A hétfalusiak foglalkozása, nyelvök sajátságai, népöltözetök. A hétfalusi oláhok. A Boricza nevű farsangi mulatság. Tánczaik. Kakas ünnep. A hétfalusiak lakadalmi ünnepélye. Temetés; tor. Husvéti piros tojás, kerekes leány, guzsalyosok s más mulatságaik.
Ez általános, sok keserű igazságot tartalmazó, s a dolog természete szerint igen is komoly hangulatú ismertetés után bevezetjük olvasónkat e kedves, vonzó külsejű falukba, hogy népét közelebbről megismerjük, sajátságait, szokásait, ünnepélyeit észleljük; ezt lelki örömmel tesszük, mert ha e népet ez oldalról vesszük szemlélet alá, bizonynyal csak emelkedni fog rokonszenvünk és irántoki szeretetünk. Vizsgálódásunkat kezdjük mindenekelőtt a barczasági magyarság foglalkozása, keresetmódja, kereskedelme és jelleme ismertetésével.
Hétfaluban a földbirtok nagyrészt magyar kezekben van; a magyarok csinosan sorozott, barátságos külsejű házainak homlokzatán a ház gazdáját és asszonyát megnevező felirat mellett rendszerint ott van az eke-vas: a földmivelésnek e tisztes jelvénye, mig az oláhok lakjai czifra, izléstelen, szent képekkel boritva rínak ki. Utóbbiak nagyrészt juhászat és kereskedéssel foglalkoznak, s köztük sok igen gazdag van, kinek juhai több ezer számra legelnek a havasokon és a Duna térein.
A magyarság a kevésbbé jövedelmező földmivelésből és marhatartásból nem tud igy felgazdagodni, mert határuk a népeséghez mérve oly kicsiny, hogy a termés még a helyi szükségletek fedezésére sem elégséges, legfölebb a nagyban termelt krumpli az, mivel némi kereskedést űzhetnek. Ezelőtt legtöbbet fakereskedés, marhatenyésztés- és szeszfőzésből kaptak; de e keresetmódjuk ma meg van szoritva, mert Brassó mint állitólagos földesur erdőiket pereli, a szeszfőzés egyedárusága elapasztá e jövedelemforrásukat, s megszünteté a marhahizlalás nyereményeit is. De azért e nép nem vesztegel; ernyedetlen szorgalommal és erőfeszitéssel igyekszik az élet szükségleteit kiteremteni. Tavaszszal egész sereggel vonulnak be a Dunafejedelemségekbe, s ott mint kőmivesek, napszámosok egész nyáron át izzadnak, dolgoznak, s ekként megkimélt szerzeményükkel térnek családjokhoz vissza, más része szekerességgel tartja fel magát. Ki ne ismerné országszerte azon 8–10 lótól vont nagy hétfalusi szekereket, melyek hajdan egész Bécsig fel és lehordozták a márfákat (kereskedői csomagok), mig most a vasútak leszoriták nagyrészt e térről is, csak Erdély vasút nélküli része és a Dunafejedelemség korlátolt tere maradván nekik. Mikor a kereskedés nem pang a tömösi szoroson át, nagy kereskedelmi mozgalom van, és a teherszállitás nem kis hasznot hajt a hétfalusiaknak; Brassóból iparczikkeket (csizmát, öltönyt, posztót, butorokat, Ujfaluból fazekokat stb.) szállitnak el egész Galaczig; onnan gyapotot, kávét, czukrot és a künn legelő hétfalusi juhnyájak gyapját szállitják haza, mi itt hétfaluban a havasokról lesiető kristály patakokban nagyrészt a nők által megmosatva, tisztitott minőségben adatik át a kereskedésnek. Legujabb időkben a Dunafejedelemségekből igen nagy mennyiségű kukoriczát szállitnak; a tatrangiak és pürkerecziek télen Oláhországból hajtott nagy mennyiségű hizott sertést hoznak a brassai piaczra, továbbá meszet égetnek, mit a Barczán és Háromszéken hordanak szét. A nők főjövedelme a len- és kender-termelés és földolgozásban van, mit Erdélyben sehol oly jól nem kezelnek, mint itt Hétfaluban. Hétfaluban a mesterségeket mind magyarok folytatják: ácsok, kőmivesek, kovácsok, asztalosok, kerekesek, kádárok és timárok is kitünők vannak Hétfaluban. Ezen mesterségekben oly jártasok, hogy bár az ötvenes években a brassaiak megkisértették a német és szász mesteremberek odatelepitése által való germanizálást, az nem ment, mert az ily betelepitett, többnyire korcsmákat kedvelő kézmüvesek nem tudták a hétfalusiakkal a versenyt kiállani, s a hogy jöttek, el is kotrodtak innen. Van azonban egy mesterség, melyet hétfaluban is a szászok monopolizálnak: a kéményseprőség, a melyre semmi áron nem adja rá fejét a hétfalusi magyar, mert az a kormosságot és sötétséget semmi szin alatt sem szereti. A kereskedéstől is idegenkedik a hétfalusi magyar, mert a mint mondja, az sok huza-vonával van egybekötve, miért a boltosok hétfaluban többnyire idegenek. Valóban szem- és illemsértő, hogy itt, hol csak magyar és oláh lakik, a kereskedések czégjei leginkább németek. Ezen azonban könnyen lehet változtatni az által, ha a hétfalusi magyar az ily boltba nem lép be, s ott semmit se vásárol.
A hétfalusi oláhok a sajt- és turókészitésben tünnek ki, az itt készült kaskavál (sajt) nem csak köztünk, hanem Keleten egészen Konstantinápolyig igen kedvelt és keresett czikk, valamint hires a hétfalusi tömlő-turó és sóstej is. A hétfalusi nők, főleg az oláh nők a cserge (lombos pokrócz) szövésben kitünők, ezzel nagy kereskedést űznek Brassóban.
A hétfalusi magyaroknak régen igen nagy jövedelme volt a Brassóba való tüzifa szállitásból, most ezt, mióta Brassó erdeit lefoglalta s a községeknek csak szüken kimért nyilakat enged át használatra, bár kisebb mérvben, de még is folytatják; Brassó fösvénykedvén az erdővel, a piaczra fát szállitó hétfalusi magyar is beszállitott fáját magas-keskenyen szokta szekerére olyformán felrakni, hogy sokat mutasson. Igen jól mulattam egy faalku alkalmával, a midőn a circumspectus brassai szász látva a keskeny-magasra rakott fát, mondá: „Ugyan bizony, miért pakolta úgy fel fáját, talán azt hiszi, hogy mi vakok vagyunk?” mire az élczet kedvelő hétfalusi atyafi helyből visszavágta: „Hát urasága miért tesz fejére olyan magastetejű kalapot, talán azt gondolják magik, hogy ott mi több eszet keresünk; hát ott a leánya miért poczkolta föl papucsát oly magas sarokra, s miért rak a fejére egy egész boglya szénát, lássa az ur, magik is csalni akarják a szemet, s minket is azon mesterségre megtanitottak”.
Másik főjövedelemforrásuk a gyümölcstenyésztés; a községi és magánkertek mindenütt tele vannak nemesitett gyümölcsfákkal, ugy hogy Hétfalu a távolból mint zöld oáz tünik fel; a legnemesebb válfajú gyümölcsöket lehet itt találni, mit Brassóban jó áron adnak el. Csaknem minden falunak van faiskolája, melyet a lelkészek és tanitók kezelnek; emlitést érdemelnek a bácsfalvi lelkész, Borcsa Mihály és a krizbai rector, szemeriai Károly szépen berendezett faiskolái, melyekben több ezer oltvány- és nemesitett gyümölcsfa tenyészik. Hétfaluban leginkább ezen gyümölcsfajok fordulnak elő: almák: fehér, kék, tányér, hagyma, puhakerek, árpára érő, pereszlen, oltvári, zergő. Körték: fojtó, fekete, bartalis, őszi és nyári bergamot, méz, muskotály vereskörte stb. Szilva: édes, szárazmagú, kabola stb.
A gyümölcsösök sürű lombtengere fölött ott magasul föl e faluk hátterében a nagyszerű Kőhavas, melyen a hétfalusi magyar csordáit, az oláh juhnyájait legelteti; hegygerinczein gyönyörű bükk és fenyves erdők sötétlenek; mély völgyületeiben dús legelők zöld pázsitja terül el; a meredélyek közé ágyalt rejtett völgyekből kristály patakok törtetnek le, melyeknek zugása elandalítja a pásztorkodó vagy favágással foglalkozó hétfalusiak saját tulajdonából kiszoritott árva fiait. E patakok öntözik, termékenyitik határait, e havasok ormáról végig tekintve e szép hazán, tanulja a honszeretet dicső érzetét. Itt a hon határain fölmagasuló sziklabérczek viszhangoztatják az utolsó magyar hangokat, s ezen nép – mely között most vagyunk, mely szivélyes vendégszeretetet és testvériességgel fogad, – határvéde itt a hazának és nemzetiségünknek, oly nép, mely ugy az anyagi, mint a szellemi küzdelem terén előre törekszik és azon munkálkodik, hogy az eddig hozzájuk mostoha haza nem mint tékozlót, hanem mint édes fiát ölelhesse tápláló és éltető keblére.