Nagyház, pitar, alsó ház
Nagyház, pitar, alsó ház
A XIII. század végén először említett település szerkezetének első fennmaradt térképi ábrázolása 1786-ból származik, ez a birtokló Vay család tagjai közötti birtokmegosztásról készült. A rajzon világosan kirajzolódik, hogy Vaja úgynevezett út menti falu, lakóházai a debrecen–dobosi út mentén helyezkednek el. A település központja kiszélesedik, orsós faluközpontot alkot; itt kapott helyet a XIV. századi templom, a paplak. Ugyancsak itt épült fel a XVI. század első harmadától az azóta több kisebb-nagyobb átalakításon átesett várkastély. XVII. századi adatok szerint a Vay és Ibrányi család mellett a Jármy családnak is kúriája volt a templom körül.
Az ugyanebből az időből származó, II. József császár rendeletére készült első katonai felmérés térképén az orsós faluközpont – bizonyára elrajzolás miatt – nem tűnik ki világosan; ám ezt is érdemes alaposabban szemügyre venni, hiszen feltünteti a falu épületeit, négy szárazmalmot is találunk rajta, ami a település jelentőségére utal.
Az 1786-os térképen jól kivehető a kastélypark a hozzá tartozó épületekkel. A „Kis- és Nagy-Vaja” név a településrészek nagyságát jelzi, s a tulajdonosok közötti birtokmegoszlásra utal. A település két részre osztása már jóval korábbi: a XVI. század elején egyik részét Kustosvégnek nevezték, a század második felében Nagyvaját és Kustosvéget mint különálló falut említik a források.
Érdekes, hogy a falu belterületének határa egy 1846-os térkép szerint háromnegyed évszázad alatt alig változott, pedig lakossága ekkorra majdnem megduplázódott (1851-ben 1105 fő volt). A település a főutca Debrecen és Dobos felé eső végén gyarapodott némiképp. A Rohod és Őr felé való terjeszkedés csak a XX. században vált intenzívvé, s a főutcát metsző új utcákat is ekkor nyitották meg. A faluközpont orsós jellege a templom körül mindmáig megmaradt, bár keleti végét beépítették.
Vaja mai házai szinte semmit nem árulnak el a hajdani népi építkezésről, a legutóbbi néhány évtized során gyökeresen átalakult a település képe. Szerencsére a mai napig fennmaradt az egykori főutca, a Damjanich utca 102. szám alatti lakóépület, melyet tájházként múzeumi célokra rendeztek be. Az épület a Nyírség népi építészetének tipikus példája.
Vaja a Nyírség középső részén fekszik, ezen a területen a néprajzi kutatás szerint a közép-magyar, másként alföldi háztípus dominanciája figyelhető meg, különösen ami a XIX–XX. század fordulóját illeti. A korábbi időszakban ez a tendencia nem volt ennyire meghatározó, hiszen – mint ahogyan az a Tiszántúl északi részén másutt is kimutatható – területünk átmeneti jellegű a népi építészet tekintetében, mind az északi (felvidéki), mind a keleti (szamosi) háztípus jellemző vonásai megjelennek. A XVIII. századból van adatunk arról, hogy az északi háztípusra jellemző sátoros kemence is megvolt Vaján (a szobából, belülről fűthető kemence szája elé füstfogót – „sátort” – építettek), de a keleti háztípusra jellemző kandalló szintén megjelent a szobában – igaz, csupán csökevényes formában, a kemence padkájára építve szolgált világításra és főzésre.
A legerősebb hatású mégis az alföldi, melynek lényege az, hogy a tűzhely-lyel rendelkező helyiség – a pitar – nem füstös, mert egy fallal két részre osztották: csak a hátsó helyiség a tulajdonképpeni konyha, amely fölött szabad kémény állt, s ezen keresztül távozott a szabadba a nyílt tűzhely füstje (és a szoba kemencéjéé ugyanúgy).
A szabad kéményeket az 1920-as, 30-as években kezdték megszüntetni, legtöbb esetben lebontották azokat, s helyettük a fal mellé széles „mászókéményeket” építettek. Néhány helyen a padlástérben meghagyták a kéményeket, s a födém magasságában deszkával zárták le azokat. A füstöt továbbra is ide vezették, s a zárt tér rendszerint húsfüstölőként működött.
A konyha és a pitvar közötti válaszfal nem volt zárt, általában boltíves, de mivel a meleg füst fölfelé húzódik, a boltív felső része megakadályozta abban, hogy a pitvarba jusson. A búbos kemence mindig a szobában állt, körötte széles padka húzódott, mely ülésre, alvásra is szolgált; szája a konyhába nyílt. Ez előtt tüzelőpadka volt, amelyen főztek. Ha a ház mindkét szobájában volt kemence, mindkettőnek a fűtőnyílása a konyhába nézett, s mindkét oldalon találtunk előtte padkát. Tüzelőpadkák a konyha közepén is előfordultak, de területünkön ezek inkább a konyha hátsó fala elé épültek.
E vidéken a házak jórészt földfalakkal épültek, ezért fennmaradásuk állandó karbantartást igényelt. A falat – a megfelelő agyag hiánya miatt – általában faoszlopokkal merevítették, hogy a tető súlya a gyenge minőségű földfalat feleslegesen ne terhelje (a szakirodalom favázas falaknak nevezi ezt az építési módot). A karóvázas (nyírségi elnevezéssel: mereglyés) sárfal az előbbi építési mód továbbfejlesztett változata: az oszlopok közé harminc– negyven centiméter távolságra függőlegesen karókat is beállítottak a nagyobb szilárdság elérése végett.
A löszös földből rendszerint villával rakott sárfal készült (a vízzel meglocsolt földet törekkel, szalmával keverték össze, majd villával rakták az oszlopok közé; emiatt a fal alsó része általában szélesebb, mint a felső falkoszorú), de építettek sövényfalú épületeket is, amelyeket aztán sárral kívül-belül jó vastagon betapasztottak (az ilyen falak helyi neve: pacsit). Sajátossága, hogy a falat képező vesszőfonás nem vízszintesen, hanem függőlegesen készült (erre jó bizonyság a tájház hátsó helyiségének fala), ami a terület észak-nyírségi és szatmári kapcsolatait erősíti, hiszen ez a fonásmód ott általános.
A vályogfal (a szalmával, törekkel összekevert sarat formába gyömöszölik, majd a napon kiszárítják) a XIX. század második felében jelent meg. Az adatok szerint a XIX–XX. század fordulóján a lakóházak közel 98 százaléka vályog- vagy sárfalú volt, s csupán minden hatvanadik épült kőből vagy téglából. Érezhető változás csak az alapozás tekintetében történt a következő háromnegyed évszázadban: míg 1900-ban a földfalú lakóépületek több mint 94 százaléka alapozás nélküli volt, az 1970-es épületállománynál ez az arány 12,7 százalék.
Az épületek tetőszerkezete szarufás, a régebbi építésmódnál kontyolt tetőforma a jellemző (a máig fennmaradt tájház első és hátsó vége is kontyolt, eresztett végű): náddal – ritkábban szalmával – fedett. Az újabb tetőforma felső csonkakontyos vagy nyeregtetős, náddal, cseréppel, ritkábban bádoggal fedve. Utóbbiaknál a tűzfalak tapasztott sövényből vagy deszkából készültek.
A födém rendszerint széles deszkákból készült, melyet a szobákban mestergerendával támasztottak alá. Tornác a régebbi épületeknél nem volt (a tornác a Nyírség középső részén nem túl gyakori, s csak a XIX–XX. század fordulója után terjedt el nagyobb mértékben); hogy a csapadék mégse áztassa el a falat, a födémgerendákat hosszan, majdnem hetven centiméterre is kinyújtották, ezáltal széles eresz képződött. A XX. század első felében épült lakóházaknál gyakori az utca felőli, faoszlopokokkal alátámasztott homloktornác, de még ott is ritka az oldaltornác. A faoszlopok felső részét fűrészelt fejezetdíszekkel látták el (ilyeneket főként a faluközpontban, a Damjanich utcán találhattunk).
Az utcai homlokzatok szinte kivétel nélkül kétablakosak, ritka a díszítés. Ezt a szándékot csupán a lábazatok és a tapasztott oromfalak sötétebb festése vagy az oromdeszkák fűrészelt mintái mutatják. Egy-egy épületnél az utcai ablakok között és mellett mélyített vakolattükröket alakítottak ki, ezeket még sötétebb (mélyszürke vagy barna) színnel ki is hangsúlyozzák.
A lakóházak berendezését a XIX–XX. század fordulója táján általánosságban a következőképpen jellemezhetjük (a jelenlegi tájház is az itt leírtak szerinti elrendezést mutatja): a rendszerint háromhelyiséges, földpadlós épület utca felőli része volt az első szoba, a nagyház, középen a két részre osztott pitar, hátul pedig az alsó ház helyezkedett el. Az első szobában, a bejárattal szemközti két ablak közé, a mestergerenda alá egy falitükör volt felfüggesztve, köré rózsás tányérokat és fényképeket aggattak. Ez alatt találhattuk a karosládát. Tőle balra, a sarokra állítva egy tornyos szekrény, jobbra, szintén sarokra állítva egy etuzseres kredenc állt. Erre tányérokat, komaszilkét, poharakat raktak. A rongypokróccal letakart karosláda előtt egy asztal volt négy háttámlás székkel, fölötte a mestergerendáról lógott egy függőlámpa (függönylámpa). Az udvari fal mentén két ágy volt egymás végébe állítva, melyek egészen az ajtó mögé értek. Szemközt, a hátsó fal előtt is állt egy ágy (általában sok volt a gyerek, kellett a fekvőhely).
A kemence és a sarok közé nagyjából egyszer egy méter alapterületű, mintegy nyolcvan centiméter magas sárpadkát építettek, amin különféle edényeket tartottak. Ennek helyére került később a téli hónapokban a csikóspór, hiszen télen rendszerint csak egyetlen helyiséget fűtöttek. A gerendákról egy rúd lógott alá, amin ruhaneműket szárítottak, de ide akasztották a bőrcsizmát is.
A szoba nagy részét a bejárattól balra lévő búbos kemence foglalta el, melyet – mint már említettük – a konyhából fűtöttek. Fűtésre és sütésre-főzésre egyaránt használták. Padkáját rongypokróccal takarták le, kitűnő melegedő- és ülőhelyként szolgált. Télen ebbe a helyiségbe állították be a szövőszéket (esztovátát) is, az asszonyok ezekben a hónapokban szőtték meg a család textilneműit. Ilyenkor természetesen némiképp át kellett rendezni a bútorokat, hiszen a szövőszék viszonylag nagy helyet foglalt el.
A falakon a fényképek mellett majdnem minden háznál megtalálhatók voltak a történelmi eseményeket, személyeket ábrázoló színes nyomatok is (Vaja legnagyobbrészt református település, így szentképek nem voltak a falakon. Az itteni kastély és a hozzá fűződő Rákóczi-emlékek miatt igen erős volt a Rákóczi-kultusz is, ami a képeken is megmutatkozott).
A pitvar első részéből nyíltak a szobák ajtajai; a bejárati ajtóval szemközt lévő boltív (bóthajtás) választja el a pitvart a konyhától. A boltíven tányérok függenek. A szabad kémény alatt, a kemence szája és a hátsó boltív között sárpadka húzódik. Ezen különféle edények és háztartási eszközök sorakoznak, hasonlóképpen a hátsó boltívhez. A rongypokróccal letakart magasabb padkán nyáron aludtak is. Nyáron ide hozták ki a szobából a csikóspórt, télen csak tárolási funkciója volt a helyiségnek. Erre szolgált az itt elhelyezett kecskelábú asztal is.
A hátsó szoba berendezése az említett időszakban a következőkből állt: a bejárati ajtó mögött volt egy ágy, amely egészen az ablakig ért. A két ablak között, sarokra fordítva egy háromfiókos komód (komót) állt. A hátsó rövid falon, a mestergerenda alatt tükör függött, alatta – az első szobához hasonló módon – karosládát helyeztek el. Előtte asztal. A hátsó hosszú fal előtt is volt egy ágy, mellette polc (telázsi). Ebben a helyiségben ritkán fűtöttek; ha igen, akkor a csikóspórt állították be.
A gazdasági épületek közül a rendszerint a lakóházzal azonos anyagokból és megjelenéssel készült földfalas, szarufás tetőszerkezetű istálló a lakóépület mögött, a nyári konyha a házzal szembeni telekoldalon állt. A többnyire napraforgó-kerítéssel hossz- és keresztirányban is részekre tagolt telek első felében talált még helyet a gémeskút, a favázas szerkezetű, nyitott oldalfalas szín, a csöves kukorica (tengeri) tárolására szolgáló, léces oldalú góré, a karámos disznóól és a sövényből font, tapasztott tyúkgóré (kas). A kertben több helyen állt a kúp alakú, vesszőből font és sárral tapasztott udvari kemence (elterjedésére az 1920-as, 1930-as évektől került sor, amikor a lakóhelyiségből kikerültek a kemencék). Egy-két telken (az úttal párhuzamosan) nagyméretű, sövényfalú, szarufás szerkezetű, két végén kontyos tetővel fedett, nádtetős juhaklot is építettek.
A beltelkek legnagyobb méretű gazdasági épületei az udvarok hátsó végébe szoruló dohánypajták voltak. Magas eresz- és gerincvonallal, favázas szerkezettel épültek. Oromfalas végoldalaikat vagy teljesen, vagy csak alul napraforgóval borították. A hosszoldalak és a felső oromzatok zsaluszerűen nyitható függőleges deszkákkal készültek, hogy a dohány száradása minél tökéletesebbre sikerüljön. Tetejük szintén szarufás szerkezetű, náddal vagy szalmával fedettek.
Az utcai kerítések rendszerint maradandóbb anyagból készültek, mint a telek belsejét elrekesztők. Általános volt a deszkapalánk, újabban lécből, valamint drótfonatból készülnek, hátrább a már említett napraforgókóró mellett gyakran használtak sövénykerítést is. Kevés ház elől hiányzott az ágasokra állított utcai pad.
Mára szinte valamennyi népi építészeti jelentőséggel bíró épület eltűnt, az 1960-as, 1970-es évek változásainak estek áldozatul. Az eredetileg műemléki védettségű, Pöltenberg utca 1. számú (hajdani Kustosvég), kétosztatú, nádfedeles lakóházat is lebontották 1976-ban, s szerencse, hogy a Damjanich u. 102. sz. alatti, XIX. század közepén épült házat az Országos Műemléki Felügyelőség támogatásával védetté nyilvánították, majd 1980-ban felújították, s azóta is tájházként őrzi a település hajdani népi építészetének emlékét.
)
Parasztház az úgynevezett Hatház falurészről (1964)
A tájház (Damjanich utca 102. szám) berendezési terve (Páll István rajza)
Az istállós kamra udvari hosszú homlokzata (Békefi György rajza)
A tájház a helyreállítás előtt
Egy századfordulós parasztház bontás közben
A tájház telkének alaprajza
Istálló a tájház udvarán
Verem, építés közben (1970 körül)
A tájház avatása. Balról jobbra: Iklódi László tsz-elnök, Tóth Géza tanácselnök, Molnár Mátyás múzeumvezető és Sipos György, a múzeumbaráti kör elnöke
