Hiteleshely az apátság mellett

Teljes szövegű keresés

Hiteleshely az apátság mellett
A zalavári apátságot a XV. század kezdetétől a választott szerzetes apátok helyett többnyire kormányzók irányították, akik kezdetben még egyházi szolgálatban álltak, később azonban már világi személyek, számukra ez a poszt mint jövedelemforrás volt fontos.
1518-ban Kapornay Miklós püspök, akkori kormányzó bérbe adta az apátságot a Szenterzsébeti Terjék családnak két évre. Valószínűleg az ő rokoni kapcsolataik révén kapta meg az apátság kormányzói tisztét 1525-ben Nádasdy Tamás, a XVI. század egyik legnagyobb magyar politikusa, aki akkor II. Lajos király titkára volt. 1531-ben a zalavári vár feletti rendelkezési jogot Nádasdy kincstárnokára, Sárkány Antalra bízta.
Ebben az időben az apátság és a vár ügyei teljesen összefonódtak, a vár jelentősége pedig a fenyegető török veszély miatt fokozatosan nőtt. 1532-ben, amikor a török Kőszeg ellen vonult, Zalavár vára épen maradt, de a környék elpusztult, mint ezt Kürtösi János várnagy leveléből tudjuk. Az apátságból ezen állapotában több jövedelmet nyerni nem lehetett, Nádasdy le is mondott a kormányzóságról, de 1535-ben maga helyett kineveztette erre a tisztségre távoli rokonát, Háshágyi Ferencet, aki hat évig kormányozta azt.
Az apátság hányatott sorsa, és a hitélet hanyatlása ellenére töretlenül végezték hiteleshelyi tevékenységüket itt a bencés szerzetesek. A hiteleshelyek olyan egyházi testületek – káptalanok és konventek –, amelyek a felek kérésére vagy hatósági megbízás alapján állítottak ki közhitelű okleveleket. A magyar jogélet e sajátos intézményrendszere a másutt korán elterjedt közjegyzők funkcióit látta el egészen a XIX. századig.
A hiteleshelyek a poroszlók intézményére vezethetők vissza. A XIII. században jelentkezett először az az igény, hogy az istenítéleteknél jelen lévő poroszlók szóbeli tanúbizonysága helyett – mivel azok sokszor megbízhatatlanoknak bizonyultak – a jegyzőkönyvek bejegyzései alapján kiállított okleveleket fogadják el hitelesnek. Mivel az istenítéleteket püspöki székhelyeken vagy káptalanoknál tartották, automatikusan hozzájuk fordultak az oklevelek kiállításáért. Később ezt a tevékenységet kérték a nagyobb konventektől is.
A XIII. század közepén már minden egyházi szervnél találkozunk hiteles tevékenység nyomaival, így a megbízhatóság érdekében szükségessé vált működésük szabályozása. Először egy 1231. évi törvény tette kötelezővé, hogy a poroszlók szóbeli bizonyítása mellett a bíróságok csak a káptalanok és konventek tanúsító okleveleit fogadják el hiteles bizonyságként.
A hiteleshelyi működés a XIII. század második felére szilárdult meg any-nyira, hogy az általuk kibocsátott oklevelek bizonyító erejét teljesnek ismerték el. Ebben az időben vált általánossá a hiteleshelyek által kiküldött embereknek a hatósági eljárásba való bevonása is hites tanúbizonyságként. Az okleveles gyakorlat szükségessé tette az oklevelek másodpéldányainak és a jegyzőkönyveknek az őrzését, ebből a gyakorlatból fejlődtek ki a hiteleshelyek levéltárai.
A történeti Zalában több hiteleshely is működött a középkorban: a zalavári, tihanyi, csatári és almádi bencés rendi, a türjei premontrei és az újudvari keresztes konventek. Amikor 1351-ben Nagy Lajos törvénnyel részlegesen szabályozta a hiteleshelyi tevékenységet, a kisebb konventeknek megtiltotta az oklevélkiadást. A zalavári és a kapornaki kivételével a zalai konventektől is visszavonták 1353-ban hiteles pecsétjüket. Ennek a két utóbbi intézménynek ez irányú tevékenysége éppen ettől az időponttól válik fontossá.
A zalavári konvent hiteleshelyi működésére az első adat 1260-ból ismert egy pacsai határjárás kapcsán. A pecsét először 1339-ben tűnt fel. Kör alakú mezőben Adorjánnak, a konvent névadó szentjének glóriás képe látható, jobbjában lobogót, baljában ekevasat tart. Körirata: S. CONVENTUS. SCT ADRIANI. DE ZALA.
A két konvent történetében egyszer merült fel a hamisítás kérdése. 1554-ben úgy látszott, hogy a kapornaki konvent a Csányi család ügyében oklevelet hamisított. Ferdinánd király a zalavári konventhez intézett mandatumában megparancsolta, hogy a kapornaki konvent vulgáris nyelven (ezen a magyar értendő) nyelvű oklevele helyett a felek kérésére állítson ki hiteles oklevelet.
A XVI. század közepére több, valaha tekintélyes konvent a Dél-Dunántúlon siralmas állapotba jutott. A szekszárdi 1526-ban elpusztult. A somogyvári bencés konventről tudjuk, hogy 1508-ban, amikor a rend elöljárói vizsgálatot tartottak a Szent Egyed-apátságban, düledező templomépületet és összesen öt szerzetest találtak, akik közül kettő állandóan kiküldetésben járt hiteles tevékenységet végezni. (Ennek az apátságnak a tevékenységéről bővebben olvashatnak a Száz falu sorozatban megjelent, Somogyvár történetét feldolgozó kismonográfiájában.) A pécsváradi konvent sem működött már hosszú ideje. Így gyakorlatilag a zalavári és a kapornaki konventre maradt a Dél-Dunántúl lakossága jogügyleteinek intézése.
A hiteleshelyek hatásköre azt a területet foglalta magában, amelyen a testületek emberei hiteleshelyi tevékenységet végeztek, és amelyről a lakosok a testületet felkeresték bevallást tenni. A területi hatáskör kezdetben a szokásjog alapján formálódott, majd Zsigmond idejétől törvény szabályozta, hogy a jogügyletről az abban a megyében működő hiteleshelyen állítsák ki az oklevelet, ahol a jogügylet tárgyát képező birtok feküdt. Ezt az elvet Werbőczy Hármaskönyve is megerősítette. A XVI. század második felében ez a kötöttség a török terjeszkedés miatt oldódott fel. A két zalai konvent hiteles tevékenységének a nyoma, Zalán kívül a távolabbi Körös, Baranya és Tolna, valamint a szomszédos Somogy, Vas és Veszprém megyéből ismertek.
A hiteleshely akkor is folytatta tevékenységét, amikor az apáti szék egy évtizedig üresen állt. 1553-ban ismét Nádasdy nevezett ki kormányzót ide Mezőlaky Ferenc deák személyében. Mezőlaky, aki kezdetben a kapornaki konvent jegyzője volt, erőszakos, gátlástalan ember hírében állott, és emiatt megromlott a viszonya Nádasdy Tamással. Vitájukban Nádasdy hűséges szolgálattevő embere, Csányi Ákos közvetített. Neki számolt be Mezőlaky több levélben is a lassan pusztuló vár állapotáról.
Mezőlaky 1568-ban bekövetkezett haláláig volt az apátság kormányzója. Halála után Háshágyi Imre, Csányi Bernát és Gergely a kormányzó végrendeletét meghamisították, és az apátságot kifosztották. Hosszú pereskedés után a király visszavette a zalavári és a kapornaki apátság jövedelmeit, hogy azt a kanizsai vár fenntartására fordítsa.
Az apátság a következő két évszázadban konvent nélkül maradt, és hol bérbe adva, hol a királyi kamara kezelésében lassan pusztult.
A zalavári bencés apátság hiteleshelye a hozzáfordulók sokféle ügyét intézte. A megye nemesei a hiteleshely előtt tettek bevallást birtokaik adásvételéről, zálogba adásáról, tiltakoztak rokonaik közös birtokukat érintő intézkedései ellen, megosztoztak ingatlanvagyonukon, végrendeletet tettek, nyugtákat írattak tartozásaik megfizetéséről, kötelességeik végrehajtásáról. A hiteleshely az ezekről az ügyekről felvett oklevelek másolatait levéltárában megőrizte. Itt őrizték azokat az oklevélbe foglalt királyi vagy más főméltóságoktól érkezett parancsokat, amelyek a nemeseknek adományozott birtokokba való beiktatásáról szóltak vagy a szerzeteseket valamilyen – többnyire erőszakos – cselekedet kivizsgálására szólították fel.
Ezekből a zalavári levéltárban őrzött oklevelekből kiolvashatók a megye lakosságának mindennapi életére vonatkozó adatok. 1465-ben Nádasdi Darabos László a hiteleshelyhez fordult azzal a kéréssel, hogy állapítsa meg néven nevezett rokonai életkorát. (Ehhez tudnunk kell, hogy a középkorban nem lévén anyakönyvvezetés és népesség-nyilvántartás, az ilyen ismereteket igénylő kérdésekre csak az írástudó személyek tudtak válaszolni az adóösszeírások alapján.)
1529. december 12. napján a zalavári várban tett végrendeletet Szántói Botka Imre özvegye, Szenterzsébeti Terjék Márta a hiteleshely képviselőjének jelenlétében. Márta asszony lányainak és szolgálóinak gabonaféléket és ruhaneműket hagyott örökül.
1532-ben Nádasdy Tamás a hiteleshely előtt írásba adta, hogy Kürtös János, az apátság csácsi birtokának tiszttartója hűségesen és jól végezte munkáját. Ebben az évben a kormányzó Ilkó Imre nevű bárándi jobbágyának egy szőlőt adományozott.
1536-ban Ferdinánd király utasította a zalavári egyház konventjét, hogy vizsgálja ki Ákosházi Sárkány János panaszát, akinek feleségétől, Alsólendvai Bánffy Petronella asszonytól Keszthely mezővárosban az esküvőjükön rabolta el arany ékszereit Gersei Pethő János. A hiteleshely a gyanúsítottat levélben idézte meg a királyi személyes jelenlét bírósága elé.
1539-ben egy oklevél hátlapjára a konvent egyik írástudó szerzetese leírta az első összefüggő magyar nyelvű szöveget Zalában: egy leltár tételeit.
1540-ben Mezőlaki Ferencet, az apátság későbbi kormányzóját a zalavári hiteleshely beiktatja egy vöcköndi birtok, valamint egy, a Zala folyón levő kétkerekű malom birtokába.
A fentiekben leírt néhány különböző ügy alapján is láthatjuk, hogy a hiteleshelynek, illetve a konventnek és káptalannak mint egyházi testületnek mindenről tudni kellett. Ezért keletkezett később a mondás, hogy nem káptalan a fejem, azaz nem tudhatok mindent.
A közeledő török veszély miatt 1575-ben törvény rendelte el, hogy a zalavári és a kapornaki konventek iratait Vasvárra szállítsák át és a hiteleshelyi jogokat a vasvári káptalan gyakorolja tovább. Ezt a rendeletet akkor még biztosan nem hajtották végre, mert Zala megye közgyűlése 1580. május 12-én határozott arról, hogy a két konvent iratait a somogyi konvent pecsétjével együtt az akkor már Szombathelyen működő vasvári káptalanhoz kellett vinni. Ez végül csak a megye ismételt sürgetésére 1583. szeptember 11. után történt meg.
Részben a török veszedelem, részben az apátság körül kialakult rendezetlen állapotok idézték elő nemcsak a szerzetesi élet, hanem a hiteleshelyi tevékenység hanyatlását is. Zala megye 1598-ban levélben kérte a királytól az apátság státusának helyreállítását, ez azonban nem járt sikerrel.
Zalavár várának jelentősége a török veszély miatt, a végvári rendszer kiépítése idején nőtt meg. 1553-ban leltárt készítettek a várban található fegyverekről, ha ennek a tételeit nézzük, nem tartozott a jelentős erősségek közé. Még néhány év múlva is düledezőfélben volt, ebben az állapotában örökítette meg másfél évtizeddel később, 1569-ben Giulio Turco olasz hadmérnök. Rajza szerint az erődítménynek két kapuja és három tornya volt.
Az erőd fontossága Kanizsa eleste után, 1600-tól nőtt meg, teljes egészében rá hárult a balatonhídvégi átkelő védelme. A XVII. század elején a Habsburg uralkodók is belátták ennek fontosságát és többször törvényben rendelték el a vár megerősítését, nem sok sikerrel. Zala megye közgyűlésein a XVI–XVII. században szinte állandóan elpanaszolták a vár romos állapotát, és segítséget kértek a megyétől.
A húsz magyar hajdúból és harminc német gyalogosból álló őrségét a királyi kincstár fizette, ha volt miből. Ezekben az években többször fordult elő, hogy a katonák elszökdöstek a várból vagy fegyvereiket elcserélték élelemért, mert nem kaptak javadalmazást. 1639 áprilisában Zala megye közgyűlése határozatot hozott arról, hogy mivel Köveskúti Mihály zsoldos katona „nap mint nap, szünet nélkül az ország törvényei ellenére latorkodik, sanyargatja a szegény népet”, Hagymási István szentgróti várkapitánynak teljes joga legyen őt bárhol elfogni és felelősségre vonni.
A várbéli katonaság élete a továbbiakban egyre csak romlott, még gazdálkodni sem tudtak, mivel a vár mocsaras területen feküdt.
1676-ban Radonay Mátyás zalavári apátot nevezték ki kapitánnyá, aki saját vagyonából próbált áldozni a vár megerősítésére.
1690-ben a török feladta Kanizsa várát, ezzel Zalavár erődje jelentőségét vesztette. Az elhagyott romokat Schenkendorf Kristóf császári ezredes Bécs parancsára 1702-ben felrobbantatta.
1715-ben kapták meg a zalavári apátságot a göttweigi bencések. Mária Terézia királynő 1757-ben kelt, díszes kiállítású oklevélben adta vissza a hiteleshelyi jogot és erősítette meg a Szent Adorjánt ábrázoló pecsét használatát. A zalaváriak azonban a hely nehéz elérhetősége, és épületeik teljesen romos állapota miatt kénytelenek voltak a közeli Zalaapátiba költözni, ahol 1752-ben kezdték meg az új kolostor építését.
Ezzel lezárult Zalavár történetének legfontosabb korszaka.

Giulio Turco olasz hadmérnök rajza a várról 1569-ben (reprodukció)

A zalavári apátság bronz pecsétnyomója 1757-ből (ZML)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT