A hétfalusi magyar nép jelleme, szász egyenruhába bujtatott papjai.
A hétfalusi magyar nép jelleme, szász egyenruhába bujtatott papjai.
A hétfalusi magyar nép egyik főjellemvonása a vallásosság, tiszta erkölcsösség, ebből folyó becsületesség és áldozatkészség. Ez utóbbi tulajdonság talán egy népnél sincsen annyira kifejlődve, mint a barczasági magyaroknál, mely szép tulajdonságot főleg az fejtette ki e népnél, hogy mindig önmagára volt útalva, s csak önerején tudhatott valamely szépet és üdvöst létrehozni. Itt a közczélokra való adakozásnak bizonyos vallásos szinezete van, az ily közszükségletet a lelkész mindig szószékről szokta fölemliteni, s arra a község figyelmét fölhivni; valamint innen szokott az adakozóknak egyenkint köszönetet és „Isten fizessét” mondani. A közadakozásokra való buzditásra és lelkesitésre itt nem igen van szükség, mert e népnek már jellemében van a jótékonyság. A házasulandó ifju egy pár forintot, vagy egy pár véka gabonát szokott iskolai vagy más közczélokra áldozni, hogy az isten boldog házasságot adjon neki; másik valamely betegségéből való felüdülésekor teszi ezt. Az osztozó testvérek a felosztandó apai vagy anyai részből 1–5 forintot szoktak áldozni; a temetések alkalmával a torozáson felül a keservesek 1–10 frtot adnak az elhunytak emlékére, templomi szükségekre, a temető szépitésére, vagy gyümölcsfákkal való beültetésére. Ezen adakozásokat „Isten nevében” a pap kezébe teszik le, az mindig „Isten fizessével” köszöni meg, s a templomban számol be vele. Ily módon keletkeztek a Barczaság magyar községeiben a községi könyvtárak, szegényápoldák, a takarékpénz- és magtárak, melyekben 100–500 véka (kis mérő) gabona, 500–1000 frt rendesen meg van; igy épültek e faluk szép iskolahelyiségei, tanitói lakjai, községházai, igy keletkeztek fa iskolák stb. szóval e népnél önmagában van minden nagy és nemes czélnak kutforrása*.
A tizfalu népe sokat áldozott korábban a Gusztáv Adolf-egylet pénztárába is, de miután ez egylet kimondta, hogy csak felekezeti iskolákat segélyez, azóta nagyon elidegenedett e nép attól.
A barczasági magyar lutheránus lelkészek neveltetéséről, szelleméről és álláspontjáról már korábban szólottam. E papok a szász főpapok önkényének voltak alávetve, s mivel állásuk tökéletesen azok kénye és szeszélyétől függött, a külsőségekben is kénytelenek voltak azok szeszélyéhez alkalmazkodni; igy kellett a szászok papi egyenruháját is fölvenniök, a mi még most is meg van tartva; áll pedig az elől sürűn egymás mellé illesztett ezüstös csatokkal pántolt hosszú fekete togából, melyet bojtos zsinór öv szorit derékhoz. Erre felül ránczos Luther-féle fekete palást, a főre felszegzett széles karimáju kalap jön. Télben a csatos toga helyett prémezett nyaku kapcsos bundát szoktak használni. Ez öltönyt azonban csak templomba s más egyházi teendőknél veszik fel, különben polgári (magyar) ruhát viselnek, a rectorok (mindig valamelyik tanitó) régen szintén egyenruházva voltak; de miután az ujabb időben a rectorok közt ev. reformátusok, sőt unitáriusok is vannak, polgári öltönyben végzik a templomi szolgálatot is. Ezen körülmény tanuságot nyujt arra is, hogy a barczasági magyarság mily türelmes vallás dolgában, – mit még inkább mutat az, hogy ujabb időben papjaikat az ev. reformátusok tanodáiban növelik; ez teszi, hogy papjai (bár ős magyar szabású) a szász papi egyenruha daczára legnagyobb részben magyar szellemüek és magyar gondolkozásuak* s isteni tiszteletük minden izében magyar, teljesen eltérő a szászok szokásos isteni tiszteletétől. Nem lesz talán érdektelen annak itt rövid leirását adnom.
Kivéve a szászokkal egybe rokonultakat, kik nem mindig követhetik magyar szivök sugallatát.
