Újkor
Újkor
67 millió évvel ezelőtt új felvonás kezdődik az élet színpadán. A Föld történetének ezt a fejezetét eocén – azaz hajnalkor – néven ismeri a geológia. A kihalt hüllőcsoportok helyén egy csapásra megjelennek az addig háttérben meghúzódó emlősök. Ezek azonban szinte törpék mai leszármazottaikhoz képest, az akkori lovak pl. csupán macska nagyságúak. A repülő hüllők kihalása után a levegőt a madarak veszik birtokukba.
Ekkoriban kezd kialakulni Európa mai arculata: az Európát és Afrikát hátukon hordozó kőzetlemezek egymásnak ütköznek, és a köztük hullámzó Tethys-óceán üledéktömegei hegységként gyűrődnek a magasba. Az Ős-Alpok azonban még nem olyan éles éghajlati választóvonal, mint a mai magashegység Európa szívében. A klíma még az Alpoktól északra is szubtrópusi, meleg-nedves. Ezt részben az is okozza, hogy Európa ekkoriban több 100 km-rel délebbre fekszik, mint manapság és csak az eltelt 50 millió év során vándorol mai földrajzi szélességére. Az újkor elején egyébként Európát és Ázsiát, nagyjából a mai Ural hegység vonalában, tenger választja el.
A csontos halak nemcsak a tengereket népesítik be, hanem csakhamar az édesvizeket is. Az újkorban az emlősök veszik át az evolúció stafétabotját. Az emlősök előnyös tulajdonságai az állandó testhőmérséklet, a szőrzet és az ivadékgondozás szempontjából lényeges emlő. Az ivadékgondozás azonban nem merül ki a szoptatással; az utódokról egészen addig gondoskodnak, amíg azok nem képesek az önálló táplálékszerzésre.
Az emlősök törzsfejlődése már a középkor évszázmilliói során szétválik egy méhlepényes és egy erszényes ágra. Az erszényesek az újkor elején elsősorban a déli kontinenseket, Ausztráliát és Dél-Amerikát népesítik be. A méhlepényes emlősök – amelyek közé a ma élők döntő többsége tartozik – a középkor végén, a kréta időszakban jelennek meg először. Elsősorban az északi kontinenseken terjednek el rohamosan, majd – Észak- és Dél-Amerika összekapcsolódása után – a déli testvérföldrészről is kiszorítják erszényes vetélytársaikat. Dél-Amerika egykor gazdag erszényes élővilágának ma alig néhány képviselője él.
Az emlősök újra meghódítják a vizeket és a levegőt. A fókák, delfinek, cetek, szirének a tengerekben szaporodnak el, a denevérek repülni tanulnak.
Az újkor elején az emlősök többsége még mindig törpe méretű mai leszármazottaihoz képest. A méretnövekedésre a leglátványosabb példát az ormányosok szolgáltatják a disznó nagyságúaktól az elefánt méretűekig.
A jégkorszak elefántféleségei, a hosszú szőrű mamutok, 4,5 m-es magasságukkal kiemelkednek az ormányosok sorából. Görbe agyaruk 5 m-re is megnő, ezzel kotorják össze növényi táplálékukat a vastag hó alól. Hatalmas csordákban élnek, s Eurázsiából Észak-Amerikába is átvándorolnak a mai Bering-szoroson keresztül. Az eljegesedések idején ugyanis az óceánok vízszintje csökken, s így a két északi kontinens közötti szárazföldi híd alakul ki.
A lófélék 55 millió éves fejlődésük során nemcsak eredeti nagyságuk sokszorosára nőnek, de közben meghódítják az északi kontinensek legnagyobb részét. A lovak a páratlan ujjú patások közé tartoznak, amelyek virágkora 15-20 millió évvel ezelőttre, a miocén korszakra esik. A páros ujjú patások viszont ma élik virágkorukat.
A jégkorszak periódusaira növényvilág rugalmasan reagál. A hideg időszakokban visszahúzódik a melegebb vidékekre, a felmelegedések alatt ismét kezd a sarkok felé nyomulni. Az elmúlt tízezer év során azután fokozatosan kialakulnak a mai növényföldrajzi övezetek.
