Mezővárostól a faluig
Mezővárostól a faluig
Településünk az apátság birtoka maradt a középkortól egészen a XIX. századig. A falu első, név szerint ismert lakosát Zalavári Péternek hívták, akinek 1285-ben szőlője volt a szomszédos Merenyén.
A falu középkori kiterjedését az 1335. évi határjárásából ismerjük, területe a Zala folyónál kezdődött, Hosszúfalu mellett, és ott végződött, ahol a Balatonnál ez a két birtok újra találkozott.
A XV. század elején a falu elpusztult, a jobbágyok elszegényedtek. Az akkori apát, János, 1413-ban enyhített az adózási terheiken, évente kétszer, május 29-én és december 20-án voltak kötelesek 24 forintot fizetni. Továbbá adniuk kellett száz dénár értékű hízott állatot vagy ennek árát, minden porta után egy köböl takarmányt és egy csirkét. Ezenkívül gondoskodniuk kellett a zalavári hidak karbantartásáról. A falu népe saját köreiből bírót választhatott, aki – a főbenjáró bűnöket kivéve – ítélkezhetett ügyeikben.
A század végén már újra a nagyobb települések közé tartozik, 1474-ben 35 adózó jobbágyportája volt. 1424-ben Zsigmond király áldozócsütörtökre és Péter-Pál napjára országos vásárt engedélyezett a falunak. Ezeket a kiváltságokat Mátyás király megtoldotta azzal, hogy a keddi napokra a hetipiac jogát is a községnek adományozta. II. Lajos király Nádasdy Tamásnak, az apátság akkori kormányzójának kérésére megerősítette a település kiváltságait.
A vásár a középkorban fontos intézmény: nemcsak a gazdasági élet színtere, az árucsere lebonyolításának helye, de lehetőség a hírek kicserélésére, és továbbítására is. Itt hirdették ki a fontosabb törvényeket, helyi rendeleteket is. A vásártartás rendjét eleinte a hagyomány szabta meg, később királyi oklevél biztosította ezt a fontos kiváltságot. Több olyan település is volt Zalában, amelyeknek mezővárosi jogállását is csak a vásári jogosítvány jelentette.
A középkorban – éppen emiatt – hol falunak, hol mezővárosnak nevezték Zalavárt. Városi jellegét az 1532-ben először, majd újra és újra elszenvedett török támadások miatt vesztette el.
A település a XVI. század végétől lassan elnéptelenedett. 1564-ben három lakott és három lakatlan telket írtak össze, továbbá nyolc szegény job-bágyot. Másfél évtizeddel később a falu már lakatlan, innen mindenki a várba menekült. Puszta volt a következő évszázad során is. Az 1600-as évek közepén a falu Hóstát nevű része a vár kapitányainak birtoka. 1703-ban hallunk újra a településről, amikor a lakosok a megye előtt panaszkodnak elviselhetetlen terheikről.
A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben – a hagyomány szerint – a Zala folyó zalavári oldalán, egy strázsaházban bújt el császári üldözői elől Béri Balogh Ádám kuruc brigadéros.
1715-ben, amikor az apátság a göttweigi bencésekhez került, az ottani apát látogatást tett új birtokán. Az elé táruló kép siralmas: a vár romokban hevert, a földek parlagon, a településen néhány szegény jobbágy lakik.
Az újratelepítési szerződést az apátság 1721-ben kötötte meg. Méltányos terheket szabtak meg a falu jobbágyainak, hogy minél többen költözzenek a helységbe. Megengedték, hogy szabadon költözzenek, szolgáltatásként telekbért, tizedet és hatnapi robotot határoztak meg. A halászok hallal adóztak, a kocsma haszna karácsonytól Szent Mihály napjáig a falué volt.
Két évtizeddel később az új göttweigi apát a szomszédos Esztergályba és Bárándra német telepeseket hívott, hogy az ott fekvő földeket műveljék.
A kezdeti engedmények után később egyre több szolgáltatást követelt az apátság Zalavártól, emelték a robot mennyiségét, szigorították a szabad költözést, szinte teljesíthetetlen feltételeket szabva a távozni készülőknek. A XVIII. század végére ilyen és hasonló okok miatt vált szükségessé az úrbéri szabályozás, amit Mária Terézia királynő törvénye alapján 1783-ban írásba foglaltak. A végleges szabályozás után azonban a falu terhei nagyobbak lettek az 1721. évinél. Ebben az időben a település 576 holdnyi úrbéres földjét 54 telkes jobbágy és 23 házas zsellér művelte.
A vidék adottságai miatt jó minőségűek a község határában a legelők és a szántóföldek, jó volt a termés a gabonafélékből. Az 1770. évi összeírásokból tudjuk, hogy ebben az évben a földeken 1985 pozsonyi mérő búza, 932 mérő rozs, 240 mérő árpa, 221 mérő zab és 1091 mérő kukorica termett. Ugyanebben az évben feljegyeztek 203 kapás szőlőt, 402 akó bort. Az állatállomány 170 igásállatból, 99 tehénből, 79 növendék állatból és 360 aprójószágból állt. Feltüntet a lista 454 szekér szénát és 31 szekér sarjút.
A falu hasznosítható földterületét a Kis-Balaton mocsaras szakaszainak a lecsapolásával igyekeztek növelni. A lecsapolási munkák már a XVIII. század végén elkezdődtek, de a szabályozási terv csak 1829-ben nyerte el végleges formáját. (A munka első szakasza 1865-ben fejeződött be.) Az apátság és a megye között született megállapodás szerint Hídvégtől a Barát-szigetig terjedt a beavatkozás rádiusza. A csatornák kiépítésével egyrészt a mocsár kiszárítását, másrészt a gyakori árvizek megakadályozását célozták. A munkálatok nyomán a Zala völgyének képe megváltozott, a szigeteket és a magaslatokat bevonták a szántóföldi művelésbe, a berkekből rétek, legelők lettek.
Részben ezeknek a változásoknak a hatására a település lakóinak száma a XVIII. századtól egyenletesen emelkedett. Míg 1770-ben 423-an éltek itt, 1785-ben 598, 1805-ben pedig 636 lakost számláltak.
A falu népességének legnagyobb része földművelésből élt, de akadtak mesteremberek, iparosok is. 1770-ben hét takácsot, kilenc halászt, egy vargát, egy kovácsot, egy asztalost és egy kádárt említenek az összeírások.
Ebben az időben Zalavár lakossága magyar és katolikus hitű. Plébánosa már jóval korábban is volt, 1524-ből és 1653-ból adatunk van rá. 1746-ban kőtemplom épült a faluban, a ma is álló szentegyház elődje.
A XVIII. század közepén tanítójáról is tudunk, akit az apátság küldött ide. Iskolaépület ekkor még nem volt, a mester saját házában tanította a gyerekeket írásra- olvasásra és a katekizmusra.
)
)
Szent Adorján egy Zalavárt ábrázoló térképen 1833-ból (ZML)
Zalavár legrégebbi térképe 1761-ből (ZML)
