Kinek jó és kinek rossz?
Kinek jó és kinek rossz?
A válaszok és a válaszutak egymásból következnek. Annak lesz jó, aki az erősen módosuló körülményekhez jól tud alkalmazkodni, s a nemzetek gazdaságának egymás közötti és belső, elcsúszóan emelkedő piramisában feljebb tud jutni. Igaz tehát ez nemzetre, egyénre egyaránt – a század végére minden valószínűség szerint még élesebben, mint ma. Jól alkalmazkodni és feljebb kúszni (nemcsak megkapaszkodni, hiszen aki kapaszkodik, azt a folytonos mozgás elhagyja, viszonylagos helyzete folytonosan romlik, mint ma hazánké és több, velünk kapaszkodott országé), feljebb kúszni tehát az tud, aki sokirányú felkészültségével e világmozgásban maga is tud manőverezni. Kell ehhez nyelvtudás, beszéd- és íráskészség, előítélet-mentes érintkezési képesség, sokirányú ügyesség, helyzetfelismerés, jól megalapozott általános műveltség és szakismeret, szellemi és fizikai állóképesség, kiegyensúlyozott idegrendszer, vállalkozási optimizmus, olyan ideáltípus, ami egy emberben bizonyosan nem hozható össze, de ami végeredményben egy eredményes társadalom emberi jellemvonásainak irányjelzője.
Magyarország arca a századfordulón és azután is – második feltételként, nem hátrább – ennek közelítési fokától függ. A közelítés egyénre és társadalomra egyaránt vonatkozik. Ha lesz egy széles réteg, amely jelentősen elmozdul ebbe az irányba, az jövőt alapozó, de ez az elmozdulás a társadalmon belül is élezi a különbségeket, hiszen van és lesz egy olyan réteg, amelyik erre kevéssé képes. Van, aki öröklött adottságai révén nem, hiszen ahogyan fizikai erőnk, egészségünk is különböző, úgy szellemi erőnk sem egyforma. Egyes becslések szerint az újszülöttek kb. 10%-a nem rendelkezik olyan adottságokkal, amelyek a mai követelményszint melletti átlag eléréséhez kellenek. Az ilyen elmaradók a régebbi időkben a gépiesebb, alárendeltebb munkákban megtalálhatták helyüket; ma alig; a következő két évtizedben még sokkal kevésbé, hiszen ezt a munkát olcsóbban, megbízhatóbban és főleg a kellő minőséggel gépek végzik. Növekedik az a százalék is, amely társadalmi adottságai miatt szakad le: ingerszegény, alacsony igényű környezetbe születik, nem kapja meg a szükséges hátteret és mozgatóerőt az előrejutáshoz, az elveszett fiatal évek pedig nem pótolhatók, az agy fejlődési ideje legalább olyan keményen meghatározott, mint a test más részeié. Ha összevetjük, megkapjuk azt a veszedelmes 20–25%-ot, amely látható módon minden hasonló mozgású társadalomban leszakad. Belőlük adódik a szerkezeti munkanélküliség, azaz az a jelenség, hogy nem általában nincs munkaalkalom, csupán az ő számukra nem akad, az ő munkafajtáikat veszi át a technika, kiválthatatlanul, mert amit a mai és a közeljövőbeli gép el tud végezni, arra ők már képtelenek lesznek – itt szól vissza a technika haladása a bonyolultabb, nagyobb igényű munka felé.
Ez a réteg egy ország arculatának veszedelmes ragyája lehet. A társadalmi munkamegosztásból leszakadtak a társadalomból is kiszakadnak, őket nem védi és nem köti a törvény és a társadalom elfogadott, hasznos normarendszere. A bűnözés, az erőszak, a kábítószer, minden társadalmi betegség itt terjed el, mint a romlás a szeméttelepen, és feltartóztathatatlanul fertőzi az egész társadalmat. Ezen faj- és réteggyűlölettel, elzárkózással, erőszakkal és megvetéssel nem lehet segíteni – annál veszedelmesebbé válik, ennek már sok példája van. Szemet sem lehet hunyni felette, mert e réteg növekedése szoros kapcsolatban van az általános fejlődéssel. Nagy anyagi és közösségi erőfeszítéssel, kitartó és kétoldalú felvilágosító munkával (felvilágosítva a leszakadókat és a társadalom többi rétegét), orvosi, egészségügyi, szociális, pedagógiai, politikai és rendészeti eszközök összehangolt kezelésével lehet megállítani a romlást. Nem ők a bűnösök, hanem az őket leszakító hatalmas és többségükben jótékony erők. Így határozhatók meg a századvég arcának legsúlyosabb társadalmi válaszútja.
