Mándli, puruszka, majkó

Teljes szövegű keresés

Mándli, puruszka, majkó
Amikor szülőfalum néprajzáról írok a zámolyi kismonográfia itt következő zárófejezeteiben, gyerekkoromra, az 1950-es évekre, a népi kultúra elvesztésének, eldobásának idejére gondolok. Felidézem a keresés és a megőrzés időszakát, az 1970-es éveket, amikor én, Lukács László, debreceni egyetemi hallgatóként, fehérvári muzeológusként néprajzi kutatásokat végeztem itt, a faluban. Adatközlőmnek tekinthetem minden zámolyi rokonomat, barátomat, ismerősömet, akikkel községünk múltjáról gyakran beszélgettünk. Legfontosabb informátoraim családunkból kerültek ki: édesapám, Lukács József kőművesmester (1909–1998), szülém, idősebb Lukács Józsefné Kovács Zsuzsanna (1886–1970), öregszülém, Kovács Ferencné Taposka Erzsébet (1866–1954), húga, Bencze Istvánné Taposka Katalin (1871–1961), nagynéném férje, Lukács Ferenc (1900–1978) és keresztapám, Posztl Mihály (1908–1981).
Már a felsorolásban emlegetett rokonsági elnevezések is társadalomnéprajzi, népnyelvi magyarázatot kívánnak. Zámolyon, egészen az én generációmmal bezárólag, szülének neveztük a nagymamát, öregszülének a dédnagymamát. Így is szólítottuk őket, becézve pedig szülikének, szülikémnek. Dunántúl tősgyökeres magyar református vidékein, a Sárközben, Ormánságban és a szlavóniai magyaroknál szólították így a női felmenőket.
Zámoly két költő, író fiától, Csanádi Imrétől és Csoóri Sándortól is sokat olvastam, tanultam szülőfalunk múltjáról, társadalmáról, néprajzáról. Csanádi Imre 1955-ben Vargyas Lajos néprajzkutatóval együtt népdalgyűjtést is végzett Zámolyon.
Csoóri Sándor Összemosódó képek múlt időmből című esszéjében így jellemezte Zámoly lakóit, a falu népét: „Nyakas kálvinista. Ami minden egyebet jelent, csak vallási megszállottságot nem. Mert amennyire csökönyös kálvinisták voltak, legalább annyira megrögzött pogányok is. Fönntartás nélkül hittek a szemmel verésben, a bűbájolásban, a vajákosok erejében. Valamiképpen Koppány és Kálvin osztozkodott egyenlő arányban a lelkükön. Volt olyan pásztorember, aki a Zsoldos-féle ház előtt kukoricaszemekkel szórta be egy vékony csíkban az utcát, és megesküdött rá, hogy a hazafelé rohanó kondát a kukoricacsík előtt néhány méterre lefekteti a földre. S le is fektette. »Megnyűgözte az állatok lelkét« — mondták róla.
Ma is hihetetlen, hogy elmúlt ezer év; hogy a tizennégyes háború halottainak emelt mészkő szobrot rég kiverte az idő ragyája, de a fél arcát s a fél szemét az Isonzónál hagyó T. Mihályról gyerekkoromban még hittel híresztelték, hogy éjszakánként nagy fekete kutyává változva kóborog faluszerte. Állítólag egyszer valaki megdobált kővel egy ismeretlen kutyát, és az eset után T. Mihály hetekig nyomta az ágyat. Véraláfutások voltak az oldalán s tenyérnyi foltok.”
Csoóri Sándor jellemzéséhez csupán azt teszem hozzá: mivel a XX. században Zámoly lakosságának már egyharmada római katolikus, a lelki élet befolyásolásában Koppány mellett nem csupán Kálvinnak, de Szent Péternek is szerep jutott.
Az állatok lelkét megnyűgöző ördöngös pásztor néha igen egyszerű trükkel élt, ahogy azt a faluban az Őszidő Nyugdíjasklubban a helyi néphagyományokról folytatott beszélgetés során 2000 nyarán lejegyezhettem: „Pásztorcsere volt, nem tetszett a régi kanásznak, hogy leváltották. Az új kanász keze alatt egy héten keresztül minden reggel visszafordult a konda a Laposról. Az elöljáróságnak ez a dolog szeget ütött a fejébe. Hát a volt kanász a Feketebokornál pipával a szájában járt. A füsttől vadultak meg, fordultak vissza a disznók, kalapzsír égett benne.” Ugyanitt tudtam meg, hogy az 1930-as években Szabó Sándor ficamokat gyógyított, Nagy Samuné javasasszony volt a faluvégen, sokan jártak hozzá, kezeltették vele magukat.
Koppány, Kálvin és Szent Péter zámolyi népét a XX. században már nem kizárólag a hagyományokhoz való merev ragaszkodás, hanem a polgárosulásra való törekvés is jellemezte. Ennek jegyében taníttatták iparosnak, adták középiskolába, egyetemre gyermekeiket, modernizálták házaikat, hagyták el népviseletüket, népszokásaikat, népdalaikat. Ebben a folyamatban legalább négy tényező játszott szerepet. Egyrészt Zámoly földrajzi helyzete, fekvése: két jelentős kézművesipari központ, Székesfehérvár és Csákvár között. Székesfehérvár ráadásul vásár-, piachely és iskolaváros is. Másrészt a nagybirtok, az uradalom szorításában előállt földszűke arra kényszerítette a zámolyi családok egy részét, hogy gyermekeik közül legalább egyet helyben (Székesfehérváron, Csákváron) iparostanoncnak adjanak, esetleg Székesfehérváron vagy Pápán gimnáziumban taníttassanak. Ezeken túl a második világháború pontosan negyedéves szakadatlan harcaiban Zámolyon a lakó- és gazdasági épületek, bútorok, ruházat, gazdasági felszerelés jó része megsemmisült, romba dőlt, leégett vagy elhurcolták. A falu hagyományos anyagi kultúrája, „ezer év gyöngye” ment ezzel tönkre visszavonhatatlanul. Ráadásul az 1945 után kívülről irányított átalakítási folyamatban a jogtalan kulák- és iparosüldözés, az erőszakos szövetkezetesítés, majd a lélek kiüresítése, az egyházaktól való eltántoríttatása adta meg a kegyelemdöfést annak a népnek, amelynek gondolkodására korábban Koppány, Kálvin és Szent Péter hatott.
Zámoly a XIX. században és a XX. század első felében híres asztalos-, takács- és fazekasközpont volt. A székesfehérvári asztaloscéh irataiban gyakran olvashatunk zámolyi születésű inasok szegődtetéséről, felszabadításáról, innen való mesterek fölvételéről. A XIX. század végén és a XX. század első felében dolgozó helybeli asztalosmesterek: Rabi András, Rabi József, Simon Lajos, idősebb Szijjártó István és két fia, István és János, Elek István, Baranyai Gábor, Májer Béla, Balogh Lajos, Borostyán János munkáit jól ismerjük. Természetesen nem csak a helybeliek számára készítették a barnára festett fenyőfa bútorokat, vásároztak is. Székesfehérvár, Csákvár, Mór, Kisbér, Lovasberény, Bicske, Martonvásár, Várpalota piacain árulták a zámolyi bútorokat. A vásárra egy mester mindig egy kocsi árut vitt: két szekrényt, hat ágyat, egy-két asztalt és négy-öt mosóteknőt.
A Balogh-műhelyben a szomszéd községekből (Magyaralmásról, Gántról, Sárkeresztesről) is rendeltek bútort a férjhez menő lányok számára. Balogh Lajos felesége, Szekeres Éva festette a szekrényeket, ágyakat, sarokpadokat, konyhai kászlikat. A festékport, amit márvány őrlőkövön lenolajjal kevertek össze, Fehérváron vásárolták.
A bútorokat a XIX. század végéig gyakran kékre, azután barnára festették. Tulipános ládát, sublótot a XX. században már nem készítettek, de a régieket még használták. A bevonuló újoncok számára csináltak zöld katonaládát, „katonakuffert”. Gyakran az édesanya vagy a nagymama régi bútorát festették át az asztalossal a lány számára, ha stafírungjába nem tudtak újat csináltatni.
Az asztalokat keményfából – tölgyfából vagy cseresznyefából – készítették. Gyakran a megrendelő hozta a szőlőben kivágott vastag cseresznyefatörzset, amelyet az asztalos nagy fűrésszel vágott fel deszkának, asztallábnak. Ez a bútor több generáción át kitartott, végül a hátsó konyhába, a kamrába vagy a szőlőhegyi présházba került.
A székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében található, Zámolyról származó szekrények közül az egyiket 1910-ben Nagy P. Julianna, a másikat 1912-ben Nagy Zsuzsanna számára csináltatták. Ezeket a szekrényeket almáriumnak, „ómáriumnak” nevezték. Anyaguk mindig lucfenyő, festésük világosbarna. Formájukban és díszítésükben a klaszszicista fényezett szekrényeket utánozzák. Területünkön a parasztbútorok időben utolsó, még nagyjából egységes ízlést mutató csoportjához tartoznak. Díszítésükről Borostyán János (született: 1886) asztalos így beszélt: „A bútorokat inaskoromban pirosra vagy barnára festettük. Aztán, amikor még nedves volt, egy kis hegyezett fadarab segítségével elkezdtük rajzolni, és ahol rajzoltuk, ott a festék lement, világosabb lett. Hogy mit rajzoljon az ember, az nem volt megszabva. Mindenki a maga elgondolása szerint rajzolt. Rozmaring-, nefelejcsforma volt a leggyakoribb, amit a fadarabbal kirajzoltunk. Másik díszítési mód volt a spongya használata. A spongyát be kell nedvesíteni, és a már majdnem megszáradt alapfestésre rányomni. A flóder [erezetes festés], ahol a spongya éri, feljön, és olyan lesz tőle az alap, mint a fürjtojás héja. Minden bútor elejébe, akár vásári volt, akár rendelésre készült, ahogy a díszítés ment, olyan formán belerajzoltuk az évszámot is. Ha rendelte, akkor a nevét is kiírtuk.”
Így emlékezett vissza a céhvilágra Borostyán János: „Zámolyon volt asztaloscéh. Nem külön, hanem közös céhben voltak a többi mesterrel együtt. Az én gyerekkoromban szűnt meg a céh. Addig mindenkinek a céh előtt kellett vizsgázni akkor, ha mester akart lenni. A közös céhnek négy lámpása és négy fáklyája volt. Ezeket, amikor a céh megszűnt, a református egyháznak ajándékozták. Ha iparos halt meg, akkor a temetésére az összes iparos kivonult a lámpákkal és a fáklyákkal. Ha valaki megfizette – polgárember (értsd: parasztember) –, akkor kívánságára kikísérték azt is a lámpással meg fáklyákkal a temetőbe.”
Borostyán Jánostól, Balogh Lajostól koporsót lehetett rendelni. A mester elment megmérni a halottat. Erre a célra egy nádpálcát használt, amelyen a test hosszát megjelölte. Először a koporsó alját szabta ki az asztalos. Rögtön be is festette olajfestékkel: az öregnek feketére, a fiatalabbnak, 40-50 év körülinek barnára, legénynek, leánynak ezüstfehérre, kicsi gyermeknek fehérre. Az asztalos a koporsó fedelét csak azután készítette el, hogy két hozzátartozó az alját elvitte, mivel erre a ravatalozásnál nem volt szükség. A mester felesége a halott feje alá vánkost varrt, amelyet a műhelyben gyaluforgáccsal töltöttek meg.
Legényt vőlegényként, leányt menyasszonyként ravataloztak fel. Temetésén, a halott lakodalmán, barátaik, barátnőik vőfély-, nyoszolyóruhába öltözve vitték a koporsót a sírhoz. Csanádi Imre 1938-ban írt Legényes című versében így emlékezett meg erről a hagyományról: Gyász koporsót nékem, rozmaringot, / húzassatok meg rám / két harangot. / Öltözzetek, lányok, / nyoszolyó-ruhába: / gyertek a temető kapujába! / Öltözzetek, lányok, / nyoszolyó-ruhába: / sirassatok el / hamarjába!
A zámolyiak a kendert a Pátkai úti Kis-Kender-földeken termesztették: ezek a régi jobbágytelek nagyságának arányában kiosztott egy oktály (nyolcad-), egy fertály (negyed-), két fertály (fél telek) után járó földek. Akadt köztük alig másfél-két lépés szélességű is. De nemcsak itt, hanem a határ más, megfelelő talajnedvességű szántóföldjein is termeltek kendert.
A sűrűre vetett virágos növényt gyökerestül kinyűtték, kétmaroknyi vastag kévébe – gicába – kötötték vékony zsúpszalma kötéllel. Alul a kenderszárakat széthúzkodták gúla alakban, a kévéket így szárították. Ezután következett a Forrásnál vagy a Rét-folyónál az áztatás: a patakba kis öblöket ástak, ide rakták a kenderkévéket, betaposták a vízbe, karókkal rögzítették, hogy a sodrás el ne vigye, majd nehezéknek földet raktak rá.
A kenderáztatással a kenderszárról leválasztották a külső, vékony rostréteget. Két hétig áztatták, utána addig mosták, amíg szép szürke lett a szár. Az áztatóhelynél szikkasztották, megvárták, hogy lecsorogjon róla a víz, majd hazavitték, otthon a szérűben napon szárították.
A száraz szárat kendertörővel, tilolóval megtörték, tisztították: a kender így megszabadult fás törmelékétől, a pozdorjától. Végül a rostokat vasgerebenen kifésülték, ezáltal a kenderrost – a szösz – alkalmassá vált arra, hogy a rokkán fonallá fonják.
A kenderfeldolgozás eszközei: a tiloló, a gereben és a rokka Bán Miklós helytörténeti gyűjteményében mára már muzeális tárgyak, de legalább tanulmányozhatók.
Zámolyon nem volt fonóház, az asszonyok a szomszédba, a rokonokhoz, komákhoz jártak téli délutánokon, hosszú estéken fonni. A férjük is elkísérte őket, s amíg az asszonyok szorgalmasan dolgoztak, a férfiak beszélgettek, borozgattak. A rokka csévéjéről a fonalat a motolla keresztfájára gombolyították fel, motringba rendezték. A motringokba motollált fonalat hamulúggal fehérítették, kimosták. Az így elkészített fonalat szövették meg a takáccsal.
A Dunántúlon – Fejér, Veszprém és Komárom megyében – a nők egyáltalán nem foglalkoztak szövéssel, ezt a munkát már a XVIII. század óta a céhekbe tömörült takácsokkal végeztették. A takácsok a szövőszéken a szövőborda szélességének megfelelő egyszeles (hetven centiméter) vásznat szőttek.
A híres zámolyi takácsok fiókcéhe – mint már a gazdaságtörténeti fejezetben elemeztük – a XIX. században a csákvári takácscéhhez tartozott. Számadáskönyve szerint 1843-ban falunkban huszonnégy, Csákváron huszonkét, Vértesbogláron tíz, Gánton kilenc, Vérteskozmán öt, Magyaralmáson egy takácsmester dolgozott. 1869-ben Zámolyon tizenöt takácsmester és kilenc segéd szőtte a vásznat. A XIX. század második és a XX. század első felében itt dolgozó takácsokat név szerint is ismerjük: Balha István és József (testvérek), Böde Sándor, Cseh János, Csörgei József, Horváth János, Lepsényi József, idősebb és ifjabb Szalay Ferenc, Zólyomi János.
Szalay Ferenc takácsmester 1956-ban, 72 évesen ezt vallotta családjuk és mesterségük múltjáról: „Öregapám, Szalay Ferenc 1896-ban, nyolcvanéves korában halt meg. Ő volt a zámolyi takácscéh elnöke. Akkor mindenkinek, aki dolgozott, céhtagnak kellett lennie. A céh még az öregapám idejében szűnt meg. Apám, Szalay Ferenc is nyolcvanéves volt, amikor meghalt 1933-ban. Apjánál tanulta ki a mesterséget, majd elment három évig Körösztösre segédnek, onnan már hazajött. Öregapám és apám is híres, okos emberek voltak. Iskolájuk ugyan nem volt, de olyan jófejűek voltak, hogy beválasztották őket tanítónak. A református iskolánál akkor egy rektor és egy tanító volt. Ha nem volt tanító, meghívták, aztán elvállalták a tanítóságot – apám meg öregapám is. Mikor lett tanító, visszamentek takácsnak. Az ő idejükben a faluban az asszonyok csak fontak, szőni a takácsok szőttek. Öregapámnak legénye nem volt, egyedül dolgozott. Apámék hárman voltak testvérek, fiúk voltak. Azok közül kettő volt takács. Én azokban az években kezdtem tanulni a szövést, amikor édesapám tanító lett; az 1897-ben lehetett. Ott voltam mindig a szövőszék körül, aztán lassan megtanultam a mesterséget. Most hagytam el, talán két esztendeje, öreg vagyok, nem bírom már. A takácsok háza vastagabb falú volt mindig, mint a polgároké. Legalább egy méter vastagnak kellett lenni a falnak, mert különben nem bírta volna el a gerendába bevert szövőszékeket. Mert másutt is megvolt az, nem csak nálunk, hogy három szövőszék volt a szobában.
Öregapámék még csak tiszta fehérrel dolgoztak. Nem is tudtak mást, mint sávolyos mintát. A forgatásos hímet apámék idejében kezdték csinálni. Az öregek hímnek mondták a cifra szövést.”
A sávolyos mintát a kendervászon alapanyagba fehér pamutfonallal szőtték bele. A kendervászon mellett kevert vásznakat (pamut és kender, len és kender), tiszta pamutot, valamint tiszta lenvásznat is készítettek. (A kenderfonalból és pamutfonalból szőtt vászon a pamutos vászon.) A leány hozományának finomabb darabjai, a karácsonyi abroszok, a dísztörülközők a XX. században már főként pamutos vászonból készültek. Az abroszokat, törülközőkendőket, párnahuzatokat piros csíkokkal, forgatásos hímmel díszítették. A csík a kendervászon anyagba piros pamuttal beleszőtt minta. Egymással szembeforduló madarakat, szívet, különféle geometrikus motívumokat is alkalmaztak. Széles, piros és kék csíkokkal készült a karácsonyi abrosz, amelybe gyakran a leány nevét, születési évét, esetleg a házasságkötésének az évszámát is beleszőtték.
Egyszerű fehér vászonból készült a rétesnyújtó abrosz. Mivel Zámolyon a második világháború előtt a hagyománytartó gazdaasszonyok majdnem minden szombaton rétest sütöttek, erre a darabra minden háztartásban szükség volt. A XIX. század végéig a rétes még kemencében, a fazekasok által készített mázatlan „cseréptepszikben” sült; hatalmas, mázas cseréptálon tették az asztalra. Ugyancsak fehér abroszt használtak kenyérsütéskor: a teknőben dagasztott kenyértésztát egész éjszaka kelni hagyták. Ilyenkor a teknőre H betű alakú kovászfát tettek, amit fehér abrosszal terítettek le.
A zámolyi népviselet hasonlított a pátkai, csákberényi, sárkeresztesi viselethez, de valamivel gazdagabb volt azoknál. Az 1850 és az 1960-as évek között élt három generáció ruházata is különbözött egymásétól. Az első nemzedékhez tartozó idős parasztemberek a XX. század első harmadában még valamennyien fehér vászon bőgatyában, fehér vászoningben jártak, szép erős bajuszt viseltek. Négy szél, takács szőtte kendervászonból varrták a bőgatyát: a négyszeles gatya derékbősége 2,8 méter. Télen-nyáron, hétköznap-ünnepnap bőgatyában jártak. Télen felvettek egy viseltes gatyát alulra, azt a lábszárukon körbetekerték, belehúzták a csizmaszárba, és erre vették fel a szép gatyát. A gatyaszár alsó szélét azsúrozták: kihúztak belőle egy vagy két szálat, és a lazább részt szépen kivarrták. A szép vászoning alatt ugyancsak egy elhasznált inget hordtak. A vászoning bő ujjú, a kézelőnél és a vállánál finom ráncokba szedett, a nyakát vászonzsinórral kötötték össze vagy gombolták. Hűvös időben felvették rá a mellényszerű, posztóból készült puruszkát. Télen mándlit: derékig érő posztókabátot viseltek.
A második generációhoz tartozó parasztemberek a XIX–XX. század fordulóján váltak felnőtté. Közülük a fiatalabbak hétköznapokon, az idősebbek közül néhányan még ünnepnapokon is bőgatyában és vászoningben jártak. Legtöbbjük ünnepnapokon azonban már a zsinóros posztónadrágot, posztókabátot viselte. Télen derékon alul érő, félhosszú, posztó télikabátot hordtak, amelynek gallérja fekete bárányprémből készült. A vászoninget felváltotta a gyolcsing, de csak fehér inget viseltek. Az alsónadrág lehetett vászon vagy gyolcs, többé már nem bő, de még mindig hosszú.
A harmadik nemzedék a két világháború közötti fiatalságé. Körükben a parasztlegényeknél még megmaradt a csizmanadrág (már nem volt zsinóros) és a vele azonos anyagból készült kabát. Megjelent a posztóból vagy vastag szövetből varrt hosszú télikabát.
Ennél a korosztálynál kezdett tért hódítani az 1930-as évek városi divatja. Az iparoslegények ünnepnapokon öltönyben, félcipőben jártak, nyakkendőt kötöttek. Fehér gyolcs- vagy selyeminget, télen hosszú, nyáron rövid alsónadrágot hordtak. Nem csak az értelmiség, hanem az iparosok körében is terjedt a vitézkötéses Bocskai-télikabát. A ruhát helyi magyarszabókkal (Pálffy József, Veszeli Miksa, Mayer Manó, Lángi József) varratták, vagy a fehérvári parasztszabóknál (Gamsz, Keller) vették, akik készletre is dolgoztak, s a vásárokon árusítottak. A lábbelit a helybeli csizmadiáknál (Kalmár József, Somogyi Pál, Zólyomi Imre, Zólyomi József), cipészeknél (Pintér György, Pintér József, Tóth Sándor, Borostyán István, Bene István) rendelték meg, vagy a híres fehérvári mestereknél vették meg a műhelyben vagy a vásárban.
Pörge kalapjuk szabályos kör alakú. Téli fejfedőül a kucsma, esztrigán sapka szolgált, kívül fekete, belül fehér, finoman kikészített bárányprémből, kör alakra igazítva.
A zámolyi iparosok XIX. század végi és XX. század eleji viseletére, az abban bekövetkezett változásra két idős mester emlékezett vissza. Szalay Ferenc takács (született: 1884) szerint: „Az iparosok ugyanúgy öltöztek, mint a parasztok. Én még trigó ruhában [finomabb sötétkék posztóruhában] esküdtem. A mándli, a pruszlik és a nadrág ugyanolyan anyagból volt. A pruszlik és a mándli kétsorosan gombolódott fekete csontgombokkal. A magyar nadrág feketével volt zsinórozva. Gyolcsinget, télen kötött majkót viseltek, kis kerek kalappal és oldalt varrott csizmában.”
Borostyán János csupán két esztendővel volt fiatalabb, mégis az iparosok viseletének jelentős változásáról, a magyar ruháról a német ruhára való áttérésről számolhatott be: „A régi időben az iparosság is ugyanolyan parasztruhát viselt, mint a polgár. Az én időmben kezdődött, hogy az iparosok már másképp jártak. Amikor én elmentem inasnak és elszakadt az utolsó csizmám, akkor már nem kaptam magyar ruhát; német ruhát kaptam és egész cipőt hozzá. A zsidó szabók azok német ruhában jártak, de a Pálffy szabó az csizmásan járt, magyar ruhában.”
Zámoly és környéke (Sárkeresztes, Székesfehérvár-Felsőváros, Fehérvárcsurgó, Magyaralmás, Csókakő, Pátka, Gánt) a kötényes viseletű területek közé tartozik. A praktikus melles kötény („mejjes kötény”) többé-kevésbé eltakarta a mellrészt, a hónalj vonalától egészen térden alulig védte viselőjének felsőruházatát. A varrónők vagy maguk az asszonyok készítették kékfestő anyagból. Zámolyon különösen a férfiak viselték, de az asszonyok is hordták – elsősorban munkavégzéshez. A parasztemberek az ünnepi melles kötényt vasárnap délután is szívesen maguk elé kötötték. Célszerűsége bebizonyosodott, ha az udvaron, az istállóban az állatok körül az ünnepnap délutánján hirtelen valami tennivaló akadt: megvédte az ünnepi viseletet. Béres János Új utcai nagygazda vasárnap délután még a református templomba is szépen kikeményített, mángorolt melles kötényben ment. A lakodalmi vacsorát hímzett, monogramos, fehér melles kötényben szolgálták fel a vőfélyek. Ezt viselte a lakodalomban a csapos is.
Csörgei János kőművesmester egészen a második világháborúig fehér változatát viselte munka közben. Zámolyon fehér melles kötényben ültek a fiókos suszterasztal mellett a Pintér cipészdinasztia tagjai, akik segédkorukban Bécsben is dolgoztak. A kevésbé kényes zöld színűben dolgoztak a zámolyi asztalosok, mivel nem csupán fűrészelték, gyalulták, de enyvezték, festették, pácolták is a fát, a bútorokat. Zöld kötényben készítették a kocsikat, szekereket a zámolyi bognárok: idősebb Szakál Imre, Cs. Simon József. Közeli munkatársaik, a járművek farészeit megvasaló kovácsok is zöldet hordtak vagy vastag bőrkötényben dolgoztak. Bőrkötényben készítette a patkókat, élezte az ekevasakat az 1910–1920-as években Zámoly községi kovácsa, Vörösmarty Imre. (Az idős, szakállas mestert az egész falu csak Vörös Imreként emlegette.)
A női öltözködésben mindhárom generációra jellemző a kétrészes ruhaviselet. A legidősebb asszonyok hétköznapokon vásznat hordtak, de főleg alsóruhaként, meg az inget. Körükben a kékfestő vászonból varrt „föstőruha” a hétköznapok viselete volt. Nem öltöztek olyan „dudosan” (kidudorodóan), nem vettek fel olyan sok szoknyát, és a szoknyák nem voltak olyan bővek, mint a későbbi korosztálynál. Általában két-három alsószoknyát viseltek, ezek két-három szelesek voltak. A felsőszoknya anyaga kékfestő vagy szövet. Kiegészítette ezt a mellrész nélküli vászonkötény. Otthoni munkához a melles kötényt használták.
Ünnepi viselethez is csak három-négy szoknyát vettek fel, a vászon alsószoknyákat erősen kikeményítették (nyersűtték). A felsőszoknyák finom gyapjúból, szövetből készültek; három-négy szelesek, derékban a mérethez igazodóan finoman ráncoltak. A ruha felső részét a szoknyával azonos anyagból készült majkó (blúz) alkotta, amelynek ujja a kézelőnél kissé bő, finoman ráncolt, fölfelé bővülő, a vállban magasított, itt is finoman ráncolt, buggyos ujjú. A majkót derékig testre szabták, a derékon alul annyira kibővült, hogy a szoknyára nyolc-tíz centiméter szélességben rátakart.
Az idősebb korosztálynál nemigen volt eltérés a téli és a nyári viseletben. Legfeljebb az, hogy nyáron finom, rojtos szélű selyem vállkendőt viseltek, három sarokra összehajtva a vállukra vetették, elöl brosstűvel összefogatták. Télen a nagykendőt, a vastag, kötött, meleg, fekete, sötétszürke vagy sötétbarna berlinert terítették a hátukra. Az ünnepi ruhák színe az idős korosztálynál a sötétbordó, a sötétkék, a fekete volt.
Fejviseletük a menyecskekendő és a fejkendő. A kendők világos vagy sötét színe az életkorhoz igazodott, anyagukként vastag selyem, selyembrokát, atlaszselyem, finom szövet kínálkozott.
A menyecskekendő háromsarkú, amelynek behajtották a szélét, és a hajtás közé papírt tettek, hogy keményebben álljon. Fejükön hátul visszahajtva elöl kötötték meg a homlok fölött. Elöl a kötést gyöngyökkel díszítették. A fejkendő négysarkú, amelyet három sarokra hajtottak össze. Hajtásaiba ennek is papírt tettek, hogy keményen álljon. Hordták utcai és ünnepi viseletként egyaránt. Munkához egyszerűbb és olcsóbb kendőt kötöttek. Nagy Jánosné Hermán Julianna (született: 1924) még őrzi a háborús pusztítás elől megmentett kendőit. Ezek színe sötét (szürke, bordó, barna), szélüktől befelé mintegy négy centiméterre virágkoszorú fut körbe, amelynek színe lehet egy árnyalattal sötétebb, világosabb vagy a kendőével azonos, de a virágminta minden esetben fényes, így az alapból szépen kiemelkedik. Lábbeliként hosszú szárú fekete cipőt viseltek fekete patentharisnyával.
Az öltözködésben átmenet tapasztalható az egyes korosztályok között, ami abban mutatkozott meg, hogy a második generáció tagjai idős korukban is viselték korábbi ruháikat, illetve a lányok házasságkötésük után is hordták lánykori ruhadarabjaikat. Így a második és a harmadik nemzedék öltözködése kis eltéréssel akár azonosnak is mondható.
Egy lány, amikor az elemi iskolát tizenkét-tizenhárom éves korában elvégezte, már nagyleánynak számított. Viseletét is ez határozta meg, ünneplőjét illetően különbözött egymástól a nyári és a téli ruházkodás. A szín változó, de a világos színek, a rózsaszín, zöld, narancs, világoskék, világoszöld voltak a meghatározók. Az alsószoknyák mindig fehérek, anyaguk gyolcs. A legalsó szoknya kétszeles, a következők három-, négy-, ötszelesek, de néhány esetben előfordult öt-hat szeles is.
A szoknyaviselet a lányoknál, asszonyoknál azonos. A felsőszoknya – amelyet derékban beráncoltak – négy-öt, esetleg öt-hat szeles atlaszselyemből, selyembrokátból készült. Néhány asszonyra azt mondták, hogy „dudosan” öltözködik. Hermán Józsefné Béres Mária (született: 1912) nevetve emlékezett arra, hogy újmenyecske korában olyan „dudos” volt, hogy ünnepi viseletben nehezen fért ki a kiskapun. Vasárnap reggel a hozzájuk beszállásolt katonák heccből kinyitották a nagykaput, hogy templomba menet könnyebben kiférjen. A szomszéd községek: Csákberény, Pátka, Sárkeresztes lányainak, asszonyainak viselete hasonlított ugyan a zámolyihoz, de nem vettek fel ennyi kikeményített alsószoknyát.
A ruha felső része a lányoknál, menyecskéknél selyeming, a rékli volt: rövid ujját a felkarnál pánt fogta össze, amelynek szélét varrás díszítette, és szalaggal kötötték át. Ettől felfelé bővült az ujja, vállban magasítva, bő ráncba szedve. A réklire vették fel a nádas puruszkát, ez a mellényhez hasonlított. Kétfélét is hordtak ebből: egy fehéret a rékli alatt, a másik – a felső puruszka – színe a szoknyához igazodott. Szalay Ferenc takács felesége, Borostyán Lidi néni készítette a nádas puruszkákat. A fehér puruszka gyolcsból készült, az elejét hímzéssel díszítették, a hátába három hasított tengeri nádat varrtak, ez rögzítette. Deréktól felfelé a mellig az elejébe is nádat tettek, s zsinórral fűzték össze. A felső puruszka általában piros vagy zöld bársonyból készült. Az elejére, a mellrészére virágmintát rajzoltak, amelyet gyöngyökkel varrtak ki. Elejét szalaggal fűzték össze, és felül csokorba kötötték.
A szoknyák, a rékli és a puruszka együtt alkották a lányok, asszonyok magyar ruháját.
Az új menyecskék még hordták a rövid ujjú réklit, de asszonyként már hosszú ujjút varrattak maguknak, anyaga, színe a szoknyáéval volt azonos. Körükben a majkó elnevezés kiveszett, helyette a rékli megjelölést használták.
A fiatal menyecskéknél a selyemből készült piros bécsi kendő szolgált menyecskekendő gyanánt, amelyen a piros alapszínt nagy fehér pettyek tarkították. A lányok télen-nyáron hajadonfőtt jártak, hajukat befonva, koszorúba téve viselték. A menyecskék, asszonyok alsó menyecskekendőt, afölött fejkendőt hordtak. A kötény színe alkalmazkodott a ruháéhoz. Anyaga laméselyem, selyembrokát, formája, díszítése, megkötése az előző korosztályéval volt azonos. Lábukon fehér patentharisnyát és fekete félcipőt viseltek.
A lányok, asszonyok a sok kikeményített szoknyától a templom padjaiban csak úgy tudtak leülni, hogy szétterítették a ruhájukat vagy nekitámaszkodtak a padnak. Református templomi ülésrend szerint a fiatal menyecskék a két oldalon, az első padokban ültek, a módosabbak az első padban, úgy következtek utánuk a kevésbé tehetősek. A menyecskék mögötti helyeken ültek a lányok ugyanilyen sorrendben. Utánuk következtek az asszonyok életkoruk szerint.
A lányok, fiatalasszonyok téli öltözete legfeljebb színében és anyagában tért el a nyáritól. Szoknyáknál a selymet felváltotta a finom szövet, bársony, plüssbársony. A ruha felső részét illetően azonban változás következett be. Mind a lányok, mind a menyecskék – a szoknyával azonos anyagból – hoszszú ujjú réklit hordtak világos színekben. Téli hidegben változatlanul használták a berlinerkendőt. Lányok fehér vagy más világos színben, fiatal menyecskék a világos színek egy fokozattal sötétebb árnyalatában jártak.
Az 1930-as évektől egy újabb ruhaanyag, a parget jött divatba a hétköznapi viseletben. A pargetszoknya alját szépen kihímezték, virágmintával varrták ki három-négy centiméter szélesen. Ettől (körülbelül húsz centiméterrel) feljebb körben a szoknyára virágkoszorút hímeztek. Kiegészítőjeként megjelent a glottkötény, szélét a szoknyáéhoz hasonlóan díszítették.
A zámolyi asszonyok az 1950-es évek elejéig télen-nyáron a Forrásnál mostak, melynek medre a szőlőhegy alatt kavicsos, víze kristálytiszta volt, szélét nagy, lapos kövek övezték. Mosáskor ezekre álltak. A szennyes ruhát abroszba kötötték, és a hátukon cipelték, vagy tragacsra rakták (sokszor a kisgyerekekkel együtt), és feltolták a falutól három kilométerre fekvő Forráshoz. Mosószéküket a közeli présházban tartották, vagy azt is magukkal vitték. Beleállították a vízbe, a ruhát bevizezték, háziszappannal bekenték, lerakták áztatni, majd a mosófával (a mosósulyokkal) a mosószéken megveregették. Öblítés után kiterítették a bokrokra vagy a fűre. A család és a háztartás minden textilneműjét itt mosták: a finomabbakat, a durva vásznat, a fehéret és a tarkát is. Szikráztak a fehérségtől a Forrás vízében kimosott ruhák.

Simon Á. János és családja 1908 körül

Cseh István takácsmester és felesége, Lepsényi Julianna fiukkal, Sándorral (1914)

Özvegy Tanárki Jánosné lányaival 1912 körül

Taposka József és felesége, Lepsényi Erzsébet

Hermán János és felesége, Veszprémi Erzsébet (1941)

Katona Pál bőgatyában (1942)

Ifjabb Fórizs Sándor regrutakalappal (1943)

Szabó Julianna ünnepi viseletben (1933)

Virágvasárnap ünnepi viseletben: fehér ruha és berlinerkendő (1942)

Süle Józsefné Lepsényi Zsuzsanna magyar ruhában az 1930-as évek első felében (fehér szoknya és blúz, piros pruszlik, zöld kötény)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT