Pusztulás és feltámadás | Száz Magyar Falu

Pusztulás és feltámadás

Vörösmarty József zámolyi születésű községi tanácstitkár visszaemlékezései szerint a második világháború előtt a községben élő 590 család 25 százalékának öt katasztrális hold alatti, 38 százalékának öt–tizenöt katasztrális hold közötti, 19 százalékának ezen felüli földje volt, a maradék 28 százalék földdel nem rendelkezett, cselédként, napszámosként és munkásként kereste kenyerét. A földnélküliek között tarthatjuk számon a 25 iparost és kereskedőt, illetve a 21 értelmiséginek tekinthető család némelyikét. Ők is igyekeztek jövedelmükből földet vásárolni, tulajdonképpen kisbirtokosok lettek.

A közvélemény formálói a református parasztgazdák voltak: a virilisták, azaz a legtöbb adót fizetők, a XX. század elején Lukács Mihály, Nagy József, Nagy Pál földműves és Schmid Alajos kereskedő. A gazdag parasztok (25–60 katasztrális hold tulajdonosai) 1930-ban több mint hatvanan voltak. Gyarapította a parasztság jövedelmét a tejgazdaság. A második világháború előtt az Öreg utcai Kovács- és az Új utcai Czirák-tejcsarnokból a gazdáktól gyűjtött, hűtött tejet naponta vitték Pátkára, ahonnan vasúton Pestre került. Mivel a faluban több Kovács nevű család élt, ezért az Öreg utcai tejcsarnok tulajdonosát Tejes megkülönböztető névvel jelölték (Tejes Kovács). Még az 1960-as években is a nagylányok, menyecskék hordták este a tejet a csarnokba. A félünneplőbe öltözött lányokra ilyenkor a tejcsarnok közelében, a Schmid-saroknál várakoztak a legények: sötétedésig itt beszélgettek, a legény haza is kísérhette a lányt. Az uradalom külön szállította a tejet a fővárosba.

A már idézett birtokarányokból következően Zámolyon a legfeszítőbb társadalmi problémát a földnélküliség jelentette. A falusi szegénység földmunkásegylete már a századforduló táján megalakult, küldöttei a Szociáldemokrata Párt 1903-as kongresszusán is megjelentek. Az egylet 1906-ban csatlakozott a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségéhez, s még ugyanebben az évben cselédsztrájkot robbantott ki. A mozgalmat közvetlenül az 1905. év kedvezőtlen aratószerződései váltották ki, élére Zámolyon Csörgei János állt.

Már az év elején az aratógazdák és a pusztaiak között terjesztett röplapokat, hogy a megállapodás előnytelen feltételeit ne fogadják el. Valószínűleg mégis aláírták a szerződési formulákat, mert a következő hónapokban azok felbontását szorgalmazták. Ezért Vogl Sándor bérlő más faluból hozatott munkásokat. Az idegeneket a sztrájkolók nem akarták a faluba engedni, amiért Zámolyon ideiglenesen csendőrőrsöt állítottak föl. A mezőgazdasági munkákat a karhatalom jelenlétében elvégeztették, a sztrájkolók viszont nem jutottak kenyérhez. A következő években az uradalom némileg emelte a béreket, a földmunkások pedig nem éltek a sztrájk eszközével. Az úgynevezett derestörvény, az 1906. évi XLV. törvénycikk ellen a megye több településéhez hasonlóan Zámolyon is tiltakozó gyűlést tartottak, amelyen Böde János szónokolt. A földmunkásszervezethez az első világháború végén már több mint háromszáz falubelink csatlakozott.

Az első világháború idején elcsitultak az ellentétek, minden társadalmi réteg figyelmét és erejét a frontok eseményei kötötték le. A katonai mozgósításra Fejér megyében 1914. július 26-án került sor. A munkabíró férfilakosság a három fehérvári „házi ezredbe”, a 17. honvéd gyalogezredbe, a 69. császári és királyi gyalogezredbe, továbbá a 10. császári és királyi huszárezredbe vonult be. Ezek az egységek és kötelékükben a zámolyi férfiak is az orosz, a szerb és az olasz frontokon harcoltak. Már 1915-ben megérkeztek az első gyászhírek, ekkor esett el Lindenmayer Ágoston kántortanító is. Zámolyról 385-en vonultak be. Közülük a háború végéig összesen nyolcvanhatan haltak meg (lásd: Függelék VI.), akiknek emlékére 1926-ban emlékművet állítottak a Kossuth utca keleti felén. Az elesetteket 44 hadiözvegy és 32 hadiárva gyászolta.

Első világháborúban tanúsított bátor, hősies magatartása elismeréseként a túlélők közül hárman kaptak vitézi címet, és lettek a vitézi rend tagjai: Kalmár Gusztáv kisbirtokos, Lukács Pál uradalmi gazda és Huszár Gábor napszámos.

A bevonultatások miatti munkás- és igaerőhiány a háború harmadik évétől katasztrofális méreteket öltött. Ezen az uradalom orosz hadifoglyok alkalmazásával igyekezett segíteni, közülük azonban egy sem maradt Zámolyon. Egy Magyarországon dolgozó szerb kőműves, Vukovics István – „fiatal, senkitlen legény” – is a háború időszakában került Zámolyra: a hadiállapot elrendelésekor ide internálták mint ellenséges állam polgárát. A közkeletűen csak Szerb Istvánnak nevezett férfi – valódi nevét sokan nem is tudták – végleges otthont talált Zámolyon. Róla és a vele kialakított viszonyról szól Csoóri Sándor Szerb István címmel publikált esszéje.

A községet egyébként is jellemző politikai balratolódás a háborús kiábrándultság és fásultság hangulatában, a veszteségek miatt kialakult viszonyok között igen jó táptalajra talált. Mindenkinek elege lett a háborúból. Ez az állapot vált az őszirózsás forradalom kiindulópontjává. A Magyar Nemzeti Tanács Fejér megyei bizottsága 1918. november 3-i felhívására alakult meg a Zámolyi Nemzeti Tanács. Polgárőrséget hoztak létre, amelynek elsődleges célja a rend fenntartása volt.

Településünkön a szociáldemokraták befolyása volt a legerősebb, bár a községi pártszervezetet hivatalosan csak 1919. március 2-án hívták életre. Március 5-én háromszáz földmunkás kimondta a termelőszövetkezet megalakítását. Április elején 4400 katasztrális hold területen létre is jött a Zámoly-belmajori Termelőszövetkezet. Tagjai az uradalom cselédei, napszámosok és részesaratók lettek. A szövetkezet tagjainak, valamint az ellátatlanoknak közös konyhát állított fel, ingyen húst méretett az Új utcán Schulhof Kálmán hentesnél. Az államosított iskola harmadik osztályát is az egyik uradalmi, ekkor a termelőszövetkezet kezelésében álló épületben helyezték el, ahol Molnár Sándor állami tanító oktatott.

A termelőszövetkezet megalakítása ellentéteket szült: nem csak a birtokos parasztok ellenezték a kollektív gazdálkodást, de az agrárnincstelenek is, ők voltak azok, akik a leghatározottabban a föld felosztását követelték.

Ehhez az esztendőhöz kapcsolódik Nagy Károly (1867–1943) katolikus pap sajátos szereplése. Ő volt Fejér megyében az egyetlen világi pap, aki nyíltan a proletárdiktatúra, a termelőszövetkezetek létrejötte és az iskolák államosítása mellett foglalt állást. Március 29-én népgyűlésen agitált a proletárdiktatúra vívmányai mellett, ekkor választották a községi direktórium tagjává Baki Ádámot, Filotás Józsefet, Simon Józsefet és Újvári Józsefet, elnökül D. Szabó Istvánt. A járási tanácsban Baki Ádám képviselte a települést.

A katonaköteleseken kívül községünkből hárman önkéntesként szolgáltak a Vörös Hadseregben. A faluból elszármazottak közül ketten, Baki József és Mészáros József vöröskatonaként estek el. A Tanácsköztársaság utáni rövid ideig tartó román megszállásnak is volt zámolyi áldozata. Béres Istvánt a románok arra kényszerítették, hogy a rekvirálókat kocsiján Pátkára vigye, s miután vonakodott befogni a lovakat, nyomorékká verték.

A Tanácsköztársaság bukása után az életveszélybe került személyeket Gulyás Kornél református lelkész mentette meg attól, hogy a különítményesek elvigyék őket. Visszahelyezték hivatalába a képviselő-testületet és az elöljáróságot, a szocializált birtokrész visszakerült a Merán-birtokok igazgatásába, az iskolák pedig az egyházak felügyelete alá. A közigazgatást az a Horváth József jegyző szervezte újjá, aki a Tanácsköztársaság alatt is mérsékelni igyekezett az ellentéteket.

A proletárdiktatúra tapasztalataiból mindenkinek tanulnia kellett. A zámolyi események is igazolták, hogy a legégetőbb a földkérdés megoldása. A Nagyatádi-féle földreform során a földéhség enyhítésére 1922-ben kilenc katasztrális holdat házhelynek (Rákóczi és Táncsics utca), 929 katasztrális holdat szántónak osztottak ki a faluban, illetve a határban. Ezzel azonban csak a biztos megélhetést nem nyújtó törpebirtokok számát szaporították.

A két világháború között a Hangya Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet boltot működtetett, mely a községháza és a zsinagóga között, a mai művelődési ház helyén állt. 1925-ben épült, a második világháborúban elpusztult. Az Öreg utcai üzleten, a Nagy Hangyán kívül egy másik boltot, a Kis Hangyát is a szövetkezet üzemeltette az Új utcán. A Hangya elnöke 1925-től Gulyás Kornél. 1941-ben a Merán-uradalom parcelláztatott, a már megnyitott utcákat észak felé, a Belmajor irányába építették tovább. Összesen 55 új ház épült.

Zámoly XX. századi legnagyobb megpróbáltatását és pusztulását a második világháború okozta. A faluba 1944 márciusában német repülősegységet, majd májusban a magyar királyi honvéd harckiképző repülőezred megfigyelőosztályát szállásolták be. Ezután mindennapossá vált a falu életében a katonák jelenléte, a közelben levő fornai repülőtér is egyre nagyobb forgalmat bonyolított le.

Ma már szinte legendaszámba megy, hogy a háború után hazatelepülők legtöbbje faluját, templomát vagy házát hiába keresve a romos, a tűztől is pusztított településen még macskát sem talált. Hulla, rom és fel nem robbant lőszer viszont volt bőven. Kilőtt tankok, lezuhant repülőgépek és mérhetetlen fájdalom az értelmetlenül elpusztult rokonok miatt. Ritka volt az a család, ahol nem gyászoltak. Szomorú példának csak a Taposka családot említem: három polgári és egy katonai áldozatot követelt ebből a régi zámolyi családból a háború. Közülük a legfiatalabb, Taposka József (1920– 1945) határvadász 25 esztendőt élhetett.

A faluban lakók egyik legszomorúbb élménye a kitelepítés. 1945. január 2-án orosz parancsra minden polgári lakosnak el kellett hagynia az otthonát. Találóan fogalmazott Mekis János 1975-ben, amikor azt írta, hogy „…a zámolyi tankcsatának a faluban nincsenek szemtanúi. Csak fültanúi.” A falu krónikása, Szabó István, az iskola, majd a művelődési ház igazgatója így írta le 1969-ben saját és a közösség emlékeit: „Voltak, akik keletre, de sokan még nyugatra menekültek. Szavakkal le nem lehet írni ezeket a menekülő csoportokat. Siralmas menetek. A módosabbak kocsival, szekérrel, a szegényebbek talicskával, kordéval vagy gyalog, zsákba tömött értékeikkel indultak a bizonytalanságba. Sokszor golyózáporban, gránáttűzben folytatták útjukat. Magyar, német, szovjet katonák holttestei között, kilőtt tankok, szétlőtt légelhárító ágyúk, állati tetemek csonttá fagyott maradványai mellett… Volt, aki az éjszaka leple alatt hazamerészkedett, és 1-2 órás tapasztalatairól napokig hírekkel tartotta a zámolyiakat. – A németek egy asszonyt agyonlőttek, Korcsmáros Nagy József a szalmakazlak mellett fekszik, Borbálában egész családokat végeztek ki, az erdőben egy fa körül holtan látták a 18–21 éves búcsi leventéket, Kápolnásnyéken agyonlőtték a zámolyi vezetőjegyzőt – ilyen és ehhez hasonló hírek tartották rémületben a menekülteket.”

A falut a németek megerősített támaszponttá fejlesztették, innen indítva a III. páncélos hadtest csapatai ellentámadásba mentek át. A szovjet csapatoknak az Olga-vonal középső szakaszának áttörése, tehát Zámoly elfoglalása csak karácsonykor sikerült.

A németek Konrád I. fedőnevű felmentési kísérlete kapcsán telepítették ki a falut. A hadmozdulat 1945. január 1. és 15. között zajlott le. A német 3. páncélos és a magyar 2. páncélos hadosztály visszafoglalta Borbálapusztát és Bagócsmajort. A Zámolyért vívott harcok mindkét fél részéről súlyos áldozatokkal jártak: csak január 11-én a németek 38 páncélost, az oroszok 31 harckocsit, 31 páncéltörő tarackot, négy tábori tarackot és három csapatszállító vitorlázó gépet veszítettek. A sikertelen kísérletek után a németek változtattak a taktikán: a Konrád III. hadművelet egyik célja Székesfehérvár visszafoglalása lett, ami a magyar–német csapatoknak január 22-én sikerült is.

A frontvonalak ekkor mintegy két hónapra megmerevedtek, mindkét fél védelemre rendezkedett be. Ez nem jelentette azonban a harcok szüneteltetését: a falu és a határ keleti széle között húzódott az arcvonal, s az erőviszonyok szinte napról napra változtak. Településünk tizenhétszer cserélt gazdát.

Január végén a szovjet hadsereg északi csapásmérő hadműveletének keretében a zámoly–csákberényi, illetve a székesfehérvár–zámolyi utat támadta, miközben január 31-én elfoglalta a falut. A Fehérvári útért hat napon át öldöklő páncélos csatározás folyt, de Székesfehérvárt nem kerítették hatalmukba az oroszok. Zámolyon ismét váltakozó sikerrel osztozkodtak.

1945 márciusában a Tavasz ébredése elnevezésű német ellentámadás a Balaton és a Velencei-tó között bontakozott ki, s jelentősen megváltoztatta az orosz hadsereg hadműveleti helyzetét. Ezért volt arra szükség, hogy március 11-étől Székesfehérvártól északra vonják össze erőiket, s innen nyugat-északnyugat irányban erős támadást indítsanak immár a Német Birodalom délkeleti határai ellen. Az oroszok a Bécs ellen indított hadművelet során előbb Borbálapusztát szállták meg, majd csapást mértek a Zámolyon beásott 2. magyar páncélos hadosztály 3. és 4. gépesített erzedeinek négy zászlóaljára, s így a front tulajdonképpen 1945. március 15–16-án átzúgott a falun. Az oroszok háromnapi harc után, március 22-én éjszaka Székesfehérvárról is kiszorították az 5. SS Wiking páncélos hadosztályt.

A frontok ezután már távolodtak; a környező falvakba (Kápolnásnyék, Pátka, Pákozd, Pázmánd, Sukoró, Tárnok, Vértesacsa) kitelepített lakosok április 1-jén, húsvétkor térhettek haza Zámolyra. Több olyan család is volt, amely nyugat felé, Veszprémbe, Zalába menekült: ők csak a tél beállta előtt költöztek vissza, immár némi télire való élelemmel, néhány állattal. Miután a faluban az állomány teljesen megsemmisült, akadt olyan család is, amelyiknek az egyik munkabíró tagja valahol Tolnában vagy Baranyában egy egész esztendeig szolgált két kisborjúért.

Soha olyan feltámadást, mint az az 1945-ös: „a lyukas falakon egyen sem volt tető”. Az 566 épületből csak 112 lakható, elpusztult harminc katasztrális hold szőlő, tizenkét kilométer út, a határ kétharmadát futóárkok, tankcsapdák, aknák és roncsok borították. A háború áldozatainak sorát még 1945–1958 között huszonöten szaporították, akik lőszerektől és aknáktól haltak meg. (Lásd: Függelék VII.) A zámolyi temetőben nyugszanak a falujukból fegyvertelenül elvezényelt és a szovjet katonák által itt legyilkolt búcsi (egykori Esztergom megye, ma Szlovákia) leventék. (Lásd: Függelék VIII.) A borbálapusztai cselédeket, akiket az oroszok partizánnak néztek és megöltek, közös sírba temették. (A cselédek a kitelepítés ellenére az állatok gondozása miatt maradtak a helyükön a pusztán. Névsorukat lásd: Függelék IX.)

Az Öreg-hegy alatt, a Laposon az útkereszteződésnél temették el a futóárokban meghalt ismeretlen katonát, akinek iratait nem találták meg. Sírját viszont megőrizték, fejfáját és a hantot övező kerítést az 1950-es években a forráspusztai gazdaságban, majd utóbb is megújították. A szőlőhegyre vivő gyalogút melletti sírt elhaladtukban a zámolyiak mezei virággal díszítették addig, amíg a katona földi maradványai a székesfehérvári katonatemetőbe nem kerültek (1997). A falu hű krónikása, Csanádi Imre Ismeretlen katona című verse is őrzi emlékét: A szőlők útja mellett, ott pihen, / a vérre-torkos Vértes töviben.

A faluban elesett orosz katonák többségét közös sírba temették el a református templom mellett. Sírjuk fölé emlékművet emeltek.

A háború utáni helyzetet az 1946. nyári katasztrofálisan rossz termés is súlyosbította. A kárt a képviselő-testület az aszállyal magyarázta, és kérte, hogy a pártok küldöttei kérjenek vetőmagot feljebbvalóiktól, mert a földműveseknek az sem termett meg.

Az 1945. évi választásokon a községben többséget szerzett Magyar Kommunista Párt politikája, helyi szereplőinek egyénisége a háború utáni életet alapvetően befolyásolta. A választáson az 1184 szavazatból a kommunisták 504-et kaptak. A kommunista többség miatt terjedt el, és terjesztették Zámoly állandó jelzőjeként a „kis Moszkva” kifejezést. A kommunisták álltak az új életet meghatározó szervezetek, a Nemzeti Bizottság, a Termelési Bizottság, a DÉFOSZ (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége) és a földműves-szövetkezet élén is. A községben megalakult pártok közül a Magyar Kommunista Párt 22 rendes és öt póttagot, a Független Kisgazdapárt 14 rendes és négy póttagot, a Szabad Szakszervezet négy rendes és egy póttagot küldött a községi képviselő-testületbe. A Magyar Kommunista Párt az 1947. évi választásokon is az első helyen végzett 485 szavazattal.

1945 tavaszán és nyarán az uradalmat felosztották: 242 család kapott 1960 katasztrális hold földet. A földosztó bizottság elnöke Böde János lett. Házaspáronként öt holdhoz, s ehhez gyermekenként további egy-egy holdhoz jutottak az újgazdák. A törpebirtokosok (az öt hold alattiak) földjét kiegészítették.

A földosztás a lakosság negyven százalékát érintette. Az eddigi föld nélküli vagy törpebirtokos családok közül 49 gazdasági cseléd és 142 napszámos jutott földhöz. A Belmajor száz katasztrális holdja – mintagazdaságként – együtt maradt. 113 katasztrális holdnyi területet házhelynek hagytak meg: több mint kétszázötven házhelyet mértek ki, 1955-től itt összesen 142 ház épült fel, az Újtelep számos utcával bővült. A kiosztandó szőlők igénylési ívein harminc igénylő, négyszáz-négyszáz négyszögöl szőlővel szerepel. Az újgazdák megsegítésére 1945-ben 45 taggal gépszövetkezetet alakítottak.

A földhöz juttatottak közül 17 egykori cseléd a Belmajorban 34 forinttal, a földosztáskor kapott 82 katasztrális hold földdel és két pár lóval 1949-ben hozta létre az első termelőszövetkezetet, a Petőfit. Munkáját a csákvári gépállomás támogatta. Forráspusztán a Gyapjútermelő Vállalat gazdálkodott: 33 katasztrális hold legelőn és 16 katasztrális hold erdőben legeltette 2300 darabos juhállományát, hatszáz katasztrális hold szántóján takarmányt termesztett. A vállalat területe később a Csákvári Állami Gazdaságba olvadt. 1956 előtt még két termelőszövetkezet alakult (Új Élet és Kossuth néven), ezek 1956-ban felbomlottak, a Petőfi azonban fennmaradt (elnöke: Németh Dénes), és sikeresen gazdálkodott.

A Petőfi mellett 1956 után négy új termelőszövetkezet alakult: az Új Élet Termelőszövetkezet a „középparasztoké” volt. Elnökéről, Németh Jánosról nevezték el a Fehérvári útnál épült állattenyésztő telepüket János-tanyának. A Dózsa Népe Termelőszövetkezet az Új Élet Termelőszövetkezetbe olvadt be. A Kossuth Termelőszövetkezetet a jómódú parasztok alakították (elnök: Tanárki József), központja a hatvanas években a Pátkai út mellett épült fel (Kossuth-tanya). A Búzakalász Termelőszövetkezet elnöke Cseh Sándor lett. Ez a szövetkezet 1960-ban a Petőfi Termelőszövetkezethez csatlakozott. 1959. március 14-én Zámolyt nagy díszvacsora keretében szövetkezeti községgé avatták, ekkorra a mezőgazdasági terület kilencven százaléka a szövetkezetek kezelésébe került. A három szövetkezet 1961-ben egyesült Petőfi néven, ötezeregyszáz katasztrális holdon gazdálkodott.

A Hangya szerepét az 1946. január 23-án megalakult földműves-szövetkezet vette át: kétszázhatvan tagja volt, akik közül tizet régi, a többieket újgazdaként tartottak nyilván. A Merán-uradalom államosításakor az uradalom magtára, a gazdatiszti lakás, a daráló, a kovácsműhely, egy istálló és a betonsiló, három traktor, egy cséplőgép, egy kévekötős aratógép, egy fúrógép és egy esztergapad került a földműves-szövetkezethez. Mindez persze csak papíron, hiszen a leltár tételei közül sokat tönkretett a háború.

1946-ban a szövetkezet vagyona ötszáz katasztrális hold birkalegelőből, lakóházból, magtárból, kovács- és gépészműhelyből, szőlőprésből, darálóból és hordókból állt. Iparengedélye terményvásárlásra, bércséplésre és vegyeskereskedésre szólt. Egy 1948-ban kelt jegyzőkönyv szerint ekkor kezdték szervezni a cementcserép-gyártó részleget, az építőanyag-kereskedést. Ügyvezetője Kőszegi Ferenc volt. A szövetkezet a lakosság ellátásában döntő szerepet játszott. Egyik vegyesboltját Fohner Ferenc, majd Filotás Vincéné Perl Margit vezette. A másik bolt Berdán József irányításával a Káka-házban működött, később a Schmid-házba helyezték át. Mellette hamarosan ruházati bolt is nyílt, ahol már könyveket is árultak, itt volt a falu egyetlen italboltja és első presszója. Kocsmárosa Nagy P. József és Cs. Kiss Mihály, a presszóban Nagy P. Józsefné dolgozott. A húsboltot Mikola Lajos vezette. A felső faluvég ellátására nyílt meg az Elek Lajos és felesége által üzemeltetett vegyesbolt a Petőfi utcában. A község első önkiszolgáló boltja az Újtelepen, a Táncsics Mihály utcában várta a vásárlókat Nagy Lászlóné Ács Margit vezetésével. A földműves-szövetkezet kezdetben önálló, majd a székesfehérvárival egyesült, ismét önállósodott, aztán a lovasberényihez tartozott (1963). Ma a Velencei-tó Környéke Áfész tagja. 1967–1971 között építették a lebontott Schmid-ház helyére az ABC-áruházat és a Szép Ilonka vendéglőt. Ez utóbbit 1999-ben faluházzá alakították át.

A Csákvári Takarékszövetkezet helyi kirendeltsége, amelynek a tűzoltószertár helyén új épületet emeltek, 1963-ban kezdte meg működését: ma a Vértes Takarékszövetkezet tagja.

A jól felszerelt pékséget Fohner Ferenc pék építtette az 1940-es években a mai Petőfi és Vörösmarty utca találkozásánál arra a saroktelekre, ahol korábban a gabonásvermeket ásták. Fohnerék sütödéjét a második világháború után államosították, de ők továbbra is az ugyanott álló házukban lakhattak. A Székesfehérvári Sütőipari Vállalat helyi sütőüzemében Südi István pék 1968-ig készítette a kenyeret, amelyet a zámolyi boltokban árusítottak. Megsütötte az otthon dagasztott házikenyeret, kuglófot, sőt az óvoda konyhája számára is készített tésztákat. A zámolyi sütöde bezárásától kezdve Mórról vagy Székesfehérvárról hozták a gyári kenyeret. Önálló vállalkozásként az 1990-es évek közepén épült Simon Zoltán péksége Zámolyon.

A község a második világháború előtt földjei és legelői bérjövedelméből, a murvabánya, a pálinkaház, a vágóhíd, a pásztorház, a lakások és a boltok bérleti díjából, valamint az adókból gazdálkodott. 1919–1923 között minden évet jelentős és egyre nagyobb hiánnyal zárt. Ennek ellenére fontos beruházást hajtott végre: például Csajthay Máté vezetőjegyző kezdeményezésére – ahogy már említettük – új, emeletes községháza épült még a második világháború előtt. A község fizette az orvost, a szülésznőt, a két kisbírót, a hegyőrök társadalombiztosítási járulékát, illetve az iskolák államosítása után a pedagógusokat is. A háborús károk helyreállításából is igen sok teher hárult a településre: az utak és a hidak, a hídmérleg megjavítása (1945–1948), az útszéli fák és a letarolt két katasztrális holdnyi erdő pótlása, amihez 1948-ban a gazdasági felügyelőség háromszáz nyárfát, a selyemtenyésztési felügyelőség pedig száz eperfát küldött. A vágóhidat is újjá kellett volna építeni, de az arra szánt összeget a községháza tatarozására fordították: „a teteje becsurog, ajtók, ablakok hiányoznak, üvegezetlenek, kéményei ledűltek, a helyiségeket fűteni nem lehet”. A villanyt 1939-ben vezették be a faluba (ekkor csak a háztartások negyven százalékába), a háború után, 1951-ben építették újjá és bővítették a hálózatot. A háború előtt a telefont is bekötötték a községházára, ám ismét csak 1948-ban gondoskodtak erről. A háború alatt a faluban a nyilasok és az oroszok a rádiókat összeszedték, így rádió beszerzéséről is az elöljáróság gondoskodott 1948-ban „a közérdekű hírszolgáltatás megszervezése” céljából. Ugyancsak pótolni kellett a községháza egyetlen írógépét, azt 1948-ban igen tekintélyes összegért, kétezer forintért vásárolták meg.

A község régi utcaneveit 1948. március 5-én „a szabadságharc 100 éves évfordulója” alkalmából változtatták meg. Öreg utcából Kossuth Lajos utca, Új utcából Petőfi Sándor utca, Kis utcából Vörösmarty Mihály utca, Burgából Dózsa György utca, Fazekas utcából Bem apó utca, Sár utcából Vasvári Pál utca, Kertalja utcából Nyáry Pál utca, Erzsébet térből Szabadság tér, Szuggyából József Attila utca lett, az Újtelep első utcája Rákóczi Ferenc utca, második utcája pedig Táncsics Mihály utca nevet kapott. Ezzel a helyi hagyományokat tiltották ki a hivatalos használatból.

1945-ben olajütőt, 1946-ban piacot épített, alakított ki a falu. A hatvanas évek elején a patakmedret mélyítették, betonalapokkal rakták ki, mellé szomorúfüzeket ültettek (1965). A Székesfehérvár és Zámoly közti autóbuszjárat 1950-ben indult meg újra. A főút 1961–1962-ben kapott szilárd burkolatot. A hangosbemondót 1955-ben szerelték fel a községházára. 1965-ben halottasház, 1968-ban gázcseretelep épült.

A község ellátatlanjai segélyezésére, élelmezésére és ruházatára a szegényalapot, valamint a házak sorrendjében és az állami adó arányában kivetett pótadót használta fel. A községi pásztorházban négy-öt lakóval szegényházat tartott fenn, koldulási engedélyt csak ők kaptak. 1947-től megvonták tőlük, helyette rendszeres segélyben részesültek.

A képviselő-testület sosem zárkózott el attól, hogy a hozzá fordulókon segítsen: 1919-től mindhárom felekezetet rendszeresen támogatta, kisebb-nagyobb pénzösszegekkel segélyezte a Vakokat Gyámolító Egyesületet (1919), az erdélyi menekülteket (1920), a székesfehérvári Szent György Kórházat, a sárkeresztesi tűzkárosultakat (1921), az Országos Gyermekmentő Akciót (1921), a vihar sújtotta Bia, Páty és Torbágy községet (1925). 1926-ban az adománykeretet az első világháborús hősi emlékműre, 1947-ben az Országos Mentőegyesület támogatására ajánlották fel.

A község 1919-ben a lovasberényi, 1922-ben a csákberényi orvosi körhöz tartozott. A lovasberényi körorvos, Grünfeld Ignác 1894-től látta el a zámolyi betegeket. 1932-ben a falunak már önálló orvosa volt dr. Csajághy Szőke Károly személyében, aki hosszú ideig gyógyította a lakosságot. Mellette dr. Vadász Aladár OTI-orvosként működött. Szőke Károly 1858-ban született Pusztabogárdon, miután csákvári körorvosi állásából nyugalomba vonult, a Merán-uradalom orvosa lett, Csákberényben, majd Zámolyon telepedett le. Nagy tekintélynek örvendett, tiszteletbeli megyei tiszti főorvossá nevezték ki. Orvosi tárgyú népszerűsítő füzetei jelentek meg, 1907-ben például a tüdővész elleni védekezésről.

1946-ban vetették fel, hogy az orvoslakás és a rendelő nem megfelelő, ezért ütközik nehézségbe az állás betöltése. Kezdetben új építését tervezték, majd a régi orvoslakást elcserélték a földműves-szövetkezettel a volt intézői lakás utcai nagy szobájáért. A korszerű orvosi rendelőt Zámolyon 1999-ben adták át.

A XX. század elején a legfőbb egészségügyi problémát a víz okozta. 1947-ben panaszolták, hogy a tanköteles gyermekek húsz százaléka golyvás beteg. A képviselő-testület elrendelte a községi kutak tisztítását A panaszok új kutak fúratásával, illetve a vezetékes ivóvízhálózat kiépítésével szűntek meg. Az új szeméttelepet és a fiókgyógyszertárat az 1990-es években létesítették.

Nyári napközi otthont 1947 óta, óvodát 1954-től szerveztek a Petőfi utcában, a régi uradalmi segédtiszti házban. A községi képviselő-testület 1947-ben ezer forintot szavazott meg a napközi otthon felállítására. Az első óvónő Pintér Józsefné Höltzl Rózsa volt, aki Felcsútról került Zámolyra: egész életében itt dolgozott. Schmidhoffer Ferencné Bóta Ágnest és Ács Jenőné Farkas Ellát dajkaként alkalmazták. A második óvónő már zámolyi születésű: Brunner Istvánné Schneider Ilona.

Az óvoda két egymásba nyíló, gerendás mennyezetű szobából állott, a téglapadozatú konyhából nyílott a pince és a padlásfeljáró. Az induló felszerelés elég hiányos volt: edényeket kértek kölcsön, a tányérokat a gyerekek otthonról hozták. Az intézmény mégis hamarosan olyan népszerű lett, hogy 1957-ben meg kellett szervezni a második csoportot is. 1959-ben a Széchenyi utcába költözött. Ez az 1810-ben emelt épület is többféle funkciót töltött be korábban: volt kasznárlakás, csendőrlaktanya, vincellérlakás, számtartólakás, rendőrpihenő, orvosi rendelő, de még szövetkezeti raktár is. 1960-ban indították a harmadik óvodai csoportot Farkas Vilmosné Kiss Irén vezetésével. 1963-tól az intézményt napközi otthonos rendszerűvé alakították át. Az óvoda mint a község egyetlen főzésre berendezett intézménye a gyermekétkeztetésben, a községi alkalmazottak ellátásában, sőt ma már az öregek napi étkeztetésében is fontos szerepet játszik. A mai épületet 1988-ban vehették birtokukba az óvodások.

1958–1960 között épült a Hangya szövetkezet, a tűzoltószertár és a zsidótemplom helyén a négyszáz személyes kultúrház, mely utóbb Vörösmarty Mihály nevét vette fel. Az épületet a zámolyi születésű Menyhárt Gyula székesfehérvári építészmérnök tervezte, Lukács József és Kulcsár József építette. Az 1960. augusztus 20-án felavatott létesítmény 460 ezer forintos költséggel épült, az építkezést a lakosság jelentős (kétszázezer forint értékű) társadalmi munkával segítette.

A művelődési ház nagyterme egyaránt színtere volt a falusi népművelésnek és az öntevékeny együttesek munkájának. Az Állami Déryné Színház tájelőadásai (emlékezetes a Marica grófnő, a Szent Péter esernyője és a Hetedik kocsi), a megyeszékhely irodalmi színpadai itt mindig lelkes közönséget, telt házat találtak.

A téli estéken szervezett ismeretterjesztő előadásokat is sokan látogatták: háziipari, szociális célú tanfolyamokat és főzőtanfolyamokat is szerveztek. Nagy sikert arattak a kultúrház saját néptánccsoportjának bemutatói és a zámolyi iskolások által betanult színdarabok. Sokan emlékeznek még az egykori iskolások közül a Fajankó kalandjai című előadásra 1963-ból.

A kultúrház udvarán 1968 nyarán táncteret alakítottak ki. Általában itt rendezték a szüreti bálokat. 1965–1968-ban a mozi is a kultúrházban működött (azt megelőzően a községházán). A községi könyvtár, melyet 1966-ban újítottak fel, a községházán kapott helyet. Vezetője 1950-től 1963-ban bekövetkezett haláláig Sárosi Sándor tanító volt. Ma a kilencezer kötetes könyvtár a faluházzá átalakított régi Szép Ilonka vendéglőben működik. Ez az épület ad otthont a civil szervezeteknek is.

A rendszerváltozás után az addig stagnáló falu ismét fejlődésnek indult. Ekkor épült ki saját erőből és ötmilliós hitelből a vezetékes ivóvízhálózat, 1995-ben a gázt vezették be a településen, és megépült a telefonhálózat. A szennyvízcsatorna 2000-ben készült el. Tervezik az utak helyreállítását és a csapadékvíz elvezetését is. A tíz év alatt összkomfortossá vált falu Székesfehérvár kertvárosa lett az ezredfordulóra. A városból kiköltözők is otthonra találnak itt: az önkormányzat az építkezések megkönnyítése érdekében az igényeknek megfelelően parcelláztat.

Zámoly híres szülöttei közé tartozik köveskúti Farkas Imre (1788–1866) székesfehérvári kanonok, majd 1851-től püspök, udvardi Cserna János (1795–1890) Fejér vármegye mérnöke. Itt született 1866-ban Gocsál Kálmán, a bécsi, később a pesti katonai akadémia vívómestere, majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segédhivatalának igazgatója. Csanádi Imre (Zámoly, 1920–Budapest, 1991) emléktábláját 1991-ben a költőtárs, az ugyancsak zámolyi születésű Csoóri Sándor (1930) avatta fel. A falu alaposságáról ismert helytörténeti kutatója, Szabó István 1946-tól volt az iskola tanára, aztán igazgatója, végül a Vörösmarty Művelődési Ház igazgatója. A község eseményeiről 1991 óta a Zámoly Hírei című önkormányzati lap tudósít. Bán Miklós a zámolyi múlt tiszteletének jegyében nyitotta meg a közelmúltban Vörösmarty utcai házában helytörténeti gyűjteményét.

A futballcsapat az 1950-es évek elején. Elöl a csákvári labdarúgók ülnek

Szalók Ferenc zámolyi honvéd az első világháború idején

Szalók Ferencné gyermekeivel az első világháború idején

Az 1926-ban felállított első világháborús emlékmű (2001)

A Hangya szövetkezet vezetősége (1935). Az ülő sorban balról a negyedik Moharos Lajos tanító, az ötödik Gulyás Kornél lelkipásztor, hatodik Tóth Gyula rektor

Lukács József kőművestanonc egészségi bizonyítványa (1927)

Menyhárt László tüzérhonvéd (1942)

Özvegy Horváth Józsefné és fia, ifjabb Horváth József 1950 körül. Az édesapa a háborúban eltűnt; fényképét egy korábbi felvételről másolták rá a képre