Századai a szent eklézsiának
Századai a szent eklézsiának
A kora újkor kezdetén – mint láttuk – két-háromszáz lélek alkotta a vajai communitást. Ez a közösség a patriarkális viszonyok ellenére, részben a birtokló földesurak révén, részben a rendi társadalom sajátos tagozódása okán különböző alrendszerekre tagozódott, amit jól példáz a XV–XVIII. század közöttszereplő két-három már említett falunév is: Nagy- és Kis-Vaja, Custos-vég. A falu népességén belül szerveződött presztízseket és státusokat – Vay família, Ibrányi família, Vay-rész, Ibrányi-rész jobbágyai, földes-úri szolgák, belső cselédek, zsellérek, nyolc-, hat-, négy- és kétökrös gazdák, egész és félekés jobbágyok, pásztorok, csőszök – fogta egységbe az egyházi szervezet. A középkorban a katolikus egyház, élén a plébánossal. A koraújkortól a református gyülekezet, élén a választott prédikátorral és az egyházközség világi testületével, amit Vaján is presbitériumnak neveztek, élén a főgondnokkal és a kurátorral.
Az új hit felvételét, mint a templom kegyurainak, a Vay családnak kellet kezdeményezni. Elszórt történeti adatokból tudjuk, hogy a Vay família tagjai a XVI. században – nagyobb veszély esetén – családjukat, „arany és ezüst marháikat” rendre az ecsedi várba menekítették. Bizonyára itt készültek a harci feladatokra is, itt tanulták a kardforgatást, a tűzfegyverek kezelését, a harci morált. Mint erre a történeti kronológiát követő fejezetben már utaltunk, alighanem az ecsedi Báthori család familiárisai voltak. Konkrét egyháztörténeti adatok hiányában ebből következtethetünk arra, hogy az ecsedi Báthori család példájára, talán kifejezett akaratára tértek kálvinista hitre. Ecsedi Báthori István országbíró olthatta lelkükbe, elméjükbe azt az anyagi, erkölcsi áldozatkészséget, kikezdhetetlen és a történelem során megingathatatlan hitbéli elkötelezettséget, amely szerint „a szabad akaratból megtért keresztyénnek… nemcsak pogány ellen, hanem főképpen a pápa és az ő tagjai ellen, és minden hitetlen eretnekek ellen” fel kell vérteznie magát.
A kálvinista hitvallás maga is a viták tüzében, a dogmatikát csiszoló és az egyházszervezetet alakító zsinatok során formálódott és kristályosodott ki. Ezek a zsinatok – Erdőd, Szatmár, Csenger, Debrecen, Beregszász – elég közel voltak Vajához, s feltételezhető, hogy egyikén-másikán a Vay családnak nemcsak az engedelmével, hanem határozott kívánságára a vajai lelkész is jelen volt.
Sajnos az áttérés pontos dátumáról, a XVI. század második harmadától Vaján szolgáló plébánosokról, a lutheri, majd kálvini tanokat megismerő, elfogadó, majd terjesztő lelkészekről, nagytiszteletű urakról, a református egyházi élet szerveződéséről, intézményeinek a megalakulásáról, formálódásáról, a presbitérium tagjairól, a gondnokokról vagy főgondnokokról, a kurátorokról, a rektorokról, a kántorokról nincsenek adataink.
A község a tiszántúli egyházkerület szabolcsi egyházmegyéjéhez, traktusához tartozott. Mire betagolódott a falu gyülekezete a formálódó területi struktúrába, puritánná átrendezett templomából száműzték a pompát, a szentek képeit, szobrait, az oltárt, a zászlókat, a tömjént, a gyertyákat, az örökmécset. Megszervezték a maguk intézményeit, s az egyház jövedelmének tartalékait tisztes kamatra szokássá vált kikölcsönözni a lakosságnak.
A gyülekezetté formálódó faluközösség – különösen a kezdeti időkben –, ha lehet, még a korábbi normarendnél is szigorúbb erkölcsi szabályokat követve ügyelt önmaga fegyelmére és rendjére. Erős hitbeli és dogmatikai nyomás – a Biblia ismerete és rendszeres olvasása – belső lelki késztetést teremtett az alfabetizációs ismereteknek, az írás és olvasás készségének elsajátítására. Ezáltal az anyanyelvi kultúra ápolására.
Az egyházi ügyintézésben miniszternek, szolgálattevőnek nevezett prédikátor mellé ludi magistert szegődtettek a gyerekek – fiúk és lányok – tanítására. A tiszántúli egyházkerület levéltárának forrásai szerint 1597-ben már rögzített díjlevél szerint fogadtak mestert, ludi magistert Vaja lakói, aki a kántori teendőket is ellátta. A díjlevelet időről időre megújították, növelve a tanító jövedelmét.
Debrecenből hozattak rektort 1658-ban, majd 1672-ben. Feltételezhető azonban, hogy időről időre Sárospatakról is hívtak vagy fogadtak tanítót.
A helyi hagyomány szerint Vaján már a XVI. század közepén meghonosodott az új hit. Az egyházkerület levéltárának iratai 1582-től őrzik a prédikátorok neveit. 1582. augusztus 20-án Papi Istvánról, 1598. augusztus 17-én Vaji Miklósról, 1600-ban Nagykörösi Jakabról, 1614. szeptember 24-től 1615. augusztus 25-ig Peleskei Györgyről jegyezték fel, hogy Vaján szolgált mint prédikátor. 1597-ből ismerjük a prédikátor és az iskolamester (ludi magister) díjlevelét is:
„Minden házas, külön kenyeres ember két-két kalangya gabonát – fele búza, fele rozs” köteles adni a prédikátornak. „Csépes, és nem szántó emberek 2 köböl gabonát. Elegedendő fát. Egy-egy boglya szénát. Özvegy-asszonyok 3 sing vásznat, kik lakók. Mesternek két kalongyát búzául és ro(z)sul, fát elegedendőt, d(éná)r 5, együtt.”
Az idézett díjlevél nem tartalmazza a stólapénzt, a prédikátor külön szolgáltatásáért járó honoráriumot. Ez az 1597-ben érvénybe lévő díjlevél feltehetően 1649-ig szabta meg a lelkész jövedelmét. Akkor másolták ki egy azóta elkallódott archívumból. 1797–1799 között ismét rögzítették – immár sokkal részletesebben – a lelkészi és tanítói járandóságot.
Az említett három évben az alábbi javadalmazásban részesült a prédikátor és a tanító.
A vajai prédikátor bére:
1. Minden szántó-vető gazda fizet 2 kereszt búzát, 2 kereszt rozsot.
2. Ugyanazok egy-egy szekér szénát.
3. Ugyanazok fizetnek egy-egy garast, és egy-egy szekér fát is, de mindazon garasoknak, mind a szekér fáknak harmada az oskolamesteré.
4. Fél-béres gazdák fizetnek 6 véka élettel.
5. Az új magyarok, vagy cigányok 2 márjást.
6. A más háta megett lakó özvegyasszonyok 5 sing vásznat, melynek harmada az oskolamesteré.
Az osklolamester bére Vaján:
1. Minden szántó-vető gazda fizet 1 kereszt búzát, 1 kereszt rozsot.
2. Fát és egy-egy garast ád az ecclésiának, harmada vidua supra (lásd fentebb). (A prédikátor jövedelmének 3. pontja).
3. Fél-béres gazdák 3 véka életet.
4. Az új magyarok 1 márjást.
5. A vászonnal fizető özvegyektől jőni szokott vászonban is harmados.
Látjuk, a korábbi állapothoz képest némileg növekedett a háztartásonként kirótt papi bér, de az igazi növekedést a háztartások számának gyarpodása eredményezte. A papnak és tanítónak ez a díjazása a rendi korszakban már nem változott. Ehhez jött még a stólapénz és a kántori szolgálat díja. 1801-ben az egyházkerület vezetői ezt a jövedelmet forintosították. A prédikátor jövedelmét 211 forintban határozták meg, míg a tanítóét 94 forintban. Ezek az összegek az alábbi természetbeni járandóságokból és pénzbeli juttatásokból kerekedtek ki. A prédikátor két vonás forint fizetése mellett 45 vonás forint értékű szénát kapott (gazdánként egy-egy szekérrel, összesen 45 gazdától) A járandóságát képező harminc szekér tűzifa árát tíz forintban határozták meg. A gazdáktól kapott 210 kereszt rozs és búza értékét 143 forintra becsülték, az egy embervágó rét évi szénahozamát egy forintra. A keresztelésért évi négy forint, a temetésért és esketésért évi hat forint stólapénzt számoltak. Ez adta ki a prédikátor 211 forintos évi jövedelmét.
A tanító évi fizetése egy forint volt. A neki járó tizenhat szekér fát öt forintra becsülték, a 105 kereszt búzából és rozsból kitevődő járandóságát 71 forintra. A gyermekek tanításáért évenként tizenöt forint jövedelmet kalkuláltak, s a temetések alkalmával végzett kántori szolgálat díját két forintra becsülték. Így a vajai tanító pénzre átszámított éves jövedelme 94 forintra rúgott.
A jövedelmek forintosítása csak elvben valósult meg, mert a vajai gazdák továbbra is természetben szolgáltatták a papi- és tanítói díjat, s tudjuk, hogy a természetbeni juttatások forintban kifejezhető értéke időről időre függvénye volt a piaci viszonyoknak. A napóleoni háborúk idején tetemesen megnövekedett a búza és a rozs ára, ezzel együtt a parochus és a ludi magister jövedelme is.
Vaja határának a birtokosok között történt 1786-os arányosító felmérésekor – ennek adatait korábban már részletesen feldolgoztuk – az eklézsia – a parochus jövedelmét képező egy embervágó réten kívül – mindhárom fordulóban öt-öt, összesen tizenöt köblös szántóföldet, és egy erdőrészt kapott.
A jövedelmi viszonyok tisztázása után illendő folytatnunk a prédikátorok listáját. 1617. szeptember 2-án Diószegi Gáspár prédikátorkodott Vaján, 1636. augusztus 28-án Pataki Péter, 1638. szeptember 18-án Bényei István, 1639. szeptember 1-jén pedig Dévai F. István. 1650-től bizonytalan ideig Belényesi János (Zoványi szerint Gergely) prédikátor szolgált esperesi rangban Vaján. Az említettek tevékenységét illetően, s az őket követő időkről 1714-ig homályban hagynak bennünket a hiányzó történeti források.
Az 1714-ben vezetni kezdett matrikula, egyházi anyakönyv egyoldalnyi historia domusa arról őriz bejegyzést, hogy 1634. június 8-tól (Zoványi Jenő szerint 1638. június 8-tól) Kászoni Péter szolgálta az Urat Vaján, s az ő igehirdetése mellett szervezték az egyházi életet. Nem tudni azonban, hogy Kászoni Péter járt-e külföldi egyetemet, hallgatta-e valamelyik jeles hitújító prédikációit, avagy hazai prédikátoroktól, hitvitázóktól tanulta-e az új dogmát. Azt sem tudjuk, hogy megfordult-e valamelyik híresebb református zsinaton. Könnyebb volna a dolgunk, ha bizonyosságunk lenne arról, hogy Kászoni Mátyás (más bejegyzés szerint: Kászoni András), a nyolcvan évvel később Vaján matrikulát felfektető prédikátor egyenes leszármazottja volt volna Kászoni Péternek.
Kászoni András került 1714-ben a vajai egyházközösség élére. Történeti érdeme, hogy bevezette Vaján a születések, halálozások és esketések anyakönyvezését. Prédikátori tevékenységével mind a község földesurai, mind a református gyülekezet meg volt elégedve. Bizonyítja ezt az is, hogy 1714-től 1742-ig szolgálta Istent és a vajai communitást, és vezette a református szent eklézsia anyakönyvét – zavartalanul. Adataiban tallózva felvillan egy-egy kép rég elmúlt s elfeledett őseink életének jeles nagyjairól. 1714-ben tizennégy születést, 1714. augusztus 8-tól hét halálozást, és 1714. május 1-jén egy esketést regisztrált. 1714. május elsején, ezen a szép tavaszi napon Oláh András tartotta menyegzőjét Balogh Barbarával. 1715. január 7-én ifjú Szabó István vette feleségül a Vay László házánál szolgáló Nagy Péter özvegyét. Ugyanezen év január 24-én Nyavalyadi István tartotta esküvőjét Tisza János Catharina (Katalin) nevű lányával. Mindkét család máig honos Vaján, igaz, a Nyavalyadiak Nyavádira módosították az idők folyamán családi nevüket. 1715-ben volt még egy esküvő. November 26-án Hajdú Erzsébetet vette feleségül Szabó Mihály. 1716-ban Zingarus Ferenc Vajda Krisztinával házasodott össze, és Demeter István hozott magának feleséget Szőke Erzsébet személyében Ófehértóról.
Esküvő és lakodalom nélkül telt el Vaján 1717, vagy a prédikátor az ez évben Erdélyből Szatmár megyén át betörő tatárok elől rejtette el az anyakönyvet, avagy az elhurcoltak miatti gyász okán mellőzték a lakodalmi vigalmakat. Az bizonyos, hogy ebben az évben „futásban volt a falu”, a szerjáró örökös jobbágyok közül többen el is szöktek Vajáról. Ezt követően évenként három, négy, öt, ritkábban hat-hét pár összekelését jegyezte be parochusunk a matrikulába. Ebből a szempontból kiemelkedő év volt az 1720-as, amikor tíz pár kelt egybe, az 1721-es, amikor kilenc pár fogadott egymásnak örök hűséget a vajai templomban, illetve az 1726-os esztendő, amikor ugyancsak tíz pár, közöttük – január 12-én – Vay Ábrahám fia, Vay László – akinek a jobbágyai nagy kedvvel és tömegesen szöktek földesúri fennhatósága alól, főleg Bihar megyébe – és Gyulay László Barbara nevű leánya fogadtak egymásnak örök hűséget.
1714 és 1742 között, amikor Kászoni András (Mátyás) regisztrálta a születéseket, halálozásokat és az esküvőket az egyházi anyakönyben, átlagban tizenöt-húsz születést jegyzett be évenként. 1718-ban és 1740-ben azonban csak tizenegy-tizenegy születést. Ezekhez a számokhoz vizsonyítva kiemelkedően magas volt a születések száma 1723-ban, amikor 23 újszülöttet keresztelt meg a prédikátor. 1725-ben és 1741-ben 25-25 keresztelés történt a vajai templomban, 1727-ben pedig 28 újszülöttet kereszteltek.
A halálozások száma 1714–1742 között hat–tíz között volt, legalábbis parochusunk ennyit rögzített az anyakönyvbe, de olykor-olykor ez a szám feltűnően megugrott. Egy-egy járvány, egy-egy rossz termésű év megsokasította a kaszás munkáját. 1716-ban 18 halottért csendült meg a gyászharang. 1727-ben 17 embert temetett prédikátorunk, 1729-ben 23 család gyásza szomorította a vajaikat. 1733-ban kilenc halottat temetett a lelkész, közöttük a falu földesurát, Vay Lászlót, aki augusztus 3-án, 59 éves korában állt az örök idők ítélő bírája elé. 1741-ben 22 ember halálozott el, 1742-ben pedig október 25-ig 39, s ebben az évben egy családból három-négy halottat is búcsúztatott a nagytiszteletű prédikátor, aki végül maga is az ekkor dúló pestisjárvány áldozata lett.
Kászoni András (Mátyás) szolgálatát Herczegszőllősy István vitte tovább 1742 és 1752 között. Az ő prédikátorsága alatt felborult az anyakönyvezés rendje. Megszűntek a bejegyzések. Ezt az egyház patrónusai nem sérelmezték, s a vajai lakosokat sem foglalkoztatta a dolog. Herczegszőllősy István viszonylag hosszú ideig, 1752-ig maradt a vajai szent eklézsia prédikátora.
Vaja református közösségének ezt követően nem volt nagy sikere parochusai kiválasztásában. A nem mindig pontos bejegyzések szerint 1752. július 1-jén vette fel a prédikátori szolgálatot Onodi B. József, aki ellen 1754 elején már „az Úr dolgában való investigatiot”, vizsgálatot kellett lefolytatni Vay Ábrahám főgondnoknak. A vizsgálat szerint Onodi B. Józseffel szemben a vádak sokaságát fogalmazták meg gyülekezetének tagjai. Azt ugyan „nem látták” és „nem hallották”, hogy a templomi katedrára, a szószékre „veres köpenyben” felment volna, „de az tagadhatatlan – állapította meg a vizsgálati jegyzőkönyv –, hogy útcán s egyebütt… koszperdesen járt”, kirívóan, prédikátorhoz nem illően öltözködött.
Ez lett volna azonban a kisebb baj. Az Úr ellen való nagyobb vétségnek számított, hogy „magát bölcs Salamonnál is tudosab(b)nak lenni mondotta”, s amikor ezt a gyülekezet tagjai közül „némelyek szemébe megvallották”, prédikátorunk azzal mentette magát, hogy a Szentírás három nehezen megfejthető passzusát magyarázva mondotta az említett szentenciát. Rosszat mondott Ónodi „Zakariásról is”, sőt Szent Pált is illetlen szavakkal méltatta. A súlyos vádat hallván Ónodi tagadta, hogy Szent Pálról említést tett volna, Zakariással kapcsolatban pedig csak annyit mondott, hogy bizonyos kijelentéseket illetően „némelyek Zakariással szakállba kapnak”.
A megkérdezettek többen állították, hogy Onodi B. József prédikátor arra biztatta őket, hogy ne higgyenek a bibliafordításoknak. A vád ilyen általános voltát a vádlott tagadta, s csak annyit ismert el, hogy valóban felhívta hívei figyelmét, hogy „ezt nem jól fordították” a Bibliában. Megvádolták azzal is, hogy úton-útfélen hirdette, miszerint ő többet tud a püspöknél. Amikor ezt „szemibe mondották”, azzal védekezett, hogy „van olyan amit én tudok, őkegyelme nem tud, s van olyan amit őkegyelme tud, én nem tudok”. Lelkészhez méltatlan káromkodással is gyanúsították, amit aztán Vay Ábrahám főgondnok úgy összegezett, hogy „huncfut szót bőven mondott Onodi úr, de attát-teremtettét nem emlékeznek, hogy hallották”.
A vád többségét igazolva látván, Vay Ábrahám imigyen rögzítette véleményét: „Elég visszáson élt őkegyelme itt Vaján sokakkal, azért is örömest megváltak tőle”. Az 1754. február 7-én dátumozott jelentés arról tanúskodik, hogy Onodi B. József prédikátornak kitelt a becsülete a vajai gyülekezet előtt, s nem kívánták őt lelkészüknek.
Onodit Halász András váltotta fel a lelkészi hivatásban. 1756–1760 között volt a falu prédikátora. Különösebben ő sem törődött a matrikula, az egyházi anyakönyv pontos vezetésével. De bizonyára nem ez volt az elsődleges oka, hogy csak négy évet szolgált Vaján.
1760. április 9-én foglalta el hivatalát Peleskei Miklós, aki újra gondot viselt az anyakönyvekre, és más téren is igyekezett a rendet megszigorítani. Vajára kerülvén, tapasztalta, hogy a halottaknak összevissza harangoznak, a hívek presztízskérdést csinálnak a templomi ülésrendből, a harangozás mértékéből, számából és idejéből, ezért 1760. május 17-én presbiteri gyűlésre hívta össze az elöljárókat – Csáji Györgyöt, Sándor Jánost, Sutka Istvánt, Takács Ferencet, Harsányi István bírót, Váradi Ferenc nótáriust, jegyzőt, Mező Ferenc és Hódi János esküdtet –, és az alábbi rendtartást fogadtatta el velük:
1. A prédikátor és az iskolamester tudta nélkül senki nem rendelheti meg a harangozást a halottnak.
2. A prédikációs halottnak először a nagyobb haranggal „csendítenek röviden” kétszer, majd „utoljára mind a két haranggal”.
3. Az „énekszós” halottnak a „kisharang kétszeri rövid csendítése” dukál, majd utoljára mindkét harang megszólaltatása.
4. A prédikációs halottnak – ha a halálozás napján eltemetik – a csendítésen kívül „délben harangoznak egyszer a nagy haranggal”, a temetési „gyűlőre két haranggal”, és a temetőbe való „kivitelkor két haranggal”.
5. Az „énekszós halottnak” egyszeri csendítés jár, másodszor a temetésre gyülekezéskor, harmadszor pedig a temetőbe kíséréskor harangoznak.
Mindezen „harangozások nem rendkívül, hanem tisztességesen vitessenek véghez” – zárult a rendtartás, vagy ahogyan az egyházi elöljárók nevezték: a determináció.Peleskei Miklós prédikátorsága idején vált szokássá feljegyezni azokat az egyház javára tett adományokat is, amelyek „Isten nagyobb dicsőségére” leggyakrabban az akkor használatos pénzben két, három, négy forintot vagy három-négy máriást tettek ki. A megújult hitélet több embernek is megnyitotta a pénztárcáját, és gazdagította a vajai eklézsiát. Méltóságos vajai Vay László őnagysága például 1772. július 12-én „Istenhez való kegyes buzgóságából” a templomnak „faragott kövekkel való flastromozását” (padlóztatását) végeztette el, 1773. április 15-én pedig másfél száz német forintért vett egy „varrott címert”. 1773-ban Mező Ferenc szőnyeget ajándékozott az úrasztalra, Takács Mihály a pulpitusra való zsoltárt vásárolt a templom számára. Nem lankadt a hitélet és a templom gyarapításának buzgalma Farkas Gergely prédikátorsága alatt sem, aki 1775 és 1779 között szolgált a faluban. 1779-ben méltóságos Vay József úr tiszttartója, nemes és vitézlő Tatár Balázs ajándékozta meg az eklézsiát egy keresztelő pohárra való sárga selyemkendővel, özvegy Sólyom Ferencné pedig öt forintot érő selyemkeszkenőt vett az úrasztalra. Újra kinyitotta pénztárcáját Vay László ezredes is, aki 1779. június 22-én saját költségén orgonát állíttatott fel a templomban.Ismét új prédikátor került Vajára 1780-ban Szolnoki Sámuel személyében, aki gondosan ügyelt az anyakönyv pontos vezetésére, s abba nemcsak a keresztelteknek, az elhunytaknak és a házasulóknak a neveit jegyezte fel, hanem egyéb információkat is, amelyek nagy segítségére lehetnek mai korok történészeinek. Ízelítőül itt most csak annyit jegyzünk meg, hogy 1781-ben 29 gyereket keresztelt Szolnoki Sámuel, és 18 embert temetett. Az általa vezetett matrikulából tudjuk, hogy a 18 eltemetett személyből egy volt 63 éves, egy 19 éves – Váradi György, aki „méreg által halt meg” –, egy 35 éves, egy 25 éves, a többi tizennégy halott öt éven aluli gyermek.Szolnoki Sámuel 1784-ig szolgált prédikátorként Vaján. Őt Molnár Péter követte 1784 és 1788 között, aki 26 esztendei bogáti prédikátorság után jött Vajára a lelkészi hivatalra. Neki köszönhetjük azt a leltárt, amelyik az 1714. év óta vezetett matrikula belső fedelére írva maradt ránk, és 1786. május 11-én került rögzítésre. Ezek szerint a vajai református egyház 1780-ban az alábbi kegytárgyakat bírta: egy ezüstkanna fedelestül, egy cinkanna fedelestül, egy keresztelő ónpohár fedelestül, két aranyos pohár, egy óntál, négy asztalra való „sátikos” abrosz, egy óntányér, hat szemekkel varrott asztali kendő, három arannyal varrott kendő, két keresztelőpohár, egy keresztelőtál, két asztalra való szőnyeg, egy selyemabrosz.Ezt követően hézagosak az adataink a prédikátorok személyét illetően. Egy bejegyzés szerint 1797-től Berzétei József szolgált Vaján, majd távozásakor átmenetileg szedrei Kapitány József járt át Őrből, mígnem 1801–1802 között Almási Sámuel vette át tőle a szolgálatot. Almási Sámuel mellett Berzétei József rektorkodott (bizonyára Berzétei József prédikátor azonos nevű fia). Az ő szolgálatuk idején 652 református hitű ember élt Vaján. Almási Sámuelt követte 1803–1805 között Tállyay István. Távozásakor került Vajára dédei Baksay Dániel, aki 1806. szeptember 3-án fele-ségül vette Szakál Mihály zsarolyáni prédikátor lányát, Klárát, és fiatal lelkészként, új házasként szolgált Vaján 1819-ig, amíg hívei közül ki nem ragadta a halál. Tőle maradt ránk a vajai templom korabeli leírása 1809-ből. A tiszántúli egyházkerület püspöke számára küldött jelentése szerint: Vajának „…vagyon palánkos kerítéssel körülvett temploma és tornya. A templom igen régi. Már régen megnagyobbíttatott, most legközelébb 1808-ban. Mind kivelről, mind belölről a székekkel és karokkal renováltatott. A tornya 1780-ban nagyságos oberster Vay László úr által építtetni kezdett, de a Szent Ekklésiának ez a nagy patrónusa csakhamar meghalálozván, nem elébb, hanem csak 1792-ben végződhetett el. Ugyanez a nagyságos obester úr hozatott egy orgonát is a templomba 1779-ben, és azt (mármint a templomot – a szerző) 1772-ben faragott kövekkel megpádimentomoztatta.” 1819-ben új lelkész, Keresztury János kezdte meg szolgálatát, aki ismételten nagy gondot fordított az egyházközség anyakönyvére és ügyviteli irataira. Ő túlélte az általunk vizsgált korszakot. 1854-ben távozott Vajáról az örök időkre szóló meghívóval.Az 1714–42 között rendezetten, majd kihagyásokkal, de az 1760-as évektől újra több, mint kevesebb rendszerességgel vezetett egyházi anyakönyvbe egyre több olyan információ került, amelyek lehetővé teszik a helyi társadalom jobb megismerését. Az 1830-as évektől Keresztury János rendre feljegyezte például a faluban maradt és a faluból elkerült házaspárokat, s azt is, honnan származtak a férjek, feleségek, s hová távoztak az ifjú házasok. 1830 és 1849 között 132 házasságot regisztráltak a vajai református anyakönyvben. Ebből a községben folytatta családi életét 113 házaspár. A házasságkötés után eltávozott Vajáról 19 házaspár. A házassági szokásokról megállapítható, hogy a faluban egymásra talált párok mellett leginkább Nagydoboson, Őrben, Bogáton, Tiszaderzsen, Jákón, Fülpösön, Gyürén, Rohodon, Jákón és Lórántházán találtak maguknak a fiatalok férjet vagy feleséget. Érdekessége még a feljegyzéseknek, hogy Keresztury János 1819-től 1854-ig tartó prédikátorsága idején a legtöbben 1848-ban kötöttek házasságot. Összesen 22 pár.Az 1800-as évektől több-kevesebb pontossággal nyomon követhetjük a kiugróan magas halálozási arányszámokat is, és többnyire azok okait is, amelyek közül a legkülönbözőbb helyi járványok ismétlődnek leggyakrabban. 1805-ben 13 embert temettek, 1806-ban már 21 koporsót helyeztek a sírba. Ez már a kortársaknak is feltűnhetett. Még nagyobb volt azonban a szomorúság 1807-ben, amikor harminc halottat búcsúztatott Baksay Dániel prédikátor, akinek ezt az utolsó szolgálatát még sűrűbben vették igénybe 1808-ban. Ebben az évben összesen 47 haláleset történt, aztán 1809-től 1815-ig pihent egy kicsit a kaszás, amikor 16, 20, 24, 28 halottat sirattak a községben. 1816–1817-ben újra harminc-harminc halottért csendült meg a kis- vagy a nagyharang, aztán újra ritkultak a koporsókísérések. Harminc vagy annál több halottat egy-egy évben csak 1827-ben (32 halott), 1829-ben (34 halott), 1831-ben (41 halott), 1833-ban (31 halott), 1836-ban (32 halott), 1840–1843 között (34, 40, 33, 39 halott), 1845-ben (39 halott), s aztán sorban 1846–1849 között (51, 60, 62, 61 halott), 1850-ben pedig negyven halott. Az említett évek kiemelkedő halálozási arányai vagy országos vagy helyi járvánnyal függtek össze. A lelkész többnyire rögzítette a halál okát is, s ezek között gyakran szerepel a vörheny, tífusz, himlő, de a lelkész, falusi jegyző, bába, bíró orvosi szakismerete együtt sem volt elegendő, hogy minden esetben pontos diagnózist állapítsanak meg. Az 1831-es kolerajárvány következtében 41-re emelkedő elhalálozást egyedül a megszaporodott himlőbejegyzések utalják a járványos okok közé. Így van ez más években is, amikor megszaporodnak a halálokok között a „himlő, kelevény, sínlődés” bejegyzések.Olykor-olykor a lakosság moralitására is enged következtetni egy-egy bejegyzés. 1808-ban bizonyára valamilyen helyi járvány következtében emelkedett 47-re az elhalálozások száma, de az ekkor elhunytak között szerepel vajai lakos Cigány István is, aki „nagyságos Vay László úr bérese” volt, s „kilenc cselédtársaival lopás végett… a rohodi dinnyében éjszakának idején… által menvén, midőn ott a csőszre vérengző kezeket emelt, az által agyonlövetett”, s Rohodon el is temettetett.Csendes év volt a temetőben 1814. Összesen 16 sírlakóval gyarapodott Vajáról a túlvilág. Közöttük Tamási István „uraság kerölőjével”, aki „más kerülő-társaival a korcsmán verekedvén, annyira megverettetett, hogy másnap miatta meghalálozván, eltemettetett”, pedig nem volt több 25 évesnél. 1815-ben 28 halálesetet regisztrált a halotti anyakönyv. Közöttük „új magyar Bákis Sámuel” feleségének „egyhasi három gyermekét”, Thresit, Rozit, Ágnest, akik háromnapos korukban haltak meg.Amint már említettük, 1816–17-ben újra felszökött a halálozások száma. Ekkor, 1817-ben halt meg – 28 évesen – Baksay Dániel prédikátor feleségre, Szakál Klára nagytiszteletű asszony is, akinek a halála után Baksay Sámuel hamarosan megvált a vajai prédikátorságtól. A véletlen szerencsétlenség okán kell megemlítenünk Sipos András lányának, a másfél éves Erzsikének a halálát, aki „az udvaron a kútnál lévő tele vizesdézsába fulladt”, szülei nagy bánatára. A halotti anyakönyvek bejegyzései arról is árulkodnak, hogy a férfiak sokkal esendőbbek, mint a nők. 1828 és 1848 között 729 halálesetet regisztráltak Vaján. Ebből 380 volt a férfi és 349 a női halott, ami azt bizonyítja, hogy kétévenként megközelítően hárommal több volt a férfi, mint a női halott. Ez a tendencia korábban sem igen volt más, s a későbbiek során csak romlott. A vajai református egyház presbiteri jegyzőkönyvei megőrizték számunkra mind a lelkészek, mind a tanítók, mind pedig a presbitérium tagjainak nevét. Az 1850-es években Béressy József, az 1860-as évek elejétől Kiss Bálint volt a falu lelkipásztora. 1881. május 26-án Molnár Mihályt választotta a presbitérium helyettes lelkésszé, egy hónap múlva pedig rendes lelkésszé nevezték ki.
A helyben élő Vay család, úgy is mint a falu volt földesura, nemcsak adományokkal támogatta az egyházat, hanem annak belső életében is tevékenyen részt vett. Az idősebb Vay István az egyházközség főgondnoka, az ifjabbik pedig presbiter volt. Segítségükkel épített az egyház magtárat a faluban, ők támogatták – ahogy erről már szó volt – a templom felújítását, iskolák építését, úrasztali terítőt ajándékozott az ifjabb Vay István felesége Técsy Mária a templomnak 1882-ben. Vitába is keveredtek egymással 1906-ban, amikor kuruc Vay Ádám hamvainak méltó elhelyezése kapcsán az egyház igen nehezen akart megválni a központi helyen, a templom előtt álló telkétől, s gróf Vay Ádám már a presbitériumból való kilépését fontolgatta, amikor végül is Molnár Mihály lelkész és az egyházközség vezetői belementek a telekcserébe.
Molnár Mihály lelkész fia, József, nem követte apja foglalkozását, a közigazgatási pályát választotta élethivatásul, az 1930–40-es években a falu vezetőjegyzője volt. Segédlelkésznek hívta meg 1922. október 1-jén az egyházközség az immár negyven éve szolgáló, erősen megromlott egészségű idős lelkész mellé Bencze Jánost. Vele kezdődött a Benczék mai napig is tartó, háromgenerációs lelkészkedése a faluban. 1925. március 22-én Bencze Jánost rendes lelkésszé iktatták be, Molnár Mihály nyugalomba vonult, s 44 évi szolgálattal a háta mögött 1930. augusztus 26-án elhunyt. Idősebb Bencze János lelkészkedése idejére esett az új harang felszentelése 1922-ben, de neki jutott az a keserű kenyér is, hogy 1948-ban alá kellett írnia a vajai egyházi iskolák állami kezelésbe vételéről szóló jegyzőkönyvet. Harminchárom évi szolgálat után vonult nyugalomba, utódjául a presbitérium fiát, ifjabb Bencze Jánost választotta, akit Nyíradonyból hívtak haza. Ünnepélyes beiktatása 1956. január 21-én történt a református templomban.
Negyvenévi szolgálat után, 1996 januárjában vonult nyugdíjba, helyét fiának, Bencze Tamásnak adva át. Nyugdíjas lelkészként, 1996-ban Vaja önkormányzata elsőként neki adományozta a község díszpolgári címét. A másik – posztumusz – kitüntetett Molnár Mátyás múzeumigazgató volt. A meghatározó számú és jelentőségű református egyház mellett kisebb arányban éltek izraelita, római és görög katolikus vallásúak a faluban, és a két világháború között jelentősebb létszámú baptista közösség alakult, mely mind a mai napig imaházzal is rendelkezik. A római katolikus hívők az akkor még baktalórántházi filiaként Pásztor Károly baktalórántházi plébános vezetésével 1988-ra építették fel Vaján templomukat. Napjainkban római katolikusaink a pusztadobosi egyházhoz tartoznak. A falu görög katolikus hívei a baktalórántházi parókia tagjaiként most építik templomukat.
A baptista imaház 1972-ben
Az első katolikus főpap Vaján: Seregély István egri érsek és kísérete (1988)
Seregély István érsek a hívek körében (1988)
A vajai református pesbitérium (1953) Középen: Bencze János lelkész, tőle balra a felesége, id. Takács György, Kiss Miklós, Sándor Mihály harangozó. Jobbra: K. Kovács András főgondnok, id. Paczári Bertalan, Hódi Ferenc. Mögöttük balról jobbra: Kun Sándor, Sipos Miklós, Sipos János, id. Solyom Ferenc, id. Solyom Kálmán, Takács János. Legfelül: id. Tisza Ferenc, Tisza Bernát, Nehéz István, Tóth Ferenc, Takács Ferenc és Tóth Miklós
