XXIII. Toroczkói népviselet és népünnepek.
XXIII. Toroczkói népviselet és népünnepek.
A toroczkói nép alkotása, jellege, népviseletének sokfélesége, azok leirása. Féltélestvéje. Áldozócsütörtöki havasi ünnep. A toroczkóiak lakadalmi ünnepélye. Temetés.
Toroczkó népe, mint nagyon conservativ természetű*, egész körömszakadtáig ragaszkodik ősi szokásaihoz, hagyományaihoz s egyáltalában ujitás az életmód és egyebekben is bajosan tudja köztük magát megfészkelni. E ragaszkodás, ha némely dolgokban (mint a bányászat) hátrányos is, de másrészről üdvös hatását sem lehet elvitatni, mert régi szokásai, jó sajátságai s nemzeti öltözékéhez való e szivós ragaszkodásnak, a külbefolyások előli e zárkozottságnak tulajdonithatjuk, hogy ezen alig 3000 lelket számláló népség* más elemek közepette fentartá nemzetiségét, őseinek szebb tulajdonait, jó erkölcseit s festőileg szép nemzeti öltözetét. Ez utóbbi századunk mindent egy kaptára vonó törekvései daczára is oly annyira tartja magát, hogy azt letenni egyértelmű lenne a polgártársaival való meghasonlással, miért akárhány fiatal van, ki tanulási vagy másutt mulatása ideje alatt ujdivatú mezbe buvik, de hazatelepültével azt azonnal a toroczkóiak kegyelt öltözékével cseréli fel. Különben a toroczkói népviselet ugy a nőknél, mint a férfiaknál nagyon szép s az ős magyar és ős német viseletnek vegyületéből áll; de ezen érdekes népviselet ismertetését megelőzőleg pár szóban érintenünk kell az abban pompálkodó toroczkói népet.
Nem politikai, hanem népéleti értelemben véve.
Mert a szentgyörgyieket mint egyeredetű, szokások és öltözékben is ugyanazonos népet a toroczkóiakkal egynek veszem.
A toroczkóiakról első tekintetre is el lehet mondani, hogy szép nép; el főleg a szépnemről, mert a nőkre nyelvünknek e költői kifejezése sehol sem alkalmazható jogosabban, mint Toroczkón. Ez állitásomat bizonynyal igazolni fogja mindenki, ki egy vasárnapon a templomból pároslag kivonuló toroczkói nők és leányok felett szemlét tart; ki, ha esetlegesen festő lenne, szemérmes női szépségek és madonnák eszményképéhez kiváló mintákat választhatna itten. A toroczkói nép nagyrészt szőke, mi a havaslakóknál leginkább uralgó. Vonásaik szabályszerüen szépek, különösen a nőknél a legszebb arczidomot találjuk hófehér bőrrel, melyen rózsákat nem mesterkéltség, hanem havasi tiszta lég fakaszt. A nő egyáltalában Toroczkón nagyon kimélve van; otthonjukban ugyan kiváló jó gazdasszonyok, foglalkozási körükbe tartozván veteménymívelés, főzés, a házkör tisztán tartása mellett fehérnemű és ruhakelme szövése, azok megkészitése, mi a divatos hímzések miatt sok pepecselő munkát ad, mindazonáltal a terhesebb mezei munkától – mit a toroczkóiak idegen napszámosokkal végeztetnek – meg vannak kimélve; ezáltal testük épsége, arczuk üde szépsége védve, s a gyenge test túlerőltetéséből eredő kora hervadástól mentesitve vannak. A testalkat a nőknél, de főleg a férfiaknál szálas, nyulánk, erős izomzattal, mit folytonos munka edz. A termetszépséget leginkább a festői öltözék emeli, melynek leirásához már hozzákezdhetünk, mint udvarias emberek mindenesetre ebben is a nőnemnek adva az elsőséget.
Toroczkón a nők öltözéke kor szerint változik, más a növendék, más a felnőtt leányok, más a fiatal, más az idősebb nők öltözete; s mindezeknél ismét más a hétköznapi, más az ünnepi öltözék; azért e tekintetben – bár az öltöny a divat szeszélyeinek nincs alávetve, mégis – nagy változatosság észlelhető, mi főleg tömegesebb csoportosulásnál a szín és alakzat sokszerüségénél fogva nagy festői hatást gyakorol.
Az ing a toroczkói női öltözetnél nagy szerepet játszik; ha a hétköznapi ing egyszerű házi gyolcsból van, s csak a mellen levő sürű apró ránczozata által tér el a máshelyt szokásos oly ruhadarabtól, – az ünnepnapi ing, az már nagyon is kaczér valami; kelméje a legfinomabb fehér gyolcs s kétféle, egyik a sipujas-ing. Ez a válpálháknál és a kézelő gallérnál, – melybe a lobogós ujjak a kézcsuklónál ránczba vannak szedve – veres-fekete fejtővel s gyöngyökkel czifrán ki van hímezve. Ily inget a leányok viselnek s rendszerint a kézelő, gallér és vállszegély kihímzésében versenyeznek egymással, mi okon azok nagyon díszesek szoktak lenni; de ezek mellett éppen nem hátrál a fiatal menyecskék islagos inge, mely himzés helyett a keleten is divatos apró ércz-lemezkékkel (islag) van a vállszegély és kézelőnél kiczifrázva*. A nyakra fekete csipkéből készült vállig érő gallér jön.
Az islagos inget menyegzőjöktől számitott egy évig viselik a fiatal asszonyok, azután azok ládában a mézes hónapok emlékére tétetnek el.
Toroczkói népviselet. (Rajz. Válentiny János.)
A szoknya ismét kétféle: fekete kösnyös felsing és veres kösnyös felsing*. Ez nőknél és leányoknál egyaránt fehér, csak a kösnyő színe változik. Kösnyőnek hivják pedig azon czifrán selyemmel hímzett felsing tartót, mely a tiroliak modorában a mellen kétfelől felmegy és a háton egymást keresztezve le s ugy elől, mint hátul a sürű ránczba szedett felsinghez van erősitve. A kösnyőt a mell közepén a füző tartja egybe, a füző pedig négyszögű posztó- vagy bőrdarabocska, mely gyöngy és élénk színű selyemmel van kihímezve. Az egész női öltözéknél a füzőre van főgond forditva, mint a mely a legnemesebbet, az érzelem tanyájaul szolgáló keblet fedi; mindenik abban igyekezik, hogy füzője szépségben felülmulja a másét; igy keletkeznek aztán a legfantasticusabb ornamentikának oly dús képletei, melyeket nem győztem bámulni, mindezek oly változatosságban, hogy a megnéztem 12 füzőből egyik sem hasonlitott a máshoz, de mindenik oly szép volt, hogy a festő ecsetét méltán foglalkoztathatta volna. Azonban a kösnyő és ékes füzője inkább ékitmény, semmint szükségességi szempontból van alkalmazva, mert a felsinget zsinóröv szoritja a derékhoz, mely veres selyemből a régibb huszárövek mintájára készült aranyos foglalvány és bojtokkal, némelyek a zsinóröv helyett a szászoknál divatos bogláröveket is használják. Mindezt kiegésziti a csipkés ruha vagy czifra előkötény, mely a leányoknál zöld, az asszonyoknál fekete posztóból van; szélein és alsó szögleteinél zsinórzás és csipkefinomságú hímzésekkel van díszitve, dúsan a fiataloknál, egyszerübben – csak zsinórral – az idősebbeknél. A csipkés ruhára jön az övbevaló, vagyis egy viritó színű virágos selyemkendő, mely háromszögre fogva, a zsinóröv alá van felső szögével beszúrva. Mindez azonban csak az ünnepélyes öltözéknél jön alkalmazásba, mert hétköznap asszony és leány egyaránt sürűn redőzött kék perkál felsinget visel, minek muszuly a neve.
Felsing = felső ingból lett, mivel az a hosszú ingre felül jön. Ebből lett a székelyeknél használt fersing elnevezése ezen ruhadarabnak.
Az asszonyok fejökön sima fekete főkötőt viselnek, melyre nagyon vékony fátyolkendőt kötnek, még pedig nagyon festőileg felillesztve. A leányok ünnepek és lakadalmak alkalmával arany paszománttal boritott 4 hüvelyknyi széles pártát hordanak fejükön, melyről hátul sürűn egymás mellé tűzött arany virágokkal ékes antik szalagcsokrok csüngnek le. Ezek közé szokták a mátkacsokrot is illeszteni, melyet az elmátkásodott leány vőlegényétől eljegyzése jelvényeül kap, mig ő csinált virágcsokrot ad, mit az – mint a szászoknál divatos – egész a menyegző napjáig kalapján visel. Hétköznap a nők fejökre színes kendőt tűznek, mit sajátságos modorban tudnak a nyak hátulsó részén egybekötni. Hajadon fővel még a leányok sem mennek útczára s azért itt a hajadon elnevezés nem alkalmazható.
A lábbeli a nőknél mindig piros csizma; a hétköznapi egyszerű, de a szives csizmának nevezett ünnepnapi nagyon díszes; szára oly hosszu, hogy a lábtőig érne fel, ha a bokánál sürű ránczba nem szednék, sarka nagyon magas és keskeny. Neve onnan ered, hogy fejbőre szividomulag van kimetszve, mit egy másik toldalékdarab egészit ki; mely szabás idézi elő azt, hogy a talp és a csizma hegyes orra felkunkorodik, mint az a törökpapucsoknál szokásos.
A női felöltő nagyon sokféle. Nyárban egy rókaprémes ujatlan irha-bundát szoktak panyókára nyakukba akasztani; ez veres selyemmel van elől czifrán kihimezve. Ünnepélyes alkalmakra és templomba menetelre azonban a díszes mentét használják, mely fekete, vagy szederjes posztóból készül, finom fehér birkaprémmel, elől aranyszálakkal vegyitett kék zsinórzattal és gombokkal diszitve. E mente egyik szárnyát kezdő ima alatt a nők ajkuk elibe szokták vonni. Télen a mente vagy bunda alá posztó mellrevaló jön. Ez világos zöld posztóból készült, fehér báránybőrrel prémelt, oldalt gombolódó hosszu mellény. A gyermekes asszonyoknak van egy kisdedeik hordozására használt ujatlan mentéje, melyet garáznának neveznek.
A leányok is felöltönyül viselik az ujjatlan bundát, de ünnepélyes alkalmakkor és templomba elmaradhatlan a pártával járó palást; ez egy nagyon sürű redőkbe szedett fekete rásából készült gallér-köpeny, mely zöld vagy más színű bársony szegélyzettel van díszitve. Mind ezt kiegészitik a gyöngyvarratos karpereczek, melyeket kösöntyűknek neveznek, s mit oly szép műszónak találok, hogy a karperecz helyettesitésére ajánlandóknak vélek.
A férfirend öltözéke szintén igen szép; fehér abaposztó szűk magyar nadrágra – mely oldalt veres szegélylyel, elől zöld veres vitézkötéssel van ékitve – jön a magas sarku kordován csizma, melynek hegyes orra szintén felkunkorodik, felül pedig kék zsinorba van szegve, mi az ifjabbaknál elől lecsüngő bojtban végződik. A lobogós ujjú gyolcsingek kézelői szintén selyemmel vannak hímezve, veressel a házasokénál, fehérrel a legényeknél. Az inget veres bőr-öv szoritja a derékhoz, mi a fiataloknál hímzett bőrboglárokkal van díszitve. Erre hosszu fehér irhamellény, s végre a rókaprémes galléru ködmöny jön; ennek ujjai csak könyökig érnek, hogy a kéz szabad mozgását ne gátolják, különben azt csak télen szokták felölteni, nyárban mindig panyókára viselik. Ködmöny és mellény egyaránt czifrán ki van selyemmel hímezve, még pedig a legényeknél veres, a házasoknál kék selyemmel. Gombjai díszkő (carniol, agát stb.), vagy üvegből vannak. Templomba a férfiak ködmöny helyett – vagy télen a felett – a panyókára viselt fekete czondrát hordják. Ez az aranyosszéki székely zekék mintájára van készitve, csakhogy amazokénál jóval díszesebben van elől és az oldalpálháknál (betoldás) kihímezve, sárga veres, de leginkább nemzeti szinű hárászszal. Fejükön nyárban széles karimájú, kerek fejű, fekete kalapot, télen fehér birkabőrből készült sapkát viselnek; templomba menetelkor azonban hosszu fekete kucsmát, melynek bojtos vége be van türve vagy lecsüngesztve; hajukat fülmellé fésülve hosszan viselik. Nyakkendőt csak a legények és fiatal házasok hordanak; ez fehér, s lecsüngő része veres vagy fehér selyemmel van kivirághímezve. Pödrött bajuszt, szakál nélkül, mindenki hord.
Mint látható, ezen szép népviselet keveréke az ős magyar és németnek, mert a nők kösnyője, fűzője és a hosszu szabású mellények importált dolgok, mig a ruhaneműeknek dús zsinórozása és hímezése, szűk nadrág, panyókára viselt felöltők, rókaprémes gallérok stb., mind a magyar viselethez tartoznak.
A mily sajátságos a toroczkóiak öltözéke, oly sok az eredetiség népünnepeikben is. Ez ünnepélyeket, mint a népélet legjellemzőbb vonásait, ha csak futólagosan is, érinteni szükségesnek látom. Mindenekelőtt a bányászoknak Féltél estvéje nevű ünnepöket fogom itt ismertetni.
A bányászélet sok veszélylyel és nélkülözéssel jár; azért a bányászok is, miként a vészszel küzdő hajósok, nagyon vallásosak, s miként azok valahányszor egy hosszu tengeri út után partra érnek, hálát adnak Istenöknek, hogy annyi baj között vésztől oltalmazta, arra pedig kimulatják magokat, – ugy a bányászok is, midőn a féltél eltölt, Féltél estvéje nevű hálával egybekötött ünnepélyt rendeznek, mit velök az egész város meg szokott ülni. E nap délutánján minden kürtőből füstoszlop emelkedik, jelölve, hogy a gazdasszonyok valami rendkivülire készülnek. Estvére aztán minden háznál nagy lakoma van, az asztalokon párolognak a zsirban uszó sültek, de főleg sütemények készitésében tesznek ki az asszonyok; fánk, kürtöskalács mellett ott van az ünnepélyek szokásos süteménye, az óriási somodi*, mi fűszerben dús strudl-féle tészta, s főleg igen jó borkorcsolya. A süteményekből a papnak és tanitóknak is küldenek, mert ők is részesei az ünnepélynek, a mennyiben a rákövetkező vasárnapon féltél háláját szokták a templomban megülni, hálát rebegve az isteni gondviselésnek, mely védte az év annyi vészei közt.
A somodi csak rendkivüli alkalmakkor szokott előkerülni; nagyra azért csinálják, hogy a maradékot a bányászok magokkal szokták vinni a bányákba.
Másik népünnepe a toroczkóiaknak áldozócsütörtökön van, midőn jól feltarisznyálva felmennek a havastetőkre, leginkább a Székelykő várhegyére, hol egész nap és estve is a felgyujtott nagy örömtüzek mellett vigadnak, s ottlétük emlékére magas csóvákat szoktak feltűzni. Ez ünnepélynek vallásos és történelmi eredetet követelnek; vannak kik azt mondják, hogy krisztus olajfák hegyére menésének emlékére szerveztetett, mások pedig a székelyeknek mongolok felett a székelykői vár alatt vívott győzelmével hozzák kapcsolatba, s ezen a várba szorult toroczkóiakat megmentett győzelem emlékünnepének tartják. A feltűzött csóvákban visszaemlékét hiszik azon zászlós kopjáknak, melyeket régen az e csatákban elesett székelyek sirja felett minden évben meg szoktak volt ujitani. Minden ünnepeik közt azonban megérdekesebb és legjellemzőbb a toroczkóiak lakadalmi ünnepélye.
A leánykikérés és elmátkásodás háziasan, a rokonok részvéte mellett történik meg. A leány ekkor a vőlegény kalapjára csinált virágbokrétát tűz, a legény a leány pártájára szalagcsokrot. Mindketten e jelvényt mint hűségük jelképét egész a lakadalom napjáig viselik, mikor a legény csinált bokrétáját a leány valódi fris virágcsokorral cseréli fel. Mátkásodáskor már előre meghatározzák a lakadalom idejét, a mi leginkább tavaszon, ritkábban nyáron is tartatik, s rendszerint szombat estvén kezdődve egész szerdáig elhuzódik. Sőt azt pár héttel előbb megelőzi a hirdetési első ünnep, mert első kihirdetés vasárnapján templomozás után az ifjak elmennek ugy a menyasszonyi, mint a vőlegényi házhoz szerencsekivánataiknak kifejezésére, mikor főtt mézes török buzával (kukoricza, tengeri) vendégeltetnek meg; de viszontszolgálat fejében az ifjaknak meg kell törni a lakadalmi vendégséghez szükségelt fűszereket, mikor az egybegyüjtött rézmozsarak csengése-pengése messze elhallszik. A harmadik kihirdetés vasárnapjának estvéjén a menyasszony szülői búcsúvacsorát adnak, melyet tyúkos vacsorának neveznek arról, hogy a meghivott rokonok és vendégek mindenike egy tyúkot és somodit szokott a menyasszonynak vinni. Ezen „ingyen-vacsorának” is nevezett estélyt táncz rekeszti be, mi a vőlegényi háznál – hol a vigság már azt előzött szombat-estén megkezdődött – folytatódik. A vőlegényi ház sarkához magas póznára csóva van feltűzve, már szombat óta a kapu tárva van, a konyha az udvarra költözik, hogy az ételek jó illatja hirdesse a vendégséget, melyre mindenki szivesen láttatik, enni adnak is, de a bort mindenki magáéból, még pedig felemelt áron fizeti; e végett a pinczében elhelyezett hordók mellé csaplárost tesznek, ez kivánatra mindenkinek mér; de a bor kiváló jóságáról a gazda felelős, ki, ha a korcsmainál jobb bort nem tesz ki, károsodik. A pénzért való bormérés aztán az egész lakadalmi ünnepély folyama alatt tart. De az előadottak mind csak előzmények, mert a tulajdonképi lakadalom hétfőn kezdődik, mikor a város egész népe hivatalos. Hétfőn reggel a menyasszony és vőlegény kölcsönösen elküldik egymásnak nászajándékaikat. A vőlegény ajándéka áll szives csizma, selyem csipkés kötény, övbevaló és fejfátyolból; a menyasszony ajándéka nyakkendő, selyemvarratos ing és fris virágból készült nászbokréta. Vecsernyei harangszóra megindul a templomba a vőlegény násza egyfelől, a menyasszonyé másfelől, kitűzött ponton egyesülendők. A menetet pároslag az öreg rendű férfiak nyitják meg; utánuk jönnek sorrendben az ifjak, ezeket követik csoportban a nők; a vőlegény a két vőféj, a menyasszony a két nyoszolyaleány közt lépdel s ugy ezek, mint az egész gyülekezet legünnepélyesebb öltözetében. Esketés után az egyesült násznép ugyanazon renddel indul vissza, a minővel ment; de ezt megzavarja a „kalácsos ifju”. Erre a legjobb futó ifjut választják, ki egy nagy kalácsot feltartva, mondja: „itt a menyasszony kalácsa, ki el tudja venni, az adja át, azé lesz a menyasszony ajándéka s egyéb jutalmát is kapja”. Erre az inában bizó fiatalság közül többen kiválnak s üzőbe veszik a sebesen haladót, kit, ha valaki utólér, az – ha pedig beérni nem tudják, maga a futásra felhivó viszi el a menyasszonynak díszes kalácsát, váltságul nyakkendőt vagy egyéb ajándékot nyerendő. Ezen kis intermezzo után a násznép elkiséri a menyasszonyt a szülői házhoz, hol a násznagy a lekötött menyasszony kiadatását sürgeti, mit kereken megtagadnak; erre hosszas szóváltás következik, mi az ily alkalmakkal szokásos elménczkedés kiséretében mindaddig tart, mig a házi szószóló az érvelésből kifogyva, bevehető feleletre nem képes; ekkor aztán a násznagy átveszi a menyasszonyt, a vőlegény ünnepélyesen biztositja a búsongó szüléket: „hogy leányuknak atyja helyett atyja, anyja helyett anyja, testvérei helyett testvére lesz, s ezen rábizott kincset hűségesen megőrzi és gyarapitja”, mire a búcsúztató (versben) kezdődtével a menyasszony is sirva vesz búcsút szülőitől, testvéreitől, rokonaitól; de a parafernumot ezalatt kihordott fiatalság résen áll, s a menyasszonyt kiragadva a bánat karjaiból, a vőlegényi házhoz röpitik, hol a mellékszobában a nyoszolyóasszonyok pártáját kérik; de ő azt sokáig vonakodik átadni, végre hosszas kérésre lehull rózsakorának e fényes szép füzére, helyére jön a vőlegényi ajándékkal kapott főkötő és fejfátyol, melylyel felkontyozva, asszonyként vezetik a násznép elibe, hol leánysága jelvényének elvesztése feletti bánatát a menyasszonyi táncz azonnali megkezdésével igyekeznek vigasztalni. Táncz végeztével asztalhoz telepednek. A házasok nejeik mellé, a fiatalság keverten, s kezdetét veszi a lakoma, mely fényes és hosszan tartó; az ételnemüek túlságos sokasága alatt roskad az asztal, bort is annyit hoznak a vendégek háta megett levő borhordó ifjak, a mennyi éppen tetszik, de ennek árát mindenki megfizeti. Asztalbomlás után ujból kezdődik a táncz; a leányok csak keveset fordulnak, mert a megjelenő szakács hazamenetelre intvén, távoznak s csak a menyecskék maradnak vissza, ezekkel foly a táncz éjfélig, midőn rendesen haza oszlanak. Kedden a két részrőli örömszülőket s hivatalos rokonokat vendégli meg a vőlegény; ebéd után azonban felgyül a tömegesebb násznép tánczolni, mi szerdán reggelig szokott tartani. A toroczkóiak eljárják a fris csárdást is, de van németes tánczuk is, mint a landerisch, galopp stb. Különben ezek a magyar falusi népnél is egyszer-másszor kivételesen szintén elő szoktak fordulni.
Az előadottakból látszik, hogy a toroczkóiak lakadalma igen költséges; egy ily lakadalmon elkel rendszerint egy vágómarha, 12 véka tiszta buza-liszt kalácsnak, egyannyi kenyérnek, számtalan majorság, tojás és főzelék s 100–150 veder bor; de a bornak magas ár rendszerint visszaforditja a kiadások egy részét. A nagy tracta magyar eredetű, a bor árának fizettetése azonban Ausztriából magokkal hozott szokás lehet, a mennyiben Magyarországon tudtommal sehol sincsen divatban. Annak kalmári színezetét azonban némileg szépiti azon körülmény, hogy a borból bejövő nyereményből rendszerint egy tehenet vagy lovat szoktak az uj házaspár számára venni. Azt már fennebb is emlitém, hogy a toroczkóiak rendszerint maguk közt házasodnak, elannyira, hogy a toroczkói leány inkább pártában őszül meg, mintsem más helységben menne férjhez. A férfiak szintén ez elvet követik, s nagyon ritka még az az eset is, hogy a szomszéd Szent-György rokon népe közül választanának nőt maguknak.
De ha résztvettünk a toroczkóiak vigadozásaiban, illő, hogy bánatosabb perczeikben se vonjuk meg részvétünket; ha életük főbb mozzanatai felett szemlét tartánk, illő, hogy elkisérjük végső nyughelyeikre a temetőig, melyet Toroczkón birgejnek neveznek*. A temető annyiban sajátságos, hogy igen sok családnak van ott sziklába vésett sirboltja minden külső jel vagy felirat nélkül. Halálozás esetén sirásót még akkor sem fogadnak, ha a halottas családnak kriptája nincsen, mert a sirásást, valamint a sirboltban való koporsóüreg helyét a közelebbi rokonok és szomszédok szokták dijtalanul elkésziteni. Ezen atyafiságos vagy felebaráti végszolgálat megtagadása egy lenne a közvélemény előtti önmegbélyegzéssel. A sirkészitők a halottas háztól egy kenyeret és pálinkát kapnak.
A toroczkóiak, midőn nagyon megharagusznak, káromkodásképpen azt szokták mondani, hogy: „Egyen meg a birgej.“ A birgej név valószinüleg a német berg-ből származik, mivel a temető a város délnyugati oldalán egy dombocskán van.
A halotti szertartás rendszerint a templomban történik; innen a tanulók által megnyitott menetet a férfiak követik pároslag, az öregek elől, után a többiek, a nők a koporsó után tömegesen mennek. A sir mellett az egyház világi főnöke (gondnok), vagy más arra alkalmas egyén rövid emlékbeszédet tart, melyben elősorolja az elhunytnak életét, érdemeit s végül köszönetet mond az egyházi személyek és az egész gyülekezetnek ezen végtisztességtételben való részvétért, mire rendszerint a pap válaszol, röviden megáldva a sirt.
A siralmasokat egy-két rokon kiséri csak haza, örökség vagy osztály felett értekezendők; itt legfelebb egy kevés bor kerül az asztalra, a másutt szokásos pazar toroknak semmi nyoma; e helyett a tanulóknak és a nagyobb szükségben levő szegényeknek szoktak a halottas háztól ételt küldeni.
Az előadottakban, azt hiszem, Toroczkó multja és jelene eléggé ki van fejtve, valamint jövőjének biztositására is ki van jelölve a követendő út, s igy búcsút veszünk a kedves várostól és rokonszenves népétől, hogy kutatásunkat testvér helységében, a nem kevésbé vonzó Toroczkó-Szent-Györgyön tovább folytassuk.
