Ókor
Ókor
Felerősödik a Föld szervetlen folyamatainak hatása az életre a földtörténet utolsó 570 millió évében, amikor elkezdődik az élővilág robbanásszerű fejlődése. Ekkorra kialakul a soksejtű állatok számos képviselője, közülük egyesek már szilárd külső burkot választanak ki és benépesítik a sekély tengereket. Az utolsó félmilliárd év hegységképződési időszakai szoros összefüggést mutatnak az élővilág forradalmi változásaival. A mintegy 450-400 millió évvel ezelőtti ún. kaledóniai hegységképződés során a hol emelkedő, hol süllyedő mocsaras tengerpartokon egyes növények alkalmazkodni tudnak a változó viszonyokhoz, majd a szárazföldi életformához, s így meghódítják a kontinensek peremszegélyét, majd a korpafüvek megkezdik a kontinensek belsejébe vezető út „keresését” is. Ez a folyamat – csakúgy, mint a növényeket a szárazföldre követő állatok alkalmazkodása az új környezethez – csak a teljes biztonságot nyújtó ózonpajzs védelmében játszódhat le. Ettől kezdve a növények megváltozatják a szárazföldek lepusztulási folyamatait, kialakítják a talajt, megvédik a felszínt a korábbi igen gyors lepusztulástól. A növényvilág mintegy 100 millió év – geológiai értelemben rövid idő – alatt meghódítja a kontinensek belsejét is.
A kaledóniai hegységképződéshez hasonlóan éles határvonal az élővilág fejlődésében a variszkuszi hegységképződés, mintegy 300 millió éve. Ekkor adják át helyüket az edényes virágtalan növények a nyitvatermőknek, majd néhány 10 millió évvel később az állatvilág jelentős csoportjai is kihalnak, ill. új típusok törnek gyorsan előre.
A variszkuszi hegységképződést követően a kontinensvándorlás folyamata különleges állapothoz vezet: az összes ma ismert kontinens egyetlen szuperkontinenssé áll össze, s az ezeket egykor elválasztó tengerek helyén hegységek emelkednek ki. Az ókor végén az éghajlat is erősen megváltozik: végbemegy – főleg a déli féltekén – az ún. permokarbon eljegesedés. Ez a korábbi trópusi területeken is jelentős lehűlést okoz. Mérete a geológiai közelmúlt jégkorszakáéval vethető össze.
A szárazföldek benépesítése a növényekkel kezdődik. Először barna- és zöldalgák honosodnak meg az árapályöv part felé néző szikláin, később a parti mocsarakban, majd a szilur időszak végén, mintegy 400 millió éve a korpafüvek is megtalálhatók a kontinenseken. Az első szárazföldi növények 40-50 millió év (geológiai értelemben igen rövid idő) alatt vastag törzsű fává fejlődnek. A korpafüvek és zsurlók 10-15 m-re, a harasztokból kifejlődő, fenyőkre emlékeztető, nyitvatermő ősfák 40 m magasra is megnőnek. Az első szárazföldi állatok a tüdővel rendelkező bojtosúszós halak. Erőteljes páros úszóikat minden irányban mozgatni tudják, s e „végtagokkal” képesek szárazföldi helyváltoztatásra is. Belőlük alakulnak ki a kétéltűek. (A bojtosúszósok egyik leszármazottja ma is él). A bojtosúszós halakon kívül már az ókor elején is élnek egyéb tüdős halak, ezek úszói azonban alkalmatlanok a szárazföld meghódítására.
A legősibb – halkoponyájú, de négylábú – kétéltű (kövületét eddig csak Grönland keleti részén találták meg) 1 m-es testhosszúságú, feje aránytalanul kicsi. Nemcsak koponyája, de lapos teste is a halakra emlékeztet. Végtaggá vált egykori úszói segítségével törzsét már fel tudja emelni a talajról.
Az ókor második felében elszaporodnak a mocsárlakó kétéltűek. Az ősföldrajzi változások kedveznek e folyamatnak, hisz a karbon időszakban az ekkori trópusokon óriás kiterjedésű mocsárerdők terpeszkednek. A csapadékdús forró égövi erdőségekben 30-40 m magasra nőnek a pecsét- és pikkelyfák. A talajt mohák és páfrányok szövedéke borítja. E környezetben, amelyben a vegetációhoz méltóan gazdag a rovarvilág is (egyes szitakötők szárnytávolsága 70 cm), fejlődnek ki a kétéltűek egyes csoportjaiból a hüllők. Végtagjaik révén mozgékonyabbak, pikkelyes testükkel pedig védekeznek a kiszáradás ellen. A tojásrakással nagyot lépnek előre a szaporodásban, illetve az utódokról való gondoskodásban is. A legrégibb ismert megkövesedett hüllőtojások kora 280 millió év.
