XLIX. A Rika-tető.
XLIX. A Rika-tető.
Kustaly vára; annak maradványai. Hozzákötött regék. Piritó, óriások tüzhelye. Országhatára vagy Fejedelemi meta. Ennek vonalába eső várak. Az ős Székelyföld határa.
A Székelyföldről egy alkalommal b. Eötvös azt mondá, hogy az ”Erdélynek fellegvára” és e mondattal történeti igazságot állapíta meg, mert a Magyarország véghatárán lakó, haza- és szabadságszeretettől áthatott hős székely nép minden időben, ugy a mult- mint a közelmultban hűn teljesíté hivatását; bérczövezte területe bevehetetlen fellegvára volt a magyar hazának. A Székelyföld volt Pannonia Lakedemonja, melynek szorgalmas, kevéssel megelégedő népe békében munkás, a harczban pedig hős volt, és oly előharczos, mely annyiszor fedezte véres keblével a hazának szent határait, a mennyiszer azok fenyegetve és megtámadva voltak.
A hős nemzet jelenleg rokon faj mellett lakván ennek támogatása, s erejének önérzetében Spárta fiaiként hazafias keblek phalanxából alkot védvonalt a haza határán; de volt idő, midőn ő egyedül, rokontalanul, elszigetelten lakta e bérczes vidéket, volt idő, midőn ellenséges népektől körülözönölve élt négy és fél század folytán e hegyek között. E vészes korban a puszta hősiesség nem volt elégséges arra, hogy a hazát, s azzal Áttila birtoklási jogát biztosan védhesse, s azért a székely büszke hegyormokra épített várlánczolattal gyűrűzte körül a féltve szeretett őshazát.
E várak – midőn a magyarok megérkeztével ujból otthon érezhette magát a székely – feleslegessé válván, elhagyattak, s néma romokká omladoztak; de romjaikban is sokat mondó emlékei azok a homálylepte multnak. Azért az ily emlékszentesített romokat mindenütt szorgalmatosan kutattam, s ihlettől áthatottan közelítém meg, mert azok mindenike egy-egy eltörlött kőbetűként tünt fel a székelynép történeti tábláinak elkopott márványlapjairól. Szorgalmasan kerestem e romokat, mert azokból kibetüzni véltem a mult nagyság és dicsőségnek feledésbe ment eseményeít.
Szenvedélyes várkutatóvá lettem tehát, s mint ilyen csaknem ösztönszerűleg kitaláltam, hogy hol kellett egy-egy várlánczolati combinatiómat kiegészítő várromnak lenni. Igy voltam a Rikával is. Én sejtettem, sőt majdnem bizonysággal tudtam hogy a Rikatetőn várnak kellett feküdni, mely a Rikán belüli vár-lánczolatot a Rikán kivüli várakkal láttani egybeköttetésbe hozta; s bár mindenki állitá, hogy a hegyestetői várnál más a Rikában nincsen, én ebben megnyugodni nem tudtam, mert az – mivel a homoródmenti bágyi vár oda nem látszik – nem lehetett az összekötő lánczszem; azért én, mint olyan önfejü székely góbé, társaimtól – kik engem kinevettek – megválva, elindultam a sejtett várrom keresésére.
Behatoltam a tömkeleges Rikának félelmes rengetegeibe; átkutattam a Rikatető minden egyes csúcsait, s midőn sükertelen keresésemben kifáradva, s már-már reményt vesztve búsan telepedtem egy forrás mellé: a közel hegyoldalból furulyának széltől elkapott mélabús hangjai érinték füleimet. E vigaszt lehelő hangokat ég intésénél vélve arra irányzám lépteimet.
Öreg pásztor ült egy sziklafokon; körülte nyugalomra ereszkedett elégülten kérődző nyája. A kép, mely feltárult, és az erdő által viszhangzott, a madaraktól kisért zene oly megragadóan költői volt, hogy én a nyugalomnak ez ünnepélyét zavarni nem merén, s csak midőn a zene elhallgatott, közelitém meg a rengetegek e tisztes Apollóját. A szokásos köszöntések után, azonnal sejtett várromom után tudakolódtam.
”Tudom én Uram! – felelt ő készséggel – hol van a vár, melyet keres, mert az nem más mint Kustályvára, mely ahajt* van a Lapias tetején”.
Ahajt a székelynél amott, a hol, nem messze értelemben használtatik, ehejt pedig imitt, imhol értelemben, származásuk a helyt-, e helyt-re vihető vissza.
Örömemben össze vissza öleltem jó kedvü öregemet, ki kérésemnek engedve egész készséggel csatlakozott kalauzul hozzám.
A Rika-tető északi lánczolatának legnagyobb csúcsa – az országútról is látszó – Heveder-hegyese*. Ezen hátúl van a Lapias-tető, melyet a délnek folyó* Határpatak és a beleömlő Gyepűbükk patakának, mély szakadásos forrásfejei karolnak körül. Ezen (hozzávetőleg) 3000 lábnyi magas önálló hegycsúcsnak tető-ormát koronázta Kustaly-vára*, melynek még most is jelentékeny romjait féltékenyen fedik a csaknem áthatlan sűrűségű erdők. E volt az általam sejtett, most pedig feltalálása által határtalan örömet okozott összekötő vár* mert innen ugy a bágyi, mint a rikaalji hegyestetői várak jól látszanak. E volt e szerént azon közép erőd, mely Udvarhelyszék várlánczolatát az erdővidéki és háromszéki várhálózattal kapcsolatba hozta, mely erődrendszerem elméletének hiányzott lánczszemét kiegészité.
Ennek nyugati oldalából ered az oklándi patakba ömlő Gaszlópatak.
A Határpatak a vargyasi sóskútnál szakad a Rika patakába.
A Kustaly nevet sokan Custosból származtatják, valószinübb azonban, hogy az valamely ősnévnek megörökitése.
Mit én fáradságos kutatással fedeztem fel, azt Kővári László kéziratom megorzásával egész kényelemmel beiktatta „Erdély régészeti emlékei“ czimü munkájába: ezt tette Hagymásvárával is.
Meg van tehát a várfolytonosság feltételének valódisága. Vegyük azért vizsgálat alá a feledékenység éjéből kiemelt ez érdekes várromot.
A mi e romoknál legelőbb felötlik, az egy négyszögidomú, 20 lépés oldalhoszszal biró közép zömtorony (centraldonjon), melynek két öl szélességü, forró mészszel épült falai annyira szilárdak, hogy több század viharjaival, s az elemek dulakodásával szemben ölnyi magasságban még most is fenn állanak. Hogy pedig ezen donjon eredetileg nagyon magas lehetett, azt falainak szokatlan vastagsága mellett azon hatalmas omladéktömeg is mutatja, mely ezen zömtorony körül felhalmozódott.
Ezen középerőd oly mérvü volt, hogy azzal nagyszerüségben csak a Bálványos donjonja állja ki a versenyt, önmagában is könnyen védhető hatalmas erőd, melynek védképességét az azt körülölelő védfalak is fokozták. E körfalak a donjont utánzólag négyszögidomban ölelték körül a nem nagy terjedelmű balliumot, ugy azonban, hogy szögletei köritve voltak, és azon szabálytalansággal, hogy a keleti oldalfal egészen a zömtorony közelében vonult el.
Hogy pedig ezen 250 lépés kerülettel birt körfalak a zömtoronynyal öszhangzatosan rendkivüli vastagságuak voltak, azt három ölnél szélesebb gátonyukból itélhetni meg. Hogy régóta romba döltek, azt a vonalán felnőtt óriás tölgyfák jelölik, melyek több százados tenyészetükkel e várnak mintegy időmérőjeként állanak ott.
A védfalakat köröskörül széles mély sáncz övezi. Bejárata az észak-keleti szögleten volt, egy hatalmas kapubástya alatt, melynek egykori lételére az ott levő nagy romhalomból következtethetünk. Az ezen bejárathoz vezetett mély út a Gyepübükk oldalán jó darabig követhető.
Ennyi maradvány van ezen várból, melyet az ember oly szilárdan, oly tömören épitett, mintha örök időkre szánta volna, s mégis meg kelle hajlania az idő romboló hatalma előtt, tanujeléül annak, hogy a legnagyszerübb emberi mű is szétromlik az idővel való tusában; tanujeléül annak, hogy az egykor védelmet nyujtott védmű védtelenül omlik szét egy erősebb elemmel való érintkezésnél. Feledett rom ma a hatalmas erőd s a természetes százados fákkal ültette be a védépitkezéseknek elhagyott fészkét.
A titokszerü romnak titok boritja multját, – történelmi tudat helyett itt csak regék merülnek fel, melyeket azonban feljegyezni szükségesnek vélek.
A rege szerint óriások épiték e várat, még azon korban, midőn viz boritotta az alanti völgyeket. A földnek akkori lakói óriások voltak. ezek vizmentes magas hegycsúcsokra épitett várakban tanyáztak. E vidéken három testvér óriás volt, kik nem akarván egymástól messze távozni, egyik a bágyi helyre, másik a Hegyestetőre, a harmadik pedig ide a Lapiástetőre épitett magának várat, s csolnakon jártak szomszédos váraikból egymásnak látogatására. Később, midőn a vizek a Verestoronynál útat törve magoknak lefolytak, midőn a felszáradott völgyekben az ember s megjelent szántóeszközeivel, a kustalyvári óriás leánya lelépett a Homoród völgyébe, hol a szántókat ekéikkel, barmaikkal együtt kötényébe rakva, mint valami ritka bogarakat felvitte atyjához; de ez bölcs tanácscsal utasitá vissza rendeltetésük helyére stb. A vár közelében van egy Piritó nevü meredek oldal, melyet az óriások azért neveztek volna igy, mivel kimászás közben a fáradság miatt kipirultak.
A Kakasbarázda innen alig 2000 lépés távolra vonul el. Ez a monda szerint a Kustalyvárát lakott óriásnak volt ösvénye. Közelében nehány száz négyszög öl kiterjedésü olyan terület van, hol fű, fa, egyáltalában semmi növény nem tenyészik, s hol télben a hó soha meg nem áll.* Ez a monda szerint az óriások tüzelő helye volt.
Ezen terület nehány éve meggyulván, hónapokig égett, miből azt lehet következtetni, hogy ott kőszén- vagy turfa-telep van.
Öreg pásztorom által elmondott ezen regéket ha észleljük, azon czélzaton vonhatjuk, hogy e várat nagyon régen épitette valamely hatalmas harcznok, s kivonhatjuk azt, hogy a szomszéd bágyi és hegyestetői várral egyidejüleg és azért épült, hogy a kettő közötti egybeköttetést fenntartsa.
Hagymásvára* innen északi irányban fekszik, alig 2–3000 lépés távolra, és igy Kustalyvára láttani egybeköttetésbe, hanem középszemét képezte a várak egy melléklánczolatának, mely az alsó-rákosi határváraitól kezdődve, északnak vonult, s melynek vonalán feltalálhatjuk Kustaly és Hagymás várát, fennebb Zobor és Merke követelt várait* és a Homoród melletti Álmosvárát, melylyel odább Zéta, Firtos, Tartód, Rabsonné várai függtek egybe, s mely várak mind a Kakasbarázda közelébe esnek, mi azon gondolatot költé bennem, ha valjon ezen titokteljes töltés nem volt-e iránytöltése a rengeteg erdőségek közt szétszórt ezen ős váraknak.
Melyet Karácsonfalváról látogattunk meg.
A Merke és Zobor tető a Rikát az almási barlang közeli Erőssel egybekötő hegylánczolatnak két legmagasabb csucsát alkotja. Hagyomány szerint e hegyen Álmos vezér két hires kapitányának, Merke és Zobornak volt vára, de ha voltak is itt várak, azok csak alkalmi erődök lehettek, melyek nyomtalanul eltüntek.
Ezen kedvező siker által koronázott kirándulásomban nem csak az oly sok tekintetben érdekes Kustalyvárát fedeztem fel, hanem találtam e mellett egy másik a Kakasbarázdához hasonló, két öl szélességü, egy öl magasságu, s nyugatról mély sánczczal szegélyezett töltést is, mely Országhatára és Fejedelmi-méta név alatt ismeretes a nép előtt.
Ezen töltés épen a Rikatetőn vonul el, az országútat azon a ponton vágva át, hol az Bardóczszék felé lejteni kezd, innen délirányban a Csalóbérczen átfut a zsombori erdőkre, onnan a rákosi Tepej felé. Észak irányban felkap a Boczkerekdomb tetejére, onnan leszáll a Gyertyánkút szögletéhez; honnan Gaszlókútbükkön, Hitványkútbérczen és Gyepübükknél Kustalyvárát megközelitve, átvonul Hagymásvárához, hol vonalát elvesztém, de mint mondják, az tovább is mindaddig folytatva van, mig az alább vonuló Kakasbarázdával össze nem olvad.
Valamint a Kakasbarázda czéljával nem vagyunk tisztában, ugy ezen hasonszerkezetü töltés mivoltát is bajos megállapitani. Út semmi esetre nem lehetett, mert meredek hegyeken s lejtőkön torony irányban halad; hagyományok által megőrzött elnevezése (országhatára) lehetne némileg irányadó, a mennyíben azon sejtelemre jogosíthatna, hogy az a magyarok bejötte előtti Székelyföldnek lehetett hatalmas végvárakra támaszkodott határvonala.
Ha fennebb az alsó-rákosi szorost állitók Jornandes Taba szorosának, vagy is az ős Székelyföld erőditett nyugati határszorosai egyikének, akkor az ezen szoros váraival egybefüggésben lenni látszó töltés lehetne a határszélen elvonult védtöltés, mi mellett bizonyitna az is, hogy sáncza nyugati alján, tehát kivül vonul el.
Miből azt kell következtetnünk, hogy a hatalmas védvárakkal elzárt Tabaszorostól az ős Székelyföld határául a könnyen védhető, s természetileg is erős Rikatető volt felvéve, melyet az ide csoportosított három várra támaszkodott töltés eléggé fedezett. Innen aztán átcsapott a bágyi vár irányába Jornandes másik szorosához, a Bontaszoros-hoz, melyet a Galambfalva közeli várak fedeztek.
Sejtelmek, puszta okoskodások ezek, de hát ellenvetésül lehet e más valamit felhozni? Hisz ezen épitkezések keletkezési kora a történelem határvonalán tul esvén, homályba vesz el, hol csak sejtelmek terén tapogatódzva bolyonghatunk, azonban a bizonyosságnak fénylő napját nélkülözve a hagyományok gyenge holdfényénél homályosan látható tárgyakat mint nem létezőket megtagadjuk-e?
Nem, ezt tennünk nem szabad, ássuk fel inkább a multnak begyepesedett földjét, s ültesünk oda annyi emlékvirágot, hintsük a régi dicsőségnek annyi termő magvát, mennyit gondos ápolás, hazafias könnyek s ha kell, véröntözés mellett is felnövelhetünk. Ne tagadjuk meg multunknak sejtett, legtöbb esetben okadatolható nagyságát, hasznos munkásságát, dicsőséggel párult tetterejét, műmaradványaiban nyilvánuló fejlettségét és hatalmát, mert a mult azon anyatörzs, melybe jelen és jövő oltó ága helyezve van, s hogy ez gondos ápolással egykoron a szabadságnak terebélyes és népboldogságot érlelő fájává fog fejlődni: az hitem és meggyőződésem, mert mint Eötvös mondja:
Feltarthatlanul halad az emberiség azon
ösvényen, melyre multja vezette.”
ösvényen, melyre multja vezette.”
Csík-Somlyó a Nagy- és Kis-Somlyó nevü hegyekkel hátterében. (Rajz. Keleti Gusztáv.)
