó legény lefogta, mig a pásztorfiu kezei közt agyonverte. Egy Legátust, egy flótával utazó vándor troubadurt, két rabló rohan meg, s pénzét kérik. „Jó szivvel” – mond ez – zsebében lévő kevés pénzét szétszórva, de mig a rablók szedegetnék, egyiket, még a Rika aljában kilőtt üres, pisztolyával agyonüti, a más elszalad, ő pedig a leütött zsivány zsebében talált néhány száz forinttal felgazdagodva, vigan fuvolázva folytatta útját.
Máskor egy öreg embert rohan meg egyik rabló, s mivel régi haragosa, mond néki: ”Jánosbá, készüljön meghalni” ,Engedj imádkoznom‘, felel ez s letérdelve kucsmáját protestáns szokás szerént arcza elébe illeszté, de a kucsmában mordáj volt, s azzal lelőtte a rablót. Dregust plane csudaszerüleg egy óriási kigyóval folyt küzdelemben ejti el a néphit, utolsó fiát f.-rákosi Asztalos Ferencz (kire rátört volt) lővi agyon. Ezek csak apró töredékek, de száz még száz rémtörténetek vannak a Rikáról, melyekből több kötetet lehetne össze irni. Ma hála az égnek biztos az út, s mi félelem nélkül léphetünk rengetegjei közé.
A Rika 3 négyszög mfld. kiterjedésü erdőség, mely 1920 párizsi láb magas főcsucsával a Homoród és Vargyas völgyét elkülönítve, azután a Homoród és Olt között egészen ezeknek egybefolyásaig lenyúlik. Ezen részben mészkő, részben trachyt képződésü hegyet csere- és bükk-erdőségek boritják. A belvidéki székely a Rikántúli vidékről mint más országról beszél, s bizonnyal ugy nyelv, mint népjellem és éghajlatban is felötlő különbség van e két rész közt, s ha a Székelyföldet földtanilag osztályozni akarnók, annak természetes válvonalául a Hargitát, és ebből kifolyó Rikát vennők. Belszékelyföld lenne az e vonaltól keletre eső Csik, Háromszék és Erdővidék. Külszékelyföld az e vonaltól nyugatra eső Udvarhely, Maros és Aranyosszék. A Rikán vonul át az Erdővidék- és Háromszékről Udvarhelyszékre egyedül lehetséges országút, hol ez út a Rika erdős előhegyei közzé behatol, az úttól balra (délre) a Rika és Somos patakok völgyülete között sürü csereerdővel benőtt hegyes domb emelkedik, mely a Kustály (nevét Custostól szármoztatják) nevü s az említett két patak válvonalát képző hegylánczolatnak feltornyosuló végfokát képezve Hegyes nevet visel. E czukorsüveg alaku bércznek tetejét Huszt vagy Attilla vára* koronázta egykoron. Mi megmásztuk a meredek hegyoldalt, hogy a büszke sasfészeknek mostani maradványait szemügyre vegyük.
A nép egyszerüen „hegyestetői várnak“ nevezi. – Huszt vár neve legelőbb Kővárinál jön elő, hogy honnan vette, nem tudom. Ugy azt sem lehet tudni, hogy a Kővári által Vargyas határára helyezett Holofernes vára hol van. Arról e vidék lakói mit sem tudnak.
Az itt feküdt vár nagy kiterjedésü és jelentékeny sohasem lehetett; a csúcs tetején egy 45 lépés kerületü körfalnak látszik alapja, mely hihetőleg egy kör-donjonnak maradványa. A fal néhol több láb magasságra felülemelkedik a föld szinén, mig más helytt már el van hantolva. Belterén kincskeresők által ásott mély üregek tátongnak. E zömtornyot egy más, attól alig 10 lépés távolságra azzal párhuzamosan vonuló körfal övezte, vagy 140 lépés kerületbe; alapfalának elhantolt gátonya, s néhol a falrakat is tisztán látható, ezt végre még egy 2-ik külső körfal szegélyezte. Szép és regényes lehetett e két körfaltól körül ölelt magas zöm-torony, a messze látszó bércztetőn. Kis korona a hegynek büszke ormán, szellős laka a fellengő embernek e rengetegeknek közepette.
Öreg emberek még emlékeznek arra, hogy e vár fala több öl magasságban fenn állott, s a közép torony csaknem épen megvolt; de akkor midőn az e hegy alatt elvonuló országút s az emlitett Andaházi korcsma épült annak falai lebontattak, lehengergetett kövei az út kirakására és a korcsma épitésére használtattak fel.
Hogy e várat ki és mikor épitette, nem lehet tudni; a történelemben semmi felvilágositó adat arra nézve nincs, csak a nép hagyomány beszéli azon történetet, hogy Attila a Rikán vadászva gyakran tanyázott udvari személyzetével e várban; itt a vár alatt gyűjté egybe harczosait, s innen csapott le a Vargyas tájékán táborba szállt dáko szétverésére*.
Lásd uj Magy. Muz. 1853 évf. 1. k. 175–176 lap.
Nem vitatom azt, hogy Attila tanyázhatott-e ezen vidéken; megállhat-e azon hagyomány, hogy a dákokkal ütközött, nem vitatom, mert nem akarom a Rikának azon classicitását és költészetét elvenni, hogy nevét a havasalföldéről kijött Attilának itten elhalt és eltemetett Reka nevű nejétől nyerte; hanem ha Attilának csakugyan volt itten erődje, az karózattal keritett táborhely lehetett, s a hegyet koronázott kővárat csak később épithették oda a hunoktól elmaradt székelyek azon hegycsucsra, melyet a természet várhelyül alkotott s melynek kegyeletes tisztelete eredhetett a honfoglaló hun király ottan tanyáztának tudatából.
Mondják, hogy korábbi évszázadokban pásztor gyermekek e várban játszodván, nagy fényes ezüst karikákat találtak, egy Máté nevü vargyasi faragó* arra járván, szépen kiczifrázott fakarikákkal cserélte be azokat az értékét nem is sejtő gyermekektől, egyszersmint megmutatván magának a lelhelyet, hol ásni is kezdett s csakhamar oly nagy mennyiségü ily karika pénzre talált, hogy fehér lova összeroskadott alatta. E kincsből a furfrangos ács, felgazdagodva a vargyasi Máté családot alapitá*. Fájdalom a lelt műdarabok már rég beolvasztattak.
Faragó=ács.
Uj Magyar Muzeum 1853. évf. ugyanott.
Bámulatosan meglepő, hogy a Székelyföld lakatlan vadonjaiban, járatlan rengetegjei, emberi lakoktól távol eső erdőségei közt, nemcsak az ember egykori itt laktát tanusitó nyomaira találhatni a földmüvelésnek; hanem magasan emelkedő hegycsucsokon, alig megközelithető havasormokon nagy számu régi várak romjaira és nyomaira akadunk, oly erőditvények maradványaira, melyek az irott történelem határait tulszárnyalják, s éppen azért, mert azok a biztos tudás és történelmi kritika bonczolása alól kisiklanak csak sejtelemként mondhatjuk, miszerint székely őseink által azért épittettek, hogy a drága hont s több oldalról fenyegetett fügetlenségüket megoltalmazhassák. Féltékeny szemekkel kémlelték ők ezen magas és biztos álláspontukról, a tereket völgyeket követő ellenséget, hősileg vissza nyomva, ha hegyvidéki lakásukat megközeliteni kisérlék.
Az utódok elhagyták a hegyormokat, a szabadság, a függetlenség ezen magasabb regióját; leköltöztek a termékeny völgyekre, hol vajmi gyakran kellett hódolniok s hordani szolgaság szégyenletes jármát. Ősi védvárai, régi dicsőségének e kőbetüi omladozva egyenként tünnek el. Mig teljesen eltünnének, gyüjtsük egybe azoknak maradványait, mentsük meg a nyomtalan enyészettől, mert azok multunk történelmének megértéséhez kultsul szolgálhatnak egykoron.
Érintém már másutt is, hogy a székelyföldi ősvárak akként voltak elhelyezve, hogy egymással láttani egybeköttetésben állottak. Ezen mindenütt következetesen keresztülvitt elvet a Hegyestetőn lévő várnál is alkalmazva találjuk; a mennyiben látszottak ide a rákosi szoros várai, Tiburcz vára, mely a Kincsás és Herecz várával*, ezek által pedig a tusnádi szoros váraival, s a csiki Bálványos által a csiki várlánczolattal, a háromszéki Bálványossal és a Háromszéki várakkal volt egybefüggésben. Hogy a Rikán kivüli várakkal miként volt egybekötve, azt alább fogom felfejteni.
Tiburcz vára e kötetben, a többiek a munka II. és III kötetében lesznek ismertetve.
Nagy szerencsénk, hogy Akner ezen itt csak futólag előszámlált, s több más, e munkám folytán ismertetendő ős várainkról tudomással nem birt, mert azokat mulhatatlanul mind német várakká változtatta volna, miként régészeti földabroszában ”deutsche burgen”-neknek jegyezte a Székelyföld minden általa ismert várromjait, még azokat is, melyekről elvitázhatlan biztos történeti tudomásunk van, hogy magyar illetőleg székely várak voltak, minők a szentléleki, udvarhelyi, háromszéki várhegy és Bálványos.
Egyáltalában erdélyi szász iróinknak meg van azon rosz szokása, hogy nemzetüknek emelését az által hiszik elérni, ha a magyart és székelyt kissebitik; ha azoktól minden érdemet megvonva önmagukra ruházzák át, és e törekvésükben annyira elfogultak, hogy a történelem meghammisitásának hálátlan mesterségétől sem riadnak vissza. Ez alapon maguknak sajátitnak minden emléképületet, mi a Királyhágón innen emeltetett, minden várromot, minden régi templomot, mert szerintük a magyar a székely barbár, müveletlen volt, kiket ők és a németek civilizáltak.
Elismerjük, hogy a német nemzet nagy nemzet, melynek sok érdemei vannak az emberiség fejlődésében: hanem azt kereken tagadom, hogy a magyar az Árpádházi és vegyes királyok alatt műveletlenebb, hátramaradottabb lett volna más népeknél. Ellene mond ennek történelmünk és törvényhozásunk, ellene Nagy Lajos, és Mátyás udvara.
Ha azután, hogy osztrák házból származó uralkodók kerültek a magyar trónra, talán hátramaradt nemzetünk s nem mindenben tartott egyenlő lépést a többi népekkel, azt éppen azon zsarnokságnak, azon elnyomási törekvésnek, azon erőszakosan civilizálni akaró rendszernek köszönhetjük, melyet nem mondjuk a német elem, hanem annak nevében müködő kormányzat hozzánk behozni törekedett, mert az olyan civilisatiotól, melyet Castaldo, Básta Mihály vajda, Caraffa, Acton, Heisler, Haynau, Bach és Schmerling által küldöttek nékünk, megvalljuk borsózott a hátunk; ahoz simulni, azt befogadni egy csepp kedvet sem éreztünk magunkban.
A mi pedig közvetlenül az Erdélybe telepedett szászokról ránk háromolhatott polgárosodást illeti, azt is szabadjon valódi értékére levonnunk. Elismerjük ugyan, hogy a szász nemzet szorgalmas, jóravaló emberekből áll, – el, hogy a polgári ellemhez nagy és értelmes járulékot adott és ad, hogy oly nép, – mely ha egethasgató müveltséggel nem is, de a müveltség és kifejlődhetés több elemével bir; azonban olyanná, a minő, csak nálunk, a magyar alkotmány védszárnyai alatt fejlődött, mert a világ történelmében nem találunk arra példát, hogy egy országnak jóllétben lévő vagyonos s müvelt osztálya önkéntesen kivándoroljon, hanem kivándorol mindig és mindenünnen a szegény proletarius, kit nem köt földbirtok a hazához, ki othoni nyomorát másutt feltalálható jobbléttel reméli felcseréhetni. Ilyenek voltak kétségtelenűl a mi szászaink is bejövetelükkor, Németország tulnépességének szegény proletariusai, kik mint ilyenek a müveltség és polgárosodásnak, valami tuláradozó elemeit nem hozták magokkal, hanem kifejtették itten a királyaink nagylelküségéből nyert s a magyar által mindég tiszteletben tartott azon kiváltságok védszárnyai alatt, mely az innen onnan összeszedett, különböző országokból elvándoroltakat egy néppé alakitá, s a gyámoltalanul hozzánk jötteket felgazdagitá.
Aztán a követelt hősiesség, – melyet oly sokszor hallánk fennelgőleg felemliteni, s melynek alapján ”ad retinendam Coronam” büszke epithetonjára hivatkozás történik és pedig mindég a mi rovásunkra, – elvégre sem lehetett valami nagy bátorság kifolyása, mert a mi szász testvéreink mint békés földmüvelők a hadtudományban soha sem emelkedtek kitünőségre s bátorságukra oly kevéssé lehetett épiteni, hogy maga a törvényhozás is felmenté minden hadkötelezettség alól, megelégedvén 500 zsoldosnak – kik mindig fogadott magyarok voltak – kiállitásával. Mire való erőlködés tehát minket mindentől még ellenségeinktől sem tagadott hősieségünktől is megfosztani akarni azért, hogy magokat valami ország és koronavédő hőseknek tüntethessék elő? Hiszen tiszteség adassék a szászok más igen szép tulajdonainak, hanem a mi bátorságukat és vitézségüket illeti, azt leginkább jellemzi egy erdővidéki furfangos székely adoma, melyet itt röviden elmondok. Ugyanis midőn a szászok Erdélybe bevándoroltak, vagy 4000-ren értek Udvarhelyre, hol meghalván, hogy a félelmes Rika erdőségein kell áthatolniok, a székelyek főkapitányától biztonsági kiséretet kértek. Ki is rendelte ez a Homoród menti néphadat; de éppen sürgős mezei munka lévén, s e mellett a néhány utonálló rabló, s erdei vadak miatt semmi esetre komoly veszélyt nem látván, különösen oly nagy csapat emberre nézve, a megjelölt időre csak négy fegyveres székely lett kirendelve, nem annyira biztonsági kiséretül, – melyre szükség nem volt – mint utmutatóul. Hanem a szászok látva, hogy csak 4 ember vára, semmiként nem akartak a veszélyesnek itélt Rikának fogni remegve álltak ott készebbek inkább visszafordulni mint a vélt veszélybe bele rohanni.
A négy székely e mód nélküli gyávaságon felindulva, kopjanyéllel inditá meg a remegő csapatot, ezen felbátoritó verset énekelve
Előre dárdások,
Utána láncsások,
Ne féljetek szászok
………az anyátok!
Utána láncsások,
Ne féljetek szászok
………az anyátok!
Átjutottak ekkor a szászok minden baj nélkül a Rikán, hanem vészesebb volt itten áthuzódásuk 1848-ban, midőn ismét nem sokkal nagyobb bátorságot tanusitottak, mint beköltözésük alkalmával. Ugyan is:
Háromszéknek dicső önvédelmi harcza alkalmával, midőn ezen kis terület hős népe Erdély teljes meghódolása után, egészen önerejére hagyatva bátran szállt szembe a zsarnokságnak győzelmes seregével, Heydte Erdővidék felől támadott 4000ret meghaladó rendes seregével, melyet 20–30,000 szász és oláh „landsturm” követett. A székely seregek másutt lévén elfoglalva, Heydtenak sükerült dec. 2-án Erdővidéhez befészkelni magát s ott a hazának oly sok jeles fiat adott Pap őrnagyot és Botár századost elfogván a tisztes öreg őrnagyot békóba verve mezitláb kisértette Fogarasba. Mig ő e vandal győzelemnek Köpecz elégetésével csinált hivatalos világitást, az alatt szász és oláh szövetségei oly dulást és zsákmánylást vittek végbe, minőt a legvadabb korban török, tatár nem müvelt.
Hanem csakhamar ütött a visszatorlás órája, mert Gál Sándor székely ezredes segédsergekkel érkezett, Heydte elakart vonulni, de a nyomában lévő Gál a Rika alján utól érvén dec. 13-án csatára szoritá; Heydte gyalogsága csakhamar vissza nyomatott; ekkor lovassága robogott elő, melylyel Gál lovas sereget nem tudott szembe állitani. Serge különben is tüzet nem próbált ujonczokból állván, ezek a lovasság rohamakor lefeküdtek; de alig lépék át a rohanó lovak e sort, hogy az embertelenül kinzott Pap őrnagy jeles fia, Pap Károly vezényszavára felemelkedett a fekvő sereg, s oly sortüzet adott a Cheveaux-legerekre, hogy 80 nyergéből kifordult, a többi pedig a már elhuzódott gyalogsággal eszeveszetten menekült a Rikába, maga Heydte is sisakját elvesztve, képéből kikelve érkezett egy járatlan ösvényen Zsomborra.
A rendes sereg elvonult, de hátra hagyta védtelenül a landsturmot, ezeknek aztán neki estek a székely nemzetőrök s csak hamar több száz hulla boritá a Rika tájait. Főként a szászokat oly ijedség fogta el, hogy többen látatlanná akarván magokat tenni, a Rikát boritó őserdők nagy fáinak oduiba ereszkedve le, ott pusztultak étlen el. Csontvázaik csak akkor kerültek napfényre, midőn az erdőt megvásárolt fülei három e fákat levágatta.
De vándor eszméink ezen szétröpkedése után térjünk vissza a hegyestetői várromokhoz, hol egy nagyszerü elragadó kilátás kinálkozik ritka élveivel. E kilátás bár megérdemelné a körvonalozást, ez uttal mellőzőm, azért mert az részben hasonlit a r. Tepejről feltáruló körlátványhoz. Hanem ha mellőzzük is a Hegyestető kilátását, de nem mellőzhetjük észlelését a közelében található némely nevezetes régiségeknek. Ezek közt legelőbb is Reka követelt sirjának.
A hun hagyományok azt tartják, hogy Etelének első neje Réka a hegyestetői várban halt el. A hunok nem tudván hová temetni, a várhegyről egy szirt darabot hengeritettek le; – a hol az megállapodott, oda ástak sirt, melyre aztán a sziklát emlék jelül felálliták*.
Uj Magyar Muzeum 1853. évf. I. 175–176. lapjain.
Nem kutatom én itten ezen több iró által elfogadott történeti hagyomány értékét, hanem igen is, vizsgálatom tárgyává teszem azon sziklát, mely a Hegyestető északi aljában a Rika patak balpartján emelkedik, s melyről Kővári leirása után azon általánosan elterjedt vélemény uralkodik, hogy a lenne Réka siremléke; vizsgálatom tárgyává teszem pedig főleg azért, hogy a dolgok alapos meg nem vizsgálásából eredett tévhit helyre legyen igazitva. Mert a Réka sirjául jelölt szikla semmiesetre nem lehet a hegyről lehengeritett szirtdarab, mert e helyen áll az a földalakulásnak első hajnala óta, lévén egy kicsúcsosodása a Rika alján elterülő terjedelmes mészkő-fekvetnek.* Ezen közetnek mélyen gyökerező kiemelkedése, melyet az alján folyó patak különitett el a hegy kiszökellő előfokától, Réka sirja elnevezést is csak az ujabb korban kapta, régen Tolvajkőnek nevezték, mivel az oda rejtőzködő tolvajok gyakran rohanták meg onnan az utasokat.
A Rika geologiai tekintetben igen érdekes, keleti alján az almási barlangtól leágazó kárpáti mészkő-kőzet tör elő, ennek eltüntével turquoise szinü trachyt-tuff lesz uralgóvá, mely egészen az alsó-rákosi szorosig nyulik le, hol diabasportyr, serpentin és fekete jáspissal érintkezik. A Rika tetején a Hargita trachyttömegének utolsó foszlányai mutatkoznak, mely alább a héviz-kőhalmi bazált fekvettel ütközik egybe.
Nem lehetvén e szerént ez Réka sirja, én szorgalmatosan felkutattam a Rikát, de a valódit felfedeznem nem sükerült, mert egy másik szikla is, melyet a Szőrhegy oldalában mint ilyent mutattak, szintén természetes képződés, valamint azon előtte lévő három kisebb sziklacsúcs is, melyeket Attila három fia ásatott volna oda, ott jártuknak emlékezetére. És igy azt kell hinnem, hogy ha Réka sirja csakugyan a Hegyestető alatt volt, azt a gyakran áradozó szilaj patak nyomtalanul elmosta.
Réka kétes sirjánál sokkal biztosabban nyomozhatjuk a Rikában a Kakas-barázdát, vagy is azon hatalmas töltést, melyet az alsó-rákosi szoros ismertetése alkalmával egészen a Somostető-ig követtünk. A Somostetőtől a Somospatak völgyét átszelve felmegy a Hegyestetővel egybefüggő Kustalyra; honnan ismét leszáll a Rikapatak völgyébe, innen nagyon tisztán látszólag ujból felkap a Likatra, erről Hagymáskő-tetőre, honnan a Sugóhegyen Zoboron és Godrán (hegyek) egyenes irányban áthaladva az almási barlang mellett lévő magas meredek Kőhátra és Erősre emelkedik, honnan Lövéte, Oláhfalu és Zetelaka leirásánál tovább nyomoztunk.
E töltés itt is, mint erdős helyeken mindenütt, szikladarabokból és földből van csinálva, sáncza itt is nyugati oldalán van; de sehol az épebben fenn nem maradt mint éppen a Rikában, s sehol sem oly felötlő, hogy az a várakkal némi egybeköttetésben volt, mint éppen a Rikában, hol könnyen felismerhető, miszerént az nemcsak az alsó-rákosi szoros három várát közelíté meg, hanem a Rikában lévő másik három vár* szintén e töltéstől csekély távolságra volt elhelyezve, ugy hogy azok e töltésnek míntegy bástyáit alkoták.
E három vár, a kissé fennebb leirt hegyestetői vár vagy Husztvára, a Karácsonfalvánál ismertetett Hagymásvára s a következő szakaszban leirandó Kustalyvára.
