Ország lappangott itt, mikor nem vala ország

Teljes szövegű keresés

Ország lappangott itt, mikor nem vala ország
A református egyház és az iskola korai időszakára vonatkozóan Biczó Pál 1896-ban megjelent munkája, A zámolyi ev. reformált egyház története több fontos adatot őriz. Már csak azért is, mert írója számos olyan forrást használhatott, amelyek az idők forgatagában és a háború alatt megsemmisültek.
Biczó Pál pátkai lelkészként írta munkáját: íráshoz, témája szóbeli kifejtéséhez szokott embertől joggal elvárható, gördülékeny stílusban, érdekesen. A füzet 1896-ban, a millennium évében, ünnepi kiadványként jelent meg a „buzgó egyháztagok” támogatásával. Az adakozókat a függelékben fel is sorolták Kontra Imre lelkésztől Baki János béresig.
Marcziházi János nyolcvanesztendős tanú 1721. évi vallomása alapján Biczó Pál arra a következtetésre jutott, hogy a református gyülekezet az 1630–1650-es években már bizonyosan megvolt. A tanú ugyanis azt vallotta, hogy az ő születésekor már a reformátusoké volt a templom. Állandó lelkipásztorról csak 1652-től tudunk (lásd: Függelék X.): Nagypály Dánielről, őt követi Pályi P. Sámuel, Komáromi István és Garannai András. Komáromi Istvánt 1674-ben a pozsonyi vésztörvényszék elé idézték, aki itt egyes források szerint meg is jelent.
A század legnevesebb lelkipásztora, Alistáli György már gályarabsága és 1676. évi kiszabadulása után, 1676–1681 között szolgált Zámolyon, Bián és Acsán. Ez szinte bujkálásnak számított a török területeken, hiszen a protestáns hitük megtartása miatt elítélt gályarabokra kimondott halálos ítéletet csak az 1681. évi XXV. törvénycikk vonta vissza. Alistáli György neve olvasható a gályarab prédikátorok debreceni emlékművén is.
1683-ban, a törökdúlás alatt a gyülekezet szétfutott, a templom leégett. Erről több későbbi tanúvallomás is beszámolt. 1753-ban a plébániákat öszszeíró bizottság tanúi vallják, hogy „Zámoly falu Bécs ostroma után elpusztult, de csak Fejérvár visszavétele után telepíttetett be”. A XVIII. század elején jelent meg a forrásokban egy református templomocska, amelynek mennyezetét festett deszkákkal borították be. Gózon István lelkipásztor 1784-ben jegyezte fel, hogy a régi templom egyik festett deszkáján ez a felirat volt olvasható: „Urunk Jézus születése után az 1713 esztendőben a zámolyi Reformata Ekklesiában levő Szent Istenünknek Tiszteletének ezen megalázódott Háza felékesittetett belöl festett deszkázattal, ezen Ekklezsiának tulajdon javaiból, több betsületes férfiaknak buzgó forgolódásukban T. T. N. Halászi József urunknak predikátorságában.” A prédikátor nevét forrásaink inkább Halasinak írják. Gózon feljegyzései említik a templom megégésének bizonyítékaként a megtalált átégett gerendákat és füstös falakat.
Zámoly a XVIII. század közepe táján a Vértesaljai Református Egyházmegye egyik legnagyobb gyülekezetének számított. Ezért meg is dorgálták az esperest, amikor nagy sietséggel a megürült lelkészi székbe Szőnyi Szikra János iskolarektort nevezte ki, „ámbár ez az egyház akadémikust is érdemelt volna”. Ebből az ügyből a zámolyiak sietsége is látható: előző lelkészük halála után a földesúr lelkészválasztási engedélyével azonnal élni akartak, hiszen „meghagyta a lakosoknak, hogy minden késedelem nélkül papot kérjenek a Seniorjuktól maguknak, mielőtt őtet a pápisták körül nem veszik”.
A gyülekezetnek jó oka volt arra, hogy mindent a földbirtokos kívánsága szerint tegyen. Nem akartak úgy járni, mint a Hochburg-uradalom másik faluja, a szomszédos Csákberény. Ott a gyülekezet templomát éppen ebben az időben, 1746-ban vették el és adták át a katolikus híveknek, majd lelkészük 1751-ben bekövetkezett halála után Hochburg Domokos özvegye megtiltotta református jobbágyainak, hogy új lelkészt hozzanak falujukba. Ezután a csákberényi árva eklézsia tagjai is a zámolyi gyülekezetbe jártak egészen 1784-ig.
A két nagy felekezet, a református és a katolikus nem fért meg egymással békességben, a katolikus földesúr parancsai és hajlíthatatlansága sokat rontott a helyzeten. Lamberg Ferenc 1761-ben a reformátusokat is kötelezte a stóla megfizetésére. A katolikus papnak és az oskolamesternek járó földeket a katolikus és református hívek is művelni kényszerültek, a fuvarokat a csákberényi, zámolyi és gánti jobbágyok teljesítették. A zámolyi katolikus templom építésénél a móri tiszttartó munkára kényszerítette a reformátusokat is, s amikor azok ellenálltak, lefoglalta egyházuk földjeit.
A XVIII. század egésze jobbára a kőalapú, sárfalú, nádtetejű templom renoválása, nagyobbítása körüli munkákkal telt el. 1749-ben kérték a vármegyét, hogy a szél által megbolygatott nádtetőt megjavíthassák, 1761-ben új haranglábat kívántak építeni. Mindkettőt megengedték, de csak olyat és akkorát engedélyeztek, mint amilyen volt. 1783-ban a templom bővítéséért folyamodtak „miután a falu kálvinista lakossága megszaporodott”, és tornyot is szerettek volna emelni, mivel a harangláb roskadozott. Az építkezés fedezetét előre kellett biztosítaniuk, ezért kötelezvényeket írattak. Nemes Simon Mihály ötven rajnai forintot, majd újból százat, nemes Simon Ferenc ötvenet, nemes Nagy András szintén százat, míg további 143 zámolyi összesen 240 rajnai forintot ajánlott fel.
Az építkezésre II. József császár türelmi rendelete (1781) alapján kerülhetett sor Gózon István lelkész szolgálata alatt. Az új templom, melynek alapkövét 1784. március 31-én helyezték el – 1785. szeptember 4-én szentelték föl –, fazsindely tetővel, toronnyal, kőalapra épült. Költsége igen tetemes, 2602 forint volt, annak ellenére, hogy az igás és a kézi napszámosmunkát a gyülekezet tagjai végezték. A templomépítés emlékét fatáblára írott felirat örökítette meg.
Gózon Istvánt húszéves szolgálata után 1793-ban Nagy István, majd 1827-ben Rozgonyi István követte. Ez utóbbi az egyházmegye nótáriusa – jegyzője – is volt, munka közben tüdőgyulladást kapott, s 1839-ben meg is halt. Egyik elődjét, a Zámolyon 1756–1758 között szolgáló Ónody Sámuelt utóbb esperessé, Nagy Istvánt 1799-től proseniorrá (egyházmegyei elöljáróvá), majd esperessé választották, mindketten értékes vezetői voltak a vértesaljai egyházmegyének. Nagy István idejében több építkezés folyt: a paplak falait megemelték, a telket bekerítették, a már düledező harangozóház helyett újat építettek, 1802-ben második karzatot készítettek a templomba, 1808-ban a szószék fölé koronát csináltattak, a toronyba órát tettek, és a harangot is nagyobbra cserélték.
1816 júniusában került sor a vértesaljai református egyházmegye első püspöki látogatására, amikor Báthory Gábor püspök járta végig egyházait. A vizitáció előtt az egyházi, hitéleti és oktatási kérdésekre feleletül előre elkészítették a felmérést, melynek anyaga ránk maradt. Báthory püspök a vértesaljai egyházmegye gyülekezeteit Nagy István esperes, zámolyi lelkész kíséretében tekintette meg. A látogatás alkalmával nyert információk hozzájárultak a református egyházak gyakorlatának egységesüléséhez és a presbitériumok azonos elvek szerinti felállításához, illetve ahol már volt – mint például Zámolyon – működéséhez. Ekkortól vált egységessé a konfirmációs gyakorlat, s ettől kezdve vezették mindenütt a konfirmációs anyakönyveket. A püspök ellenőrizte az 1813-ban elkészült új énekeskönyvek használatát is, s azok bevezetésére végső határidőként az 1821. évet szabta meg. Az 1816-os püspöklátogatás – Biczó Pál rövid, de velős megfogalmazása szerint – Zámolyon „buzgó, vallásos, áldozatkész gyülekezetet talált 1409 lélekszámban”. Hasonlóan átfogó püspöki ellenőrzéssel 1890-ben, Szász Károly püspöksége alatt találkozhattak a zámolyi hívek.
A templom tetőszerkezete, tornya és a lelkészlakás 1829. május 6-án leégett. Az épületeket még ugyanabban az évben megújították, de a torony helyére ekkor csak ideiglenes tető készült a megmaradt falak fölé. Elpusztult a toronyóra és a kisebbik harang is, a nagyobbat sikerült megmenteni, és a paplak előtt ideiglenes haranglábon tovább használták. A helyreállítást adományukkal segítették az akkor Zámolyon elszállásolt Ferdinánd Károly ezred katonái is, akik a tűzoltásért jutalmul kapott húsz forintot ajánlották fel erre a célra. A tornyot 1882-ben újjáépítették, rézlemezekkel borították. A megújítását megörökítő emléktáblát a templomban helyezték el.
Rozgonyi István helyébe Farkas Dánielt hívták meg Gárdonyból, aki az 1848–1849. évi történelmi időkben is szolgálta a gyülekezetet. Halálakor, 1875-ben Kontra Imre foglalta el a lelkészi állást. Az ő lelkészkedése idején igen buzgó építőmunka folyt: ritka volt az az év, hogy valami ne változott volna. A legfontosabb építkezések közül ki kell emelni, hogy 1886-ban az iskolaudvaron szivattyús kút létesült, majd 1894-ben ötezer forintos költséggel a régi paplak elé új épületet emeltek.
Ezekhez az újabbkori építkezésekhez adományaival a Lamberg, majd a Merán család is hozzájárult. Példájukkal az egyébként katolikus vallású uradalmi tisztviselőket is bátorították: Báró Jenő uradalmi intéző az orgona céljára adakozott. Az adakozók között természetesen a református hívek voltak többségben, de még a helyi zsidó családok (Perl, Veszeli, Deutsch) is áldoztak ezekre a célokra. Biczó Pál munkájában különösen kiemelte idősebb Tanárki Pált, aki adószedői fizetéséből rendszeresen ajánlott fel összegeket „Isten dicsőségére”. A reformátusok takarékmagtáruk jövedelmét is az építkezések céljára fordították, a magtárat időről időre a hívek adakozásából feltöltötték, ha szükség volt rá, a gabonát pénzzé tették. A század végéig csak őszi gabonát tartottak, de 1893-ban már 51 mérőnyi tavaszival rakták tele a granáriumot.
A református egyháznak hat katasztrális hold 1432 négyszögölnyi, a lelkésznek 35 katasztrális hold 1197 négyszögölnyi földje volt, melyet a XIX. század végéig a hívek munkáltak, ettől kezdve pénzzel és terménnyel váltották meg: évente 125 forintot, 12 mázsa tiszta búzát és két mázsa rozsot adtak a lelkipásztornak. A 409 adózó család – összesen 1617 lélek – gondozása után a lelkész 1896-ban 1029 forintnyi juttatást kapott, amely a fizetésből, a lakás és a természetbeniek értékéből állt.
1901-ben a gyülekezet Gulyás Kornélt hívta meg Zámolyra, aki negyvenéves tevékenysége alatt felpezsdítette az egyházi életet (asszonykört, leánykört, keresztyén ifjúsági egyesületi programokat szervezett), nagy hatást gyakorolt a falu életére, az egyházmegyei tanács tagjává választották. 1924-től a helyi Hangya szövetkezet elnöke, a képviselő-testület tagja és két cikluson át Fejér megye törvényhatósági bizottságának tagja volt. Egész családja, hat gyermeke is számon tartott tagja a közösségnek: egyik lánya a községházán írnok, a másik Tóth Gyula református rektor, a harmadik pedig Schütz Géza uradalmi intéző felesége lett.
Padányi Gulyás Kornél 1867-ben született Komáromban, kisnemesi családban. Lelkészsége idején 1902-ben és 1920–1921-ben tatarozták az egyházi épületeket, majd 1935-ben az Angster céggel építtették meg a kétmanuálos orgonát. 1925-ben Budapesten öntették a 301 kilogramm súlyú harangot, 1930-ban pedig a 95 kilogrammosat. Az idős lelkész nyugalomba vonulása után Székesfehérvárra költözött, apósa házába, az egykori Pelikán fogadó épületébe, ahol a fehérvári magyar nyelvű színház működött, s ahol Petőfi Sándor is fellépett majd száz évvel korábban, 1842 telén. Gulyás Kornél özvegyétől, Csukási Boros Amáliától a fehérvári Petőfi-hagyományokat az 1950-es években már irodalomtörténészek gyűjtötték. Érdemeként tartják számon a faluban, hogy nem engedett a Tanácsköztársaság utáni bosszúnak, nem hagyta elvinni a direktórium tagjait, így az erősen felbolygatott közösség személyi áldozatok nélkül nyugodhatott meg.
Bíró Ernőt 1941-ben iktatták be a zámolyi lelkészségbe. Igen sokat tett a tehetséges falubeli diákok továbbtanulása érdekében. Például hozhatjuk fel erre azt az igyekezetet, amellyel Csoóri Sándor taníttatását szorgalmazta. (Lásd: Függelék XI.) Bíró tiszteletes úr idős korában így írt erről a Zámoly Híreinek hasábjain: „Akkoriban a falusi gyermeket, (…) ha eszes és szorgalmas volt (…) mindenképpen támogatni kellett papjának, tanítójának, nehogy tehetsége elkallódjék.” Csoóri Sándor Tenger és diólevél című eszszékötetében így emlékszik: „B. E. biztatása nélkül én nem hagyom el Zámolyt, otthon maradok, s legföljebb egyik presbitere vagy kurátora vagyok az egyházközségnek. De ő – Anglia híres egyetemein is megfordulhatott teológus-lelkész – valami szokatlan fénylobbanást láthatott a fiatal parasztfiú ferde vágású szemében, és önzetlenül erősködött, hogy tanuljak.”
Bíró tiszteletes úrra várt az egyházi épületek háborús sérüléseinek rendbehozása is. A második világháború alatt minden belső berendezés elpusztult, a közösség mindent önerőből pótolt, utóbb az orgonát is. Bíró Ernő 1985-ben búcsúzott el gyülekezetétől, 1999-ben hunyt el, a falu temetőjében nyugszik.
Gulyás Kornél és Bíró Ernő tevékenysége majdnem az egész XX. századot átfogja: ketten együtt összesen 84 évet szolgáltak Zámolyon. Emlékükre 2001. május 6-án hálaadó istentiszteletet tartottak egykori templomukban.
Biczó Pál munkáját már többször idéztük, méltó itt megemlékezni róla, még akkor is, ha nem teljesített Zámolyon szolgálatot. A vértesaljai egyházmegye tizenhét református egyházközségének története között Zámolyét is megírta, s több utalás található arra, hogy az egész egyházmegye történetével is elkészült, sajnos a kézirat elveszett. 1850-ben született Nagykőrösön, vidékünkön több egyházközségben – 1879-től Lovasberényben, később Pátkán – szolgált segédlelkészként, majd lelkészként. 54 évi közéleti pálya után, kosdi (Nógrád megye) lelkészként halt meg 1928-ban. Írói életművét a halála évfordulóján elmondott emlékbeszédben a pátkai születésű Marton Sándor méltatta.
Zámolyon a 19 katolikus család számára 1745-ben épült egy sövényfalú kápolna, amely élő hagyományként átvette a középkori templom Szent Lőrinc titulusát. 1747-ben a kápolna Pátka filiája, egyetlen oltárát a majki kamalduliak adták, más források szerint a templomocskában Szent Lőrinc képe függött. Özvegy Hochburg Mária Katalin 1746. december 19-ei levelében kérte az illetékes veszprémi püspököt, hogy „most szaporodó szegény pápista jobbágyim lelki vigasztalására plebanust” küldjön. Kegyúrként a plébános eltartásához évi ötven forinttal és tíz pozsonyi mérő kenyérnek valóval járulna hozzá. Igényei is voltak azonban: jó lenne, ha a pap németül is tudna, mert „mind Zámolyon, mind Csákberényben birkás majorimban számos cseléd vagyon”, akik (nyilván) német anyanyelvűek. Ezért fontos lenne, hogy „a nyelv kedviért ne kinteleníttetnének más helyekre excurrálni”. Ez utóbbi nagyon becses adat számunkra, hiszen a kegyúri gondoskodás mellett azt is érinti, hogy a zámolyi németek egy része mikor és miért kerülhetett ide, másrészt szól arról is, hogy az uradalom ekkor elsődlegesen birkatartással foglalkozott. A birkásgazdák és főként az árendás birkások között gazdagabbak is lehettek, mert forrásaink szerint a katolikus templom építését 1740-ben egy pusztai juhász, Rieder Bertalan adománya alapozta meg, s a papok eltartására adakozók is valamennyien birkások voltak.
A sövénykápolnát 1772-től kezdték bővíteni – továbbra sem tartós anyagból –, alapkövét Bratankovits József kerületi esperes helyezte el, majd a kész templomot 1775. január 5-én szentelte be. 1778-ban a templom kegyuraként a Lamberg családot említik.
A zámolyi katolikus egyház Csákvár, Pátka, majd 1783-ig Csákberény filiája volt, plébánia rangra 1804-től emelkedett. A zámolyi katolikusok 1784-ben kértek állandó lelkészt, ekkor létszámuk 433 lélekre szaporodott, 1845-ben pedig 636 katolikus élt a faluban. 1784-ben a csákberényi plébánosnak házaspáronként (a református párokat is ide értve) harminc krajcárt és fél mérő búzát, a közösség együtt huszonöt pár csirkét és háromszáz tojást adott, a plébános földjét és rétjét művelte, az uraság által a plébánosnak adott tűzifát kitermelte és behordta. Ezenkívül kötelezték magukat arra is, hogy az építendő templomhoz szükséges munkákat elvégzik. 1788-ban Szegedi Pál kanonok és Zlinszky Ignác főszolgabíró összehívta a katolikus híveket, s tudatta velük első helybeli lelkészük, Farkas Máté káplánná történő kinevezését. (Lásd: Függelék XII.) A zámolyi katolikusok (52 házaspár) évenként 26 forint párbér, és fél mérőnyi kétszeres gabona helyett számított 39 forint kifizetésére tettek ígéretet. Ugyanakkor vállalták a plébániaház építése körüli munkák elvégzését.
Trabáts Jácint plébános 1806-ban áldotta meg a község által állított kereszteket a temetőben és a templom előtt. 1816-ban Galla István bodajki segédlelkészt helyezték Zámolyra – először adminisztrátorként. Galla helyére 1823-ban Krizsány Ignácot, székesfehérvári külvárosi (azaz felsővárosi) segédlelkészt nevezték ki, aki magyarul és németül is beszélt. Ő kezdeményezte az új szentegyház építését, bár a tényleges munka utódjára, az 1831-ben kinevezett Kőrösy Istvánra maradt. Az új kőtemplom építésére a régi életveszélyes állapota miatt volt szükség.
Az építkezést a vallásalap pénzéből valósították meg (a templom kegyura a helytartótanács lett), a kőművesmunkát Langmáhr Mihály, a falazást és az ácsmunkát Grundböck Ferenc, az asztalosmunkát Szász Péter, a lakatosmunkát Német Mihály, az üvegezést Schnetzer Ignác – valamennyien székesfehérvári mesterek – végezték, a képíró, azaz a festő Spiegler volt. Az építésért a vállalkozók 5176 forintot kértek.
A templom alapkövét 1836. augusztus 14-én helyezték el, az épületet 1837. november 5-én Farkas Ferenc székesfehérvári nagyprépost szentelte fel.
A zámolyi születésű Farkas Imre, akkor székesfehérvári őrkanonok, majd püspök, még 1837-ben az új oltárra és a szentély kifestésére ezer forintot adományozott. 1843-ban egy 326 fontos harangot, 1845-ben pedig a templom előtti Nepomuki Szent János-szobrot állíttatta szülőfalujában, majd a szobor fenntartására is alapítványt hozott létre. A szentélyben függő Szent Imre-képet is Farkas Imre ajándékozta.
Köveskúti Farkas Imre (1788–1866) székesfehérvári kanonok, majd 1851-től püspök Zámolyon született, uradalmi tisztviselő fiaként, 1788. augusztus 9-én. Székesfehérváron, Tatán, Szombathelyen és Pesten tanult, bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1813-ban szentelték pappá. A székesfehérvári szemináriumban tanított, majd Agárdon, Válon és Székesfehérváron látta el a plébánosi teendőket, Válon templomot építtetett. Székesfehérvár városa 1846-ban díszpolgárává választotta. 1851-ben székesfehérvári püspökké szentelték, kormányzása alatt három plébániát és három lelkészséget alapított. 1856-ban, az esztergomi bazilika fölszentelésekor ő mondta az ünnepi beszédet. 1864-ben titkos tanácsosi címet kapott. Vagyonát az egyházmegyére hagyta.
A zámolyi katolikus templom újjáépítése még kiáltóbbá tette a többi egyházi épület, a plébániaház és az iskola düledező állapotát. Kőrösy plébános mindkettő újjáépítését megkezdte. A kerületi esperes is felháborodással írt a plébánia állapotáról: „akármely jól intézett jobbágyi lak az övét fellöl múllya”. Kőrösy halálával azonban a munka félbemaradt.
1849. január 10-én a 21 éve szolgáló 47 éves felcsúti plébánost, Tóth Antalt nevezte ki Szász Károly, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára, s iktatta be az esperes „a rettenetes kemény üdő daczára”. Tóth Antal előzőleg káplánként Ráckevén és Bicskén szolgált, beszélt magyarul és németül, iskoláit Pesten és Székesfehérváron végezte, 32 évig szolgálta közösségét.
Tóth Antal fejezte be az új plébániaház építését, s ő küzdött meg az 1837-ben épített templommal kapcsolatos minőségi kifogásokkal. 1858–1861 között kapott megbízást a templom és a torony hibáinak kijavítására Szász Ferenc székesfehérvári építőmester. 1865-re a „főfalak a függőleges irányukból több hüvelyknyi távolságban kihajoltak”, ezért vaskapcsokkal kellett összehúzatni őket, és az 1864. évi szélvészben lerombolt tornyot is újra kellett építeni, ami 1866–1868 között meg is történt.
1872-ben belső átalakítások folytak a templomban, melyeket gróf Lamberg Fülöp kezdeményezett. Arra kérte a püspököt, hogy az oratóriumot családja kényelmére saját költségén átalakíthassa – „rendes lakásul választván Zámolyt”.
Az 1882-ben plébánossá kinevezett Tichy Jakab 43 évesen vette át településünk plébániáját, a 82 éves korában meghalt Tóth Antal után „sok rendbeli elhanyagoltságot” talált. Helyreállíttatta a főoltárképet, kezdeményezte a templom alapos javítását: a beázások megszüntetését, a karzat és a homlokzatok felújítását.
Tichy plébános különös gondot fordított a templomon kívüli egyházi emlékekre. 1873-ban állítottak a temetőben az 1866-ban meghalt Kovács János uradalmi számvevő hagyatékából – végrendelete nyomán – egy nagy márványkeresztet. Ugyancsak az ő idejében vált lehetővé, hogy Báró Jenő zámolyi uradalmi tiszttartó és felesége, Seidel Paulina alapítványt tegyen a Móri úti kereszt felállítására és majdani fenntartására.
Tichy Jakab a templom földjén is maga volt kénytelen gazdálkodni. A kilencholdnyi templomföldet rendszerint kisbérletbe adták ki, általában hat évre. Schmidt János bérlő halála után viszont a pap maga vette bérbe a földet, amely azonban csak ráfizetést termelt. Veszteségei hozzájárultak ahhoz, hogy halálakor adósságai fejében összes ingóságát lefoglalták, nem véletlen, hogy a papi teendők ideiglenes ellátásával megbízott páternek, Kravenina Anasztáznak „egy jó úr barátságból, Isten nevében ád élelmezést”.
A plébánia és a plébános szegénysége a XIX. század folyamán sok gondot okozott. Az igazi bajt azonban az jelentette, hogy nem volt békesség a hívek között. Nem csupán a reformátusok és a katolikusok közötti ellentétek, hanem a katolikusokat megosztó, a németek és magyarok közötti acsarkodás is mérgezte a levegőt.
1838-ban a katolikus németek Lézsó András csákvári esperest figyelmeztették azon ígéretére, hogy ha a németek szorgalmasan részt vesznek a templom építésében, akkor németül is hallgathatnak misét. Három kéréssel jelentkeztek: minden harmadik vagy negyedik vasárnapon „anyai, azaz németh nyelven” hirdessék az evangéliumot, temetéseken németül énekeljenek, a gyermekeket németül is oktassák. Az aláírók – Krummunk Konrád, Schmuk János, Jásper Mihály és Lattz Gottfried – arra hivatkoztak, hogy már több mint százan vannak németek a zámolyi katolikusok között.
Az engedély elnyeréséről nincs tudomásunk, de az biztos, hogy az 1880-as évekre elmérgesedett a helyzet. A németek nevében panaszukkal Bauer József jelentkezett a püspöknél 1880-ban. Mintegy huszonöt német katolikus imatársulatot alapított, németül énekeltek és imádkoztak a litánia előtt. 1879. március 25. óta azonban „a magyarajkú társulat által végkép leszorítva lettünk” — írták panaszukban.
Pauer János püspök salamoni ítéletet hozott: az egyik társulat a litánia előtt, a másik pedig utána ájtatoskodjék, s a következő héten cseréljenek, egymás éneklését ne zavarják. A döntéshez egy kifüggesztendő imarendet is csatoltak.
Béke ettől azonban nem lett, mert közben a magyar katolikusok is a püspöknél panaszkodtak, harcosan követelték maguknak az elsőbbséget abban, hogy a vecsernye előtt ők imádkozhassanak. Igényüket arra alapozták, hogy a németek „csak is néhány éve, hogy községünkben ennyire szaporodtak”. A püspök nekik is megismételte döntését, amibe a magyarok nem nyugodtak bele, s újabb levelükben a helyzetet így jellemezték: „tizenöt német benn énekölt és száz magyar meg kívül átsorgot a templom mellett”. A levelet 81 zámolyi magyar katolikus írta alá, köztük Bretschka, Posztl, Kopkó, Grosz és Kardinál nevűek is.
Nemhogy a helyi plébános, de a püspök sem volt képes az indulatokat lecsillapítani, így a társulati ájtatosságot – amíg a béke helyre nem áll – megtiltotta. A németek Tóth Antal halálakor, az új lelkész választásakor szépen fogalmazott magyar levélben próbálkoztak meg ismét azzal, hogy érdekeiket érvényesítsék. Ebből kiderül, hogy Tóth plébános fiatalabb éveiben megtartotta a német nyelvű szertartásokat, s azokat csak az öregsége idején szolgáló káplánok szüntették be. Azt kérték, olyan papot kapjanak, aki németül is misézik.
Szabó Gyula adminisztrátorsága idején az egyik kétmázsás harang megrepedt. Utóda, Gönczöl Antal kapott engedélyt arra, hogy a régi anyagának beszámításával megrendelje az új 192 kilogrammosra öntött, D hangra hangoltat. Az 1899-ben rendezett ünnepségen az új harang felszentelésén kívül Klement Ferenc harangozó ötvenéves szolgálatáról is megemlékeztek.
Szórády Gyula plébános szolgálata alatt gyűjtötte össze és írta meg a falu 1849. évi meghurcoltatásának történetét, emléket állítva elődének, Tóth Antalnak is. A kis füzet Zámoly 1848–1849-ben címmel 1905-ben jelent meg Székesfehérváron. Neki és a tanítónak fel kellett vennie a harcot a hívekkel járandóságuk megfizetéséért. Szórády Gyulának halálakor, 1908. június 29-én megint csak adósságai voltak, mint már elődjének, ingóságait tartozásai ellenében lefoglalták.
Sebestyén József nagy anyagi nehézségek között vette át a plébániát úgy, hogy az adók nem voltak befizetve, s a templompénztárban is csak pár korona árválkodott. Ennek ellenére belefogott a már elhatározott orgonaépítésbe: a pesti Rieger céggel kötöttek szerződést, a vételár kifizetésére hitközségi adót vetettek ki, a püspökségtől hat évre kölcsönt kaptak, még a rózsafüzér társulat tőkéit is felhasználták.
A plébánia szegénysége volt az az ok, amely miatt oly fájdalmas volt Nagy Károly számára, hogy 1918-ban Bíró plébánossal el kellett cserélnie a gazdag sárosdi plébániát a köztudomásúan éppen az ellenkezőjéről ismert zámolyira. Nagy Károly 1867-ben született Rád községben (Zala megye), 1891-ben szentelték pappá. Több helyen volt káplán, 1904-ben helyezték Sárosdra. Itt ügyesen gazdálkodott, rövid idő alatt három hold szőlőt és gyümölcsöst telepített. Ám egyre többször vetődött fel, hogy erkölcstelen életet él, Potyondi Imre püspöki titkár szerint lelkipásztori működésének „rossz talaja” van Sárosdon. Odáig fajultak a dolgok, hogy nem maradt más választása, mint nyugdíjazását kérni, vagy önként Zámolyra költözni. Prohászka Ottokár püspök még karhatalommal is megfenyegette, erre azután nagy nehezen csak áthurcolkodott a községbe. A plébános tovább feszítve a húrt mérges, néha szemtelen hangú levelekkel követelőzött Prohászka püspöknél, hogy visszakapja a sárosdi plébániát. A háború végét, az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot jellemző zűrzavaros hónapokban látni lehet leveleiből, hogyan felejtett el minden kötelező tiszteletet és engedelmességet feljebbvalóival szemben. Szinte írásjelek nélküli, felindult írásaiban a zámolyit „koldusplébániaként” emlegette, magát előde ármánykodása és a püspök hatalmaskodása áldozatának tüntetve föl.
Nagy Károlyt sértettsége, anyagi kára és az a meggyőződése, hogy Prohászka püspök neki személyes ellenfele, természetes módon állította katolikus pap létére a Tanácsköztársaság eszméinek szolgálatába. Saját igazát keresve bosszúvágyát is igyekezett kiélni, amikor nyíltan a proletárdiktatúra mellé állt, a termelőszövetkezetek létesítésének és az iskolák államosításának szószólója lett. Nem szakított azonban papi hivatásával, sőt előbb a sárosdi plébániára való visszakerülés, utóbb pedig a zámolyi plébánia megtartása végett több egyezkedésbe bocsátkozott, sérelmei orvoslására az egyházi utat is nyitva igyekezett hagyni. Az is igaz persze, hogy ő is érezhette eljárása tarthatatlanságát, mint maga is írta később, ezért végezte el 1919-ben a tanítói átképző tanfolyamot, ezért vállalta a bejárást naponta Székesfehérvárra – remélve azt, hogy tanítóként megélhet.
Nagy Károly sérelmeit a székesfehérvári püspökség közvetítésével a pápának is megírta. Levelét Prohászka püspök 1919. június 26-án a bécsi nunciushoz terjesztette fel, természetesen a pap viselt dolgairól alkotott véleményével együtt.
A püspök 1919. július 1-jei naplójegyzetében a következőket írta: „A zámolyi tanító Viszotának beszélte, hogy Nagy K. a szószéken felolvasta a vallászabadságról szóló rendeletet s kijelentette, hogy erről a szószékről eddig a népet csak butították: ekkor felállt az iskolaszéki gondnok s mondta: hogy az nem igaz, mert arról a szószékről csak szépet és jót mondtak, aztán a néphez fordult, mondván: ugy-e, hogy úgy van? S a nép felelte: »Úgy van.« N. K. tovább beszélt, de akkor meg más tekintélyes ember felállt s felszólította, hogy ne erről beszéljen, hanem az Evangéliumról beszéljen. Mire N. K. a »hiszek tebenned« imát elmondta s lement.”
Nagy Károly elhatározta, hogy önkényesen – a püspöki tiltás ellenére – visszatér Sárosdra. Az ottani hívek azonban kellően megijedtek a kiközösítéssel fenyegetett pap visszavételétől. Erről a plébános a Fejér megye direktóriumának elnökéhez, Horváth Jánoshoz írott, „Elnök Elvtárs Úr!” megszólítású levelében így számol be: „A tanítóhoz küldettek (…) hogy t. i. mindenkit kizár Prohászka az egyházból, ki Sárosdon az én misémen megjelenik, nálam gyónik, vagy előttem házasságot köt.”
Nagy Károly elmozdítása a Tanácsköztársaság bukása után következett be, Prohászka püspök a mentegetőzést nem fogadta el, a már régen megígért felfüggesztést és eltiltást augusztus 12-én közölte a pappal. A plébános egyházi elmarasztalása mellett állami részről is büntetésben részesült: két és fél évet töltött a szegedi csillagbörtönben, ahonnan Zámolyra érkezett haza, ahol aztán élete végéig lakott.
Dr. Schoderbeck Alajos tette az első kísérletet arra, hogy létrehozza a zámolyi római katolikus egyházközség önkormányzatát. Az 1918–1919-ben felbolydult kedélyeket Schürger Ödön plébánosnak sikerült csak lecsillapítania 1921-ben. Utóda, Németh Vince, tevékeny és harcos plébánosa volt a falunak. Jó kapcsolatokat épített ki a földesurakkal, a gazdaság tisztjeivel és a bérlőkkel is. A növekvő tendenciát mutató vegyes házasságok ügyében példát szeretett volna statuálni: 1924-ben kérte a püspököt, hogy Kálmán József csizmadia családját „büntetésül és a többi híveknek elrettentő szigorú például a templomból a szószékről nyilvánosan kitilthassam”. Híven leírta a körülményeket is: a család egy házasulandó fia és két férjhez menendő lánya reformátusokkal akar házasságot kötni, mégpedig „református félre adott reverzálissal”, mert „csábítja őket szegény létükre a gazdag féllel kötendő házasság anyagi előnye”.
1925-ben a háborúba elvitt harangok helyett két újat szeretett volna öntetni. Ezek anyagi fedezete azonban nem állt rendelkezésre, a szükséges összegnek a nagyobbik fele hiányzott, s a helyzetet csak súlyosbította, hogy – mint írta – „a hitközség tagjai 3-4 kisgazda kivételével legnagyobbrészt napszámos lakók és cselédek”. Németh plébános mégis hamarosan azt jelentette, hogy „Zámoly hitközség részére 4 új harang készül”: a hívek és a templompénztár készíttet egy kétszázötven kilogrammosat (Szűz Mária képével, „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, Bús nemzeted zokogva esd” felirattal), gróf Merán Fülöp és édesanyja egy százötven kilogrammosat (Szent László képmásával, „Istenért! Királyért! Hazáért!” felírással), Marschall Nándor borbálapusztai intéző pedig egy nyolcvan- és egy harminckét kilogrammosat. Az utóbbi lélekharang volt, Szent József ábrázolásával. A nagyobbikat Szent Lőrinc alakja díszítette. A harangokat Szabó Jenő csákvári esperes szentelte fel 1925. december 8-án. 1928-ban a templom előtt Preszter Antal állíttatott kőkeresztet.
1925-ben a bérmálást megelőzően átfogó és alapos vizitációra került sor a településen. Potyondy Imre a legfontosabb problémának azt látta, hogy a falunak tizenöt év alatt kilenc lelkipásztora volt. Kevés a gyerek, halandóságuk aránya magas, a törvénytelen gyermekek aránya is jelentős. Egy 1928. évi jelentés szerint a 819 lélek csekély gazdasági erővel rendelkezett: 491 katasztrális hold földet birtokoltak összesen a katolikus hívek.
Németh Vince hozta végül tető alá 1929. április 21-én az egyházközség megalakítását. Huszonnégy képviselő-testületi tagot és hat póttagot választottak, ezzel párhuzamosan az iskolaszék megszűnt. A testület világi elnökének Pintér Jenő uradalmi intézőt választották.
Németh plébános halála után Szabó Józsefet iktatták be a zámolyi benefíciumba. Szabó plébános nagyobbíttatta meg a templomkórust, a belső díszítések is gazdagodtak: Schmid Júlia oltárterítőt készíttetett, Preszter Antal Szent Lőrinc-képet festetett a főoltár fölé. 1937-ben új temetőt jelöltek ki, ahová keresztet állítottak, s elkezdték az új iskola építését.
Szabó József fellendítette az egyesületi életet: 1933-ban egyházi énekkart alapított, a férfi, női és ifjúsági egyletek újjáalakítására is nagy gondot fordított. A legények és leányok csoportja rendbe hozta azt az üresen álló nagy cselédházat, melyet Merán gróftól kaptak: Katolikus otthonnak nevezték. Az épület megnyitására Shvoy Lajos püspököt kérték fel, az eseményre – 1933 húsvétján – színdarabbal készültek.
Az otthon nagyterme alkalmas színtere lett a közösségi életnek: 1934-től kéthetenként – szavalattal, egyházi énekekkel – a plébános katekézis estéket tartott itt. Az ifjúsági csoportot és a sportéletet Zimmermann Gusztáv uradalmi segédtiszt, az asszony- és a leánykört felesége vezette.
Szabó plébános 1931 óta tüdőbetegséggel küzdött. Az 1937. évi nagy feladatok miatt nyugdíjazását kérte: „a küszöbön álló iskolaépítés, a szentév előkészítő munkája, a kalvinizmus praepotentiája [túlsúlya], az egyesületi s egyházközségi élet egész embert kíván”. Nyugdíjazása után a plébánosi teendőket Baumgartner Károly vette át, akit Nadapról helyeztek a községbe.
A plébánosok közötti átadási leltár, amely ekkor készült, igen alapos és áttekinthető, módot nyújt arra, hogy képet kapjunk a részletekről is. A templom és a templomtér területe 234 négyszögöl, a templom szántóföldje egy tagban hat katasztrális hold és 1254 négyszögöl. A plébánia földjei: 17 katasztrális hold szántó, három katasztrális hold rét és 62 négyszögöl káposztáskert. Tartozéka egy nyitott faveranda kőasztallal és egy Lampart berendezésű fürdőszoba. Baumgartner plébános idejében folyt az új iskola építése, és sikerült a plébániára és a templomba 334 pengőért a villanyt is bevezettetni: mint már érintettük, 1938-ban kezdték el a falu villamosítását.
1945 után több, rövid ideig szolgáló helyettest követően a falubeliek jó emlékezetükben őrizhették meg a plébánosok sorában Kisteleki Antal, illetve Mézes József nevét. Kisteleki Antal nehéz években szolgált itt adminisztrátorként: 1948 és 1952 között. Mézes Józsefet a nagylóki lelkészségből helyezték Zámolyra. 1977-ben püspöki tanácsosi címmel tüntették ki. 1956-tól 1988-ig szolgálta híveit Zámolyon, s közben 1981-ben és 1984-ben Gántot is ellátta. Mézes Józsefet szerették hívei: sokat törődött lelki gondozásukkal. Rendben tartotta az egyházi épületeket, 1958 és 1961 között a háborús károk kijavításán, majd a külső és belső tatarozáson munkálkodott. 1965-ben a háborúban elpusztult orgona pótlására megvették a sajtoskáli (Sopron megye) templom orgona-harmóniumát, és a harangokat villanymeghajtásra kapcsolták. 1970-ben megvásárolták az alcsútdobozi oltárt.
Nyugdíjazása után Zámolyra katolikus plébánost nem neveztek ki, az itt élő katolikusok lelki szolgálatát 1988–1991 között a csákvári, azóta a csákberényi plébános látja el.
A zámolyi izraeliták imaháza a jelenlegi kultúrház helyén állt. A második világháborúban pusztult el az épület. A felekezethez tartozókat Kápolnásnyéken, Lovasberényben és Móron anyakönyvezték. A zsidó családoknak a községben való letelepedését a Lamberg-uradalom segítette elő: mint haszonbérlők, kereskedők érkeztek a faluba. 1848-ban 24, 1869-ben 71 izraelita vallású személyt tartottak nyilván. 1930-ban a település lakosságának 1,9 százaléka volt zsidó. A Perl és a Veszeli családnak több tagja vált a deportálás áldozatává. A zsidók temetőjét a katolikus és a református temetővel szemben, a Székesfehérvárról Zámolyra vezető főút jobb oldalán jelölték ki.

Biczó Pál 1896-ban megjelent munkája

A református templom és a paplak (2001)

A református templom belseje

Az 1882-ben épült torony emléktáblája a református templomban

Gulyás Kornél lelkipásztor (1901)

Bíró Ernő nyugalmazott református tiszteletes gyémántdiplomájának átvételekor, 1997-ben (Tamás Ferenc felvétele)

Csoóri Sándor és osztálytársai a költő 70. születésnapján a Teleházban, 2000 (Lukács László felvétele)

A presbitérium 1954-ben. Állnak: Cseh Sándor, Csörgei János, Nagy P. János, Möntör Lajos, Hermán István, Váczi György, Lukács István, Hajnal József, Horváth János. Ülnek: Németh János, Tanárki Ferenc, Páli János, Baranyai József, idősebb Lukács István, Bagotai István, Tanárki Mihály, Tamás János. Az első sorban: Radics Józsefné, Radics József vértesaljai református esperes, cecei lelkész, Bíró Ernő zámolyi lelkipásztor és felesége

Cseh János nagy becsben tartott családi bibliájának bejegyzései

A római katolikus templom (2001)

A plébánia vázrajza 1845-ből

A Báró Jenő uradalmi tiszttartó és felesége által 1882-ben állíttatott kereszt (2001)

Magyar Balázs katolikus harangozó Tamás Ferencék udvarán, 1963-ban (Tamás Ferenc felvétele)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT