A vár históriája | Száz Magyar Falu

A vár históriája

A középkori templom közvetlen közelében álló, mintegy harmincszor harminc méter alapterületű, alápincézett, kétemeletes, nyeregtetős, ellentétes sarkain egy-egy, egymástól eltérő tornyos kastélyépület koráról forrásaink szűkszavúan szólnak. A földszinti nagyterem boltozatán olvasható 1650. június 28-i dátum, illetve az északi torony homlokzatán látható 1659-es évszám vagy a boltozat megújításáról, vagy pedig a torony építéséről tudósít, magának az épületegyüttesnek a megszületésére nézve nem szolgáltat fogódzót, a fennmaradt reneszánsz ajtó- és ablakkeretek ennél korábbi időszakra utalnak. Mielőtt a kormeghatározás bonyolult kérdéseiben elmerülnénk, tegyünk egy sétát az épületen kívül és belül.

A kastélyépület – mint említettük – alápincézett, szellőző nyílásai az egykori járószint felett fél méterrel helyezkednek el. Amikor 1960-ban az északi pincetérben nyitott blokkokban a mintegy egyméteres feltöltés alatt gerendákra bukkantak, azt a kutatás az iszapos altalaj szilárdítására szolgáló rácsos szerkezet részeként értékelte. Ez azonban korántsem biztos: az 1996-ban kezdődött újabb régészeti és műemléki feltárás bizonyította, hogy a kastélyt – részben – árokrendszer vette körbe, így a talajvíz szintje is a mainál jóval alacsonyabb volt, azaz a pincehelyiségek szárazabbak, mint jelenleg. Így a megtalált faszerkezet inkább a hordók elhelyezésére szolgáló ászokfák maradványa lehet. Egyébként az előtérrel együtt négy részre osztott pince nemcsak élelmiszer tárolásra szolgált, de szellőzésével megakadályozta a főépület vizesedését.

A földszinti helyiségeknek eredetileg nem volt bejáratuk, a nyugati oldalon nyíló mait az 1896-os átalakítás során vágták be egy ablak helyére. A pince megosztását követve mind a földszinten, mind pedig következő két szinten (első és második emelet) ugyanazt az alaprajzi elrendezést találjuk: négyes – nagyterem + lépcsőtér + kis helyiség + kis helyiség – beosztás, s ennek megfelelő nyílásrendszer. Az újabb, 1996. évi kutatás valószínűsítette, hogy a földszinten, a nyugati oldalon az ablakok a jelenleginél magasabban helyezkedtek el, ám ezek formájára az átalakítások miatt nincs adatunk. A keleti oldalon eredetileg nem voltak ablakok. Feltételezhetjük, hogy az 1650-es évszámú boltozott nagyterem lehetett a kastély ebédlőpalotája, míg a két kis helyiség konyha és raktár céljait szolgálhatta.

A kastélyba, tehát az első emeletre 1896-ig a keleti oldalon felvonóhídon keresztül lehetett bejutni. Ma még nem eldöntött, hogy a múlt századig működött felvonóhidas bejárat (vasajtaja a hatvanas évekig megvolt) felső kötélfelhúzó nyílásai és a kis kulcslyuklőrés eredetiek-e vagy sem. Napjainkban az 1896-ban létesített faragott fa lépcsőházon keresztül közelíthetjük meg az első emeleti szintet, amelynek két kis helyisége közötti egyszerű keretezésű, kőből faragott ajtó az egyetlen, amely a kastély építésével egyidős. Az első emeleti nagyterem volt a kastély díszterme, erről árulkodnak a terem boltozatán látható, a vakolatba karcolt virágdíszek, amelyeket 2000-ben tártak fel. A két kis helyiséget a keleti oldalon vékony válaszfallal szűkítették, s a keleti főfal, illetve a vékony közfal közötti folyosón alakították ki a korabeli illemhelyeket, melyeknek kerek szellőzőnyílásuk volt az udvar felé. Ebből következtethetünk arra, hogy a két kis helyiség eredetileg a kastély vendégszobája lehetett. A lépcsőházból jutott a cselédség a földszintre, míg a Vay család tagjai a harmadik szinten, a mai második emeleten található lakosztályaikba, illetve a hat ablakkal (!) megvilágított nagyterembe, amelynek korabeli szerepét nem ismerjük.

Ehhez a téglalap alakú főépülethez csatlakoztatták az északi és a déli oldalon azt a két tornyot (a helybeliek nyelvén: bástyát), amelyek közül az egyik építési dátuma 1659. A kutatás mai álláspontja szerint mindkét torony építőanyaga megegyezik, tehát egy időben épült, mindkettő alsó szintjét lőrések törték át, ezeknél áthidalónak néhol reneszánsz keretköveket használtak fel másodlagos elhelyezésben, ami igazolja, hogy a tornyok későbbiek, mint a főépület. Megközelítésükre a főépület északi és déli falát áttörték, hogy a szintenként egy-egy boltozott helyiségbe belépjenek. Az északi torony reprezentatív homlokzatkialakítása az építés évével és a Vay-címerrel, a sgraffito-technikával készített sarokdíszítés, az ágyúlőrést utánzó párkányzat a szabolcsi alispán, Vay Péter nevéhez kötődik.

A vajai várkastélynak nem a falai megtörésére hadrendbe állított ágyúk, nem is a kiállt ostromnapok száma, de még csak nem is a környékén ellövöldözött ágyú- és puskagolyók mennyisége hozta meg a hírnevet. Történelmi jelentőségét két rövid napnak köszönheti. 1711. január 31-én és február 1-jén a kisvárdai hadi szemléről érkező II. Rákóczi Ferenc itt találkozott és tárgyalt Pálffy János generálissal a szabadságharc lezárásának feltételeiről – amint arról a történeti fejezetekben már szó volt. A találkozó színhelyének kiválasztása Vay Ádám udvari marsall ötlete volt, aki – mivel a várkastély még az 1760-as években is osztatlan családi tulajdon volt – joggal tekintette magáénak (is) a várat.

II. Rákóczi Ferenc is, Pálffy generális is kétszáz-kétszáz testőrző lovas kíséretében érkezett a falu alá. A fejedelem Kisvárdáról Baktán át. Pálffy János Debrecen felől. Csapataikat – a sereget Rákóczi esetében a népi képzelet a XIX. századra negyvenezerre szaporította – mindketten Vaján kívül táboroztatták le. Rákóczi a baktai, Pálffy a rohodi úton. Mindketten legszűkebb kíséretükkel érkeztek a vajai kastélyba, s ott több órán keresztül tárgyaltak.

Vaja lakói már napok óta ott sürögtek-forogtak a vár körül. A férfiak fát aprítottak, a kályhákra vigyáztak, az udvart takarították, a hintók, kocsik fém alkatrészeit tisztogatták, a lovakat csutakolták, abrakolták, a nyergeket, lószerszámokat igazították, hízót perzseltek, vizet hordtak a konyhára, halat hordtak a Tiszáról vagy a Szamosról. Működtek a szárazmalmok is.

Az asszonyok a konyha körül szorgoskodtak. Tyúkot, libát, kacsát, kappant kopasztottak, sütöttek-főztek, diót tisztítottak, mosogattak, káposztát töltöttek, szalonnát abáltak, gyúrtak, mézet csurgattak a tésztába, borsot, sót törtek, daráltak, süteményt formáltak, s a kondérokat méregették, hány emberre fő benne leves, mert bár a katonák a falun kívül maradtak, de enni-inni azoknak is kellett. Tél volt. A meleg étel s hozzá az ital nekik is áldásként jött, s Vay Ádám, a fejedelem legbizalmasabb és leghűségesebb embere nem engedhette meg magának, hogy szó érje a ház elejét, akár az ízek, akár a feltálalt fogások száma ellen utólag bárki is kifogást emelhessen.

A sütő-főző, sürgölődő, segédkező föld népe csak sejtette, ő mindenkinél – még az utókor történészeinél is – jobban tudta, hogy ezekben a napokban Magyarország két gazdáját, az ország két legtekintélyesebb s leghatalmasabb urát látja vendégül. Pálffy személyében a királyt, Rákóczi személyében szeretett vezérlő fejedelmét, aki őt udvari marsalljává, ezzel együtt a protokollfőnökévé is tette. Rákóczi pedig kényes volt rá, hogy udvartartásának ne kelthesse rossz hírét sehol és senki.

Azt már sohasem fogjuk megtudni, hogy a belső cselédeken, tálaló, étekhordó, poharat váltó és töltögető felszolgálókon, a háziasszony bizalmasain és az urak inasain keresztül mi és mennyi szivárgott ki a Rákóczi–Pálffy tanácskozás tartalmából és hangulatából a vajai lakosok közé, azt sem, hogy mit és mennyit értettek meg ők az ország akkori dolgából. Azt is csak sejtjük, hogy lélekben valamennyien Rákóczi pártján álltak. Körbe is hímezték később, s magát az eseményt is, mondákkal, legendákkal.

A XVIII. században is osztatlan birtoka volt a várkastély a Vay családnak. Egy 1760-ban inditott perből – amikor a nagykállói megyegyűlésen Vay Ábrahám panaszt emelt Vay István ellen – megtudjuk, hogy az utóbbi a lépcsőházban kápolnát építtetett, akadályozza ugyanitt a szabad közlekedésben, sőt a második emeleten Ábrahám falából István egy részt lebontatott, és abból füstölőt létesített a közös aulában. Ennél fontosabb az az adat, miszerint a Szalkai vápa, az Apács-mocsár, méginkább a Szikes-tó, és a Nagy-rét-tó vagy a Görgős-rét tavának vizéből táplálkozó várárkon túl tölgyfarönkökból rótt kerítés vette körül az épületet, amelynek helyébe István oszlopokból és deszkákból újat építtetett, s ezzel megszüntette azt az ajtót, amelyen keresztül Ábrahám a templomba, a szérűre és a majorságba járt, nem beszélve arról, hogy csak nagy kerülővel tud a kastélyon kívül lévő konyhájához jutni. Koroknay Gyula ennek az adatnak alapján feltételezi egyébként, hogy a kastélytól északra fekvő földszintes, boltozott, ma is álló épület (a volt úttörőmúzeum) már ekkor állt.

A XVIII. század végétől a XIX. század elejéig az épületet nem lakták, meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. A nagy átalakításra – amely mind a külsőt, mind a belsőt jelentősen megváltoztatta – az 1870-es években kerül sor, amikor az addig a Pallavicini őrgróf bérletében lévő épületet a Vay család ismét használatba veszi. Válaszfalak behúzásával helyiségeket osztottak meg, folyosókat alakítottak ki, új nyílásokat törtek, a lépcsőberendezést módosították, s ezzel falfülkéket falaztak el. Az épület külső megjelenésében ekkor történhetett a legnagyobb változás: a már pusztuló reneszánsz ablakkeretek nagy részét kibontva új romantikus, csúcsíves záródású ablakokat helyeznek el, a toronyra is új pártázat készül, sőt a főépületre és a déli toronyra új tetőszék is. Mindez ugyan ismét lakhatóvá tette a kastélyt, de reneszánsz jellegéből szinte teljesen kiforgatta. A millennium évében már csak kisebb javításokra kerül sor: a homlokzatokat újravakolják, a belsőben új ajtószerkezeteket állítanak be, új fa lépcsőházat készítenek, felújítják a tetőzet zsindelyfedését, s a kastély második emeleti, úgynevezett Rákóczi termében az oldalfalak díszítésével és a történelmi tárgyú mennyezetfreskóval lakályosabbá teszik a kastélyt.

A múlt század húszas éveiben technikai korszerűsítésre kerül sor: bevezetik a vizet, WC-fülkéket alakítanak ki, s az udvari, eddig konyhának használt épületet vendégházzá alakítják. Ez az állapot maradt fenn az 1960-ban megkezdett kutatás-feltárásig (Ágostházi László–Krámer Márta), majd az 1961–63-ban történt helyreállításig.

Az 1996-ban ismét megindított, elsőként a kastély környezetére, majd fokozatosan az épület belsejére is kiterjedő újabb régészeti és műemléki kutatás (Feld István–Juan Cabello) tisztázta a főépület keletkezési idejét. Megállapították, hogy a kastélynak semmiféle késő középkori előzménye nincs, még régészeti lelet sem támasztja alá, hogy itt állhatott volna a Vayak valamelyikének középkori udvarháza.

Az északkelet-magyarországi várkastélyok (Kéked, Monok, Pácin, Nyírbátor, Csenger) hasonló jellegű kutatásai nyomán – figyelemmel a hegyaljai riolittufából faragott kőelemek, ajtók, ablakok tagozataira – a vajai kastélyépület az 1580–90 között emelt nemesi lakóépületek közé sorolható. Ez esetben a vajai várkastély építtetőjét I. Rákóczi György erdélyi fejedelem étekfogója és kamarása, a tornyot emelő Vay Péter nagyapjában, a szintén szabolcsi alispánként ismert Vay Péterben (1570–meghalt 1606 előtt) kell keresnünk, akinek életéről vajmi keveset tudunk. Vay Antal (meghalt 1574 előtt) és Csicseri Ilona legidősebb gyermeke, öt lánytestvére mellett csak egy öccse volt, az is gyermektelen. Felesége a gazdag Pongrácz család tagja, Borbála, házasságukból három gyermek született, köztük a család nevét továbbvivő Mihály, aki 1638-ban országgyűlési követ, 1629-ben másod-, 1642-ben első alispánja a megyének. Maga Vay Péter szintén Szabolcs megye alispánja volt 1594-ben. Ő az, aki a családi vagyont egy személyben kézbe véve, azt házassággal is gyarapítva belefogott a nagy vállalkozásba, a megyében Kisvárda és Nyírbátor mellett szinte egyetlen álló, viszonylag korai világi emlékének, a vajai kastélynak az építésébe. Ebben a munkában a keresztnevét is viselő unokája, Vay Péter volt méltó folytatója alig két emberöltő után.

Szólnunk kell a kastélyhoz tartozó tizennégy hold kiterjedésű kastélyparkról, amely ma természetvédelem alatt áll. A parkot az épület körüli erdőségből 1892-ben Vay Ádám alakította ki saját elképzelése alapján: 1945 előtt a jelenleginél sokkal nagyobb volt. A meglévő évszázados fák – a hatalmas hársak, tölgyek mellett különböző juharfélék, továbbá magas és szomorú kőris húsz–huszonöt méteres példányai – már telepítésből származnak. Az öreg fák közé különböző gyorsan növő fák és az akác, a rezgő nyár került az idők folyamán, néhol sűrű dzsungelt alkotva, itt-ott fenyőcsoportok tűnnek elő, másutt vasfák. Korábban a gondozatlanság következtében a kert hátsó részét értéktelen cserje, bodza, kökény nőtte be, amelytől folyamatosan tisztítják a sétautakkal tagolt parkot. Sajnos, az egykori tisztására telepített futballpályát – alkalmas terület hiányában – máig nem sikerült felszámolni.

A kastély egy 1946-ban felvett leltár szerint úgy volt berendezve, ahogy urai a háború előtti években használták. Az államosított épület bútorait és minden ingóságát a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak adták át a leltárt felvevő biztosok, míg az épület használati joga a nagyközségre szállt. A berendezést az elhagyott javak kormánybiztossága később a sárospataki várba szállíttatta, ahol ma is ott kell hogy legyenek, azonosítatlanul. Néhány darab (a díszterem berendezése, képek) azonban nem került el Vajáról, mint ezt az 1960-as kutatást bemutató fénykép igazolja. Az így megürült épületben helyezték el az óvodát, a napközi otthont, két iskolai tantermet, az orvosi rendelőt és lakást, itt dolgozott a község borbélymestere is, míg a nagyterem a község fiatalságának szórakozását szolgálta, bálokkal, táncestékkel – ahogy erről már megemlékeztünk. 1961-ben az épületet a helyreállítás miatt kiürítették, majd Molnár Mátyás, általános iskolai tanár, igazgatóhelyettes – akit 1957-ben helyeztek Vajára – javaslatára döntöttek a múzeumi hasznosítás javára.

Nem volt könnyű helyzetben a későbbi múzeumalapító. Egy 1961-ben írott népfrontbizottsági jelentésben, amellyel a Rákóczi-emlékünnepséget készítették elő, ezt írta: „A sok-sok emberöltőn át felgyűlt közömbösség nem olvadt még fel eléggé. Pedig nem lehet elhinni, nem lehet elképzelni, hogy ne érdekelné a falu minden lakóját az a kor, amelyben őseink verítékes munkával hordták össze ennek az építménynek a köveit, szükséges, hogy minden ma élő embert érdekeljen, hogy kik és mivel szolgálták egykor ennek a kastélynak az urait, kell, hogy érdeklődéssel forduljon nemzeti történelmünk azon eseményei felé amelynek helyszíne ez a várkastély volt.”

Erre az időre lassan összeállt a múzeumi gyűjtemény magva: az iskolában működő helytörténeti munkaközösség a szellemi és tárgyi néprajz körébe tartozó értékeket gyűjtött; ehhez adott támogatást a Hazafias Népfront (titkára Molnár Mátyás), amikor felhívást intézett a község lakosságához a régi népélet és a paraszti gazdálkodás eszközanyagának megmentése és múzeumi elhelyezése érdekében. A községi vezetők pedig 1962-ben fordultak kéréssel a Művelődési Minisztérium művelődési főosztályához: tegye lehetővé, hogy a várkastélyban múzeum létesüljön.

A kérés teljesítésének feltétele az volt, hogy az épületet a gondnoki lakással és a tizennégy holdas parkkal együtt a megyei tanács vb. átadja az éppen akkor alakult Megyei Múzeumok Igazgatóságának. Ennek megtörténte után 1963. május 22-én született az összes érdekelt jelenlétében a határozat arról, hogy az épületben természettudományi, néprajzi és történeti jellegű tájmúzeum létesüljön. A közel másfél éves szervező munka eredményeként 1964. október 4-én ünnepélyes keretek között nyitotta meg Köpeczi Béla, a Rákóczi-kor neves kutatója a Vay Ádám nevét viselő múzeum állandó kiállításait.

Ma a régészeti-műemléki kutatás miatt semmi sem látható a kiállításokból, amelyek akkor és azóta készültek. Mégis érdemes legalább a címeiket felidézni. A központi kiállítás az épület múltjához szorosan kapcsolódva II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjáratát mutatta be, egy másik a közelmúltig élő kuruc és Rákóczi-hagyományokat, a fejedelem nevét viselő fák, források, kutak vagy a fejedelemről és kurucairól szóló dalok, szövegek adatait. 1973-ban Esze Tamás történész, az evangélikus egyház világi főgondnoka a múzeumnak adományozott több nagy értékű, a korszakhoz kapcsolódó tárgyat, kéziratot és könyvtárának vonatkozó köteteit. Ezekből létesítették a tarpai születésű Esze Tamásra utaló A szegénylegény és a fejedelem című állandó kiállítást.

Az ajándékozási okiratban Esze Tamás erről így ír: „Az Esze család régi Szatmár megyei eredetű család. Annak legkiemelkedőbb tagja Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc brigadérosa, hajdúezredét Szabolcs-Szatmár megyei felkelő parasztokból toborozta. A szabadságharc kezdetén része volt a vajai várkastély meghódításában is. Ez a ma álló egyetlen olyan épület az országban, amelynek a sorsa Esze Tamás katonai tevékenységével összefonódik, egyúttal a fejedelem udvari marsallja, Vay Ádámmal, akiről a múzeumot elnevezték, és akivel közeli kapcsolatban állt. A családban mind a mai napig szóhagyományként él szatmári származásuk tudata: mindenképpen indokolt tehát, hogy az említett tárgyi anyagot és a Rákóczi-szabadságharc történelmére vonatkozó, teljességre törekvő levéltári és könyvtári gyűjteményemet a vajai Vay Ádám Múzeumba helyeztem, melynek gyűjtőköre a kuruc korra vonatkozik, s e téren eddig is szép eredményeket ért el.” Az ajándékozás egyik feltételéhez híven ma is a tudományos kutatást szolgálja a dokumentációs és könyvtári rész.

1966-ban két kisebb, majd 1971-ben az első emeleti nagyteremben a mai magyar képzőművészetet bemutató nagyobb állandó kiállítás nyílt. Nem előzmény nélkül. Ugyanis a megyei tanács 1965-ben engedélyezte és anyagilag is támogatta, hogy a déli saroktoronyban, annak földszinti és első emeleti helyiségében alkotószoba nyíljék írók, költők, képzőművészek részére, amelyet később tudományos munkát végzők is igénybe vehetnek. Molnár Mátyás elsősorban a megyéből elszármazott képzőművészek bemutatását tervezte, így hívta meg elsőként Váci András festőművészt. Amikor másokkal, így a buji születésü Nagy Sándor szobrászművésszel megszemlélték a kastély kiállításra alkalmas termeit, formálódott meg a gondolat, hogy ki-ki saját munkájával járuljon hozzá egy modern képzőművészeti gyűjtemény létrejöttéhez. E szép eszmét nemcsak jó emlékezetű bátyja, Váci Mihály Kossuth-díjas költő erősítette öccsében, de támogatta több, más vidékről érkezett, de szintén népi származék képzőművész is.

A vajai múzeum részére adományozott műtárgyak száma 1966 márciusára már 36 darab volt. Néhány év múlva országosan ismert mesterek – mint Barcsay Jenő, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Fónyi Géza, Diószegi Balázs, Boross Géza, akik a Képzőművészeti Főiskolán, vagy még előbb a nyíregyházi Bessenyei György Festőiskolán útnak indították, tanították a gyűjteményt létrehozó képzőművészeket – alkotásaival megkettőződött a vajai múzeum Mai magyar képzőművészet tárlatán látható művek száma. Az 1971-ben kiadott katalógus már 62 művész 112 alkotását sorolja fel, s ehhez járult még tizennégy, a Művészeti Alap vásárlásából a múzeumnak ajándékozott munka. Molnár Mátyás 1982-ben bekövetkezett hirtelen halála után az alkotóházból elmaradtak a képzőművészek, a korábban ide járó (Göncz Árpád is megfordult köztük) kisszámú irodalmár száma viszont megsokszoródott, főként határontúliakkal. Új fordulatot hozott az 1994-es esztendő, amikor megvalósították a már a hetvenes években felmerült gondolatot: legyen Vaján nemzetközi művésztelep. Ennek létrehozását a nagyközség vezetése is támogatta, a tábor időtartamára a szomszédos kiskastély épületét bocsátva rendelkezésre. Eddig az évente megrendezett táborba nyolcvan alkotó kapott meghívást, akik hazánkból, valamint a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Romániából, Moldáviából, Ukrajnából, Németországból, Hollandiából és az USA-ból érkeztek, közel száz művel gyarapítva a múzeum kortárs képzőművészeti gyűjteményét. 1997-től a Molnár Mátyás Alapítvány Művészeti Díjával tüntetik ki a legjobb alkotókat, amely bronz emlékplakettből, oklevélből és kiemelt ösztöndíjból áll.

Nem szóltunk még a múzeumépület legismertebb helyiségéről, az úgynevezett Rákóczi teremről. A hagyomány ide helyezi Rákóczi Ferenc és Pálffy tábornok találkozásának, megbeszélésének színhelyét, bár az minden bizonnyal nem itt, a második emeleten, hanem alatta történt meg. A teremben mennyezetkép, az oldalfalak felső részét keretező díszfestés, az azokon függő olajfestmények, a terem berendezése, XVII–XVIII. századi bútorok, faragott ládák, asztalok, székek segítenek felidézni az elmúlt korok hangulatát. Köztük két alkotás kelti fel a látogató figyelmét: az egyik egy XVIII. századi festett, faragott egylovas szánkó, amelyen – a család hagyománya szerint – a Vay család egyik tagja Mária Teréziát is megszánkóztatta. A másik Lohr Ferenc (1871–1946) 1896-ban készült, korábban már említett mennyezetképe. A pesti, müncheni majd párizsi akadémiai képzésben részesült fiatal művész – később az egész országban s Budapesten is dolgozó szorgalmas templomfestő – és a megrendelő, Vay Ádám kapcsolatáról semmit sem tudunk, a vajai freskó sem tartozik az életmű kiemelkedő darabjai közé, maga a művész sem tartotta nyilván tulajdonképpen egyetlen világi témájú művét.

Maga a témaválasztás figyelemre méltó: a családi legendárium már idézett jelenetei, a kastély történelmi jelenetei helyett a nikápolyi csata ötszázadik évfordulójának emlékére, Zsigmond király tiszteletére azt a pillanatot örökítette meg, amikor a királyt a csatából kimenekítik. A témaválasztás merészségét az bizonyítja, hogy Zsigmond király sohasem volt népszerű történelmi figura a magyar közvélemény szemében. Ugyanakkor semmiféle történeti adat nem támasztja alá, hogy a Vayak felemelkedése, címerszerzése a nikápolyi csatában való részvételüknek köszönhető. Sőt, mint a történeti részben olvashattuk, nem ismert a Mohács előtti oklevelekből Titusz, illetve Tihamér nevű családtag, amely nevű vitézekhez köti a história a király megmentését.

Lohr Ferenc festménye a csatavesztés utáni állapotot jeleníti meg: Zsigmond király a folyóba gázol lovával, hogy elérje a johanniták gályáját, mellyel majd megmenekül, a hullámok közé Cillei Hermann ugrat utána, segítséget kérve a hajósoktól. A király menekülését a körülötte harcolók biztosítják, köztük kivont kardjával visszafordulva Vay Titusz, akinek szemé-lyére a lovának nyergén látható Vay címer utal. A király körül küzdők mögött, kissé távolabb, az országnagyok csoportja, Kanizsai János esztergomi érsek, az ország prímása a keresztet emeli a sereg elé, mellette kivont karddal, koronás kígyóval díszített címeres pajzzsal védve magát küzd Garai Miklós horvát bán, mögöttük pedig fokosokkal – magyar módra – harcoló, vitézkedő magyarok, megrogyott törökök és elesett vértesek csoportja látszik. A háttérben kissé távolabb feltűnnek a menekülő király láttán bosszúsan a vízbe gázoló üldözők is. A XIX. század kedvelt témája jelenik meg tehát a vajai freskón: „a magyar nemes királyáért és nemzetéért önmagát feláldozni kész”, vagy fordítva: „a király hatalmát, sőt életben maradását is csupán az önfeláldozó és bátor nemesek képesek biztosítani”.

Molnár Mátyás személyéhez nem csak a vajai múzeum létrehozása fűződik, ő teremtette meg azt a tudományos rendezvénysorozatot, amely 1969-ben, Vay Ádám születésének kétszázötvenedik évfordulója alkalmából indult útjára. Folytatása az 1973-ben Rákóczi Ferenc, 1975-ben Thököly Imre (a fejedelem halálának kétszázhetvenedik évfordulója) tiszteletére rendezett tudományos ülésszakok voltak, majd a fejedelem hamvainak hazaszállítása kilencvenedik évfordulóján, 1997-ben egy újabb Rákóczi-korral foglalkozó rendezvény bizonyította, hogy az alapítói gondolat életképes.

Ezeken a felolvasó- és vitaüléseken szót kaptak a korszakkal foglalkozó – ma már elhunyt – kiváló magyar tudósok (Esze Tamás, Benczédi László, Benda Kálmán, Hopp Lajos, Gunda Béla, Makkai László, Heckenast Gusztáv) s az ügyet ma is támogatók (Köpeczi Béla, R. Várkonyi Ágnes, Rácz István, Péter Katalin, Zachar József). Az előadások anyagának a megjelentetése mellett 1979-ben új sorozat is indult a források megismertetésére. Ezekben Bercsényi László, Kajali Pál, Lónyay Ferenc, Károlyi Sándor válogatott, kiadatlan írásai mellett helyet kaptak a szabadságharc postájára vagy a lőporgyártáshoz nélkülözhetetlen nyírségi salétromtermelésre vonatkozó iratok is.

A tudományos rendezvényekkel összhangban, részben azokhoz kapcsolódva születik meg a kastély körül kialakított szoborpark, amelynek első, Rákóczit és Vay Ádámot megörökítő mellszobrai után következik a többi: a Zrínyi Ilona, Thököly Imre, Bercsényi Miklós és László, Radvánszky János, a szabadságharc tanácsosa, Kajali Pál és Nyúzó Mihály ezredes-kapitány emlékét megörökítő alkotások, a kastélykapuval szemben pedig a Kuruc talpasok nevet viselő, a jobbágykatonákra emlékező szoborkompozíció. Vajon hány Vaja méretű település mondhat magáénak ennyi köztéri alkotást?

Még egy épületről kell megemlékezni a vajai kastély parkjában: a volt úttörőmúzeum épületéről.

A kastély egykori önálló konyháját, mint említettük, az 1920-as években vendégházzá alakították át. Az épület a kastély 1961-ben kezdődött műemléki felújításakor „kihagyták” a tatarozásból, állaga évről évre romlott. 1976-ban a megyei és az országos úttörőszövetség azzal a kéréssel fordult a fenntartó megyei tanácshoz, hogy ha megkapja az épületet egy Országos Hagyományörző Úttörőmúzeum céljaira, akkor vállalja a felújítás, a rendbetétel költségeit. A megye készségesen állt rá az alkura, a múzeum vezetése is beleegyezett, mivel más mód nem kínálkozott az épület megmentésére. Az 1977. november 3-án megnyitott új kiállítóhely természetesen a Rákóczi-szabadságharccal összefüggő úttörő hagyományőrzést állította a figyelem középpontjába, de helyet kapott benne Petőfi, Bajcsy-Zsilinszky mellett 1919 emléke is mint megőrzendő hagyomány. Ez lett az épület veszte: a rendszerváltás után a magára hagyott ház elvizesedett, a részben tönkrement tárgyi anyagot az újjáalakult úttörőmozgalom szállíttatta el. A tovább romló épület helyreállítása a közeljövőben fejeződik be: a múzeum irodája, könyvtára, kutatószobája, raktárhelyiségei nyernek itt elhelyezést.